Blog bejegyzés

Négy-null

1023-chelsea-manchesterunited1A meccshír munkacíme egy fokkal kreatívabb volt a véglegesnél, de aztán úgy voltam vele, minek cizelláljam, jó ez így, arcba. Egy közel sem érzelemmentes mérkőzést (Harding tragikus halálának huszadik évfordulója, José Mourinho visszatérése MU-menedzserként) sikerült megnyernünk, méghozzá nem is akárhogy. Az internet felrobbant, a mémgyárak alig győzték a túlórát, mi meg boldogan és vigyorogva ízlelgetjük az egészet. Meccshír alább.

Kedvező előjelekkel várhattuk a derbit – több szempontból is. Egyrészt utoljára a Clattenburg-féle Unitedtől kaptunk ki négy évvel ezelőtt, ami elég nagy szó még úgy is, hogy a Sir visszavonulása óta a Vörös Ördögök gyakorta vergődnek partra vetett hal módjára (hogy mennyire nagy idő, azt jól jelzi, hogy az öt góllövőből három már eligazolt, egy eligazolt, majd visszaigazolt, egy pedig átigazolt). Másrészt a Leicester leverése óta volt bő egy hetünk felkészülni az ellenfélből, míg Mourinho csapata a héten már harmadik meccsét játszotta, vagyis mi voltunk a pihentebbek. Harmadrészt úgy tűnt, az Arsenal elleni gyomrost Conte remekül kezelte: ajvékolás, bűnbakképzés és pánikolás helyett belenyúlt a csapatba, szerkezetet váltott és remekül felkészítette az övéit a folytatásra mentálisan éppúgy, mint taktikailag.

Taktika. Aminek korábban a portugállal kárvallottjai voltunk, annak most ellene épp haszonélvezői lettünk. Tudniillik csapata és ellenfele SWOT-analízisét Conte remekül rakta össze és demonstráltatta a srácokkal a pályán a gyakorlatban is, míg José hozta az előzetesen várt zavart útkeresőt. Ezt a csatát az olasz nagyon megnyerte, ami persze várható volt, viszont azt is hozzá kell tenni, hogy még csak pár hete váltottunk át a jelenleg (nagyon is jól) működő szisztémára, ráadásul menedzserünk ezt a formaruhát a kezdő tizenegy emberre szabta (vagyis Mourinho tudhatta, kikkel és mit tervezünk).

Már az első percben meghálálta, hogy José a csapathoz csábította

Már az első percben meghálálta, hogy José a csapathoz csábította

Persze könnyen nagy a pofám egy harmincadik másodpercben megszerzett vezetés után, elvégre egy ilyen kataklizma minden előzetes tervet és várakozást megborít. Zenzo kolléga a napokban írt egy merengőt a hatodik évfordulónkról, termékeny múltunkból a külső-belső kontrollról született irományomat idézném meg, pontosabban a kvintesszenciáját, miszerint nem mindegy, hogy valaki külső vagy belső erőktől-hatásoktól teszi-e függővé saját magát, helyzetét, lehetőségeit. Vagyis egy ilyen gyomrosra nem muszáj egyféleképp reagálni. A MU becsületére legyen mondva, a gól utáni középkezdésből rögtön nekünk estek és voltak is aggasztó jelek: egyrészt nagyon beszorultunk, másrészt összejöttek olyan, számunkra előnytelen párharcok, mint Azpilicueta-Ibrahimovic, vagy Cahill-Rashford.

Szerencsére ezekből nem lett baj, majd mire kimondtam volna magamban, hogy ez a gól lehet, hogy nekünk tett rosszat, szép lassan átnyomultunk csapatostul a manchesteriek térfelére. Az idei Chelsea-re amúgy is jellemző, hogy él és virul előnyben, szóval nem lett volna jó erre pont a MU ellen rácáfolni. A második találatunk ugyan nem kidolgozott akcióból született, viszont ekkor már mi játszottunk fölényben, s kényszerítettük hibára az ellenfelet (itt leginkább a játékot talán még nem teljesen épen vállaló Smallingot). Valahol biztos szükségszerű Conte kezei alatti csapatoknál, hogy a kispadhoz közelebbi oldal jobban csipkedi magát, de akkor is lenyűgöző volt a teljes jobbszél elszántsága és munkamorálja: Azpi gyakorlatilag átjátszhatatlan volt, Moses és Pedro pedig labdaszerzésben jeleskedett a pálya közepén. Mindhármukon érződött, hogy egészséges harcossággal, valamint minden idegszálukkal a győzelemre törnek – szurkoló pedig ennél többet nem kívánhat egy ilyen rangadón.

Egyértelműen mi voltunk a jobb csapat, ami nem volt szükségszerű, elvégre nem egyszer játszottunk alárendelt szerepet ebben a leosztásban még úgyis, hogy ki nem kaptunk. Kicsit több koncentrációval vagy szerencsével akár több is lehetett volna a difi kettőnél a félidő végére, de azt se vegyük el, hogy a sokszor érthetetlenül fújó Atkinson bizony megkönyörült a Fellainit térden tipró David Luizon. Nyilván csapás lett volna az emberhátrány (pláne a végre összeálló védelmünknek), de a rendszer működött, mindössze apróbb kihagyások okoztak bosszúságot.

Az előnyt a második félidőben is magabiztosan őriztük, mesterterv híján a United – elsősorban Herrera révén – távoli lövésekkel próbálkozott. Itt jegyezném meg, hogy Courtois remek napot fogott ki, még ez a karakter nélküli és a meccs jó részében hitehagyott csapat is lőhetett volna egyet-kettőt, ha ő nincs a helyén. Ahhoz képest, hogy néhány hete még a béka segge alatt lévő védési hatékonyságán szörnyülködtünk, mostanában nem lehet már rá panasz. A hajmeresztő egyéni hibák elmaradozása és az üdítően működőképes 3-4-3 belőle is a jobbik énjét hozta elő: ha felkeményített védelmünkön átjutna pár kósza lövés vagy fejes, Tibó kaszáspókot idéző végtagjai valamelyikével hárít. Zsinórban hét gólnélküli félidőnél járunk, ez pedig egyre inkább a belga óriás érdeme is.

Egy bravúr a sok közül

Egy bravúr a sok közül

Sokat javult az utóbbi hetekben a szezon elején kíméletlenül kutyázott Matics is. Temérdek eladott labdája és egyéb hiányosságai ellenére Conte bízott benne, s bizony huszonegyesünk egyre inkább illik a rendszerbe. Hazard-nak adott pazar gólpassza a statisztikák szerint már a negyedik volt az idei bajnokságban. Három-nullnál végleg eldőlt a meccs, de ha már így ment a csapatnak, Kanté még vert egyet, hogy ne csak sima, hanem mosolygós legyen a vége. Golyó gólja különösen annak tükrében menő, hogy láttuk, hogy érezte a kaput a Leicester ellen.

De ez egy olyan nap volt, amikor adott a gép minden Kéknek. Hárman is első bajnoki góljukat lőtték idén, s a gólzáporos győzelemnek hála már mi vagyunk a legelőrébb a 19 pontos csapatok közül. Három kör alatt hetet hozunk a Cityn, s ott vagyunk megint az élbolyban. Kiütöttük a Unitedet. Azt a Unitedet, amelyik öt éve pont ugyanezen a napon kapitulált odahaza a City ellen (1:6), szóval október 23-a már-már gyásznap arrafelé. Fricska volt ez Mourinhonak, aki testközelből láthatta, van élet utána is, s fricska volt ez a Vörös Ördögöknek is, akiket továbbra is nagyon jó érzés leverni.

Kicsi a rakás

Kicsi a rakás

A rangadókon eddig leszerepelő Conte most megmutatta, hogy már ezt a tételt is revideálni kell, elvégre ez volt az idei idény talán leghangosabb győzelme. Néggyel nyerni egy rangadón komoly fegyvertény, az pedig már csak hab a tortán, hogy top6 helyett most pár hétig top5-tel számolunk (még ha a MU továbbra is a liga egyik legerősebb csapatának tekintendő is). A nyitófordulóban tavalyról tíz megörökölt játékossal kezdő olasz nem csak egy jól sikerült szerkezetváltást vezényelt le pár hét alatt, hanem integrált Kanté mellett további három olyan játékost is, akik újak tavalyhoz képest. Három meccs, kilenc pont, 9:0-s gólkülönbség – a hónap menedzsere címet gyakorlatilag már most oda lehetne adni neki.

Persze fontos a földön maradni, ahhoz, hogy ennyire közel legyen a listavezető, kellett a többiek botlása-botladozása is. A bajnokság negyedénél mindenesetre bőven van ok az optimizmusra, de a három sima, három fordított sormintát nem lenne szabad folytatni. Szerdán – feltehetőleg könnyített páncélzattal – a magára találó West Hamhez megyünk ligakupázni hétvégén pedig a szintén jó szériát futó Southamptonnál leszünk vendégségben, azt tehát nem mondhatjuk, hogy könnyű lesz a folytatás, de az biztos, hogy epedve várjuk. Továbbra is Blue Is The Colour!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com