Mivé lettünk?

Kemény időszakon vagyunk túl. Néhány nap alatt nagyon úgy tűnik, hogy elvágtuk a menekülőútjainkat a potenciális trófeákhoz. A szombati vereség után még Mourinho is eltemette a reális bajnoki reményeket, tegnap pedig Párizsban kaptunk egy, a megérdemeltnél nagyobb pofont, ami a BL továbbjutási esélyeinket is jócskán megnyirbálta. Olybá tűnik, hogyha nem támadunk föl hamarjában, akkor már nem is nagyon lesz miért. Kesergő alább.

Én a magam részéről nagy érdeklődéssel vártam a PSG elleni párharcot, ugyanis bevallom, nekem eléggé homályos folt volt az utóbbi időben egyre látványosabban prosperáló párizsi sztárcsapat. Francia bajnokságot nyilván nem nézek, a BL-ben pedig csak az összefoglalókig jutottam – gondoltam is magamban, hogy érik már leülni egy meccsük elé. Hát megkaptam.

Igazából pár perc alatt ízelítőt kaptam abból, hogy ez a PSG eléggé rendben van. És a meccs végi összkép is ez: nem igazán van gyenge pontjuk, Jallet és Verratti is remek munkát végzett, hát még Thiago Silva vagy Lavezzi. Nem állítom, hogy temettem a csapatomat (erre egyedül a harmadik kapott gól után vetemedtem), de amikor ránéztem az ő csatársorukra (Cavani – Ibrahimovic – Lavezzi), miközben konstatáltam, hogy nekünk mindkét támadónk (valahol okkal) a kispadon kezd, akkor tényleg kedvem lett volna lezongorázni azt a bizonyos különbséget.

Nagyon beragadtunk az elején, érződött a zavarodottság és bántó volt az ebből következő kapkodás. Három perc után hátrányban voltunk, a gól előtt az a Terry hibázott érthetetlen módon, aki már szombaton is benne volt vastagon a vereségben. Ennek ellenére meg kell védenem a Kapitányt: benne van a korban, alig pihen, sőt, ha egészséges, tolja végig a meccseket egymás után. Persze a 3. perc végén a fáradtságnak nem szabad kijönnie, de ilyen leterheltség mellett óhatatlan, hogy a játékos egy idő után meg-megrogyik.

Szerencsére a csapat észlelte a veszélyt és rá tudott kapcsolni, így szép lassan áttevődött a játék a párizsiak térfelére. Mondjuk ebben a hazaiak is partnerek voltak, tekintve, hogy módszeresen visszaálltak egész csapattal. A fegyelmezett védekezés miatt kevés igazi helyzet alakult ki, s mivel nem volt igazi csatárunk a pályán, a variációs lehetőségeink is szűkültek. Nem is próbálkoztunk beívelésekkel, inkább a kispasszos játékot erőltette a megannyi erre alkalmas középpályásunk, s bár a legtöbb szemfüles passzunkat lefülelték, egyszer be tudtunk úgy törni, hogy büntető (és abból gól) lett a vége. Aztán a félidő vége felé a vezetést is átvehettük volna, ha Hazard parádés lövése egy picit szerencsésebben pattan (ha már Sirigu mellényúlt). Ha az ott bemegy, akkor azzal iszonyatosan kényelmes pozícióba kerülhettünk volna. De nincs ha. És futballközhelyek sincsenek.

Itt még jól állt a szénánk

Fordulás után már vendéglátóink voltak a jobbak, több és veszélyesebb helyzeteket alakítottak ki és a középpályát is jobban uralták. Beszédes, hogy Lucas Moura, Cabaye és Pastore volt a három cseréjük – tényleg rendben van ez a keret. Nálunk Torres és Lampard sem tudott igazán lendíteni a játékon (a spanyoltól én nem is tudom, mikor láttam utoljára gólra törő megmozdulást).

Az egyre nyilvánvalóbb, hogy a kulcsembereink kezdenek kifulladni. Hajtja őket a szívük és a lendületük is még, de ha ez így marad, akkor abból már nem lesz semmi érdemleges. Húzóembernek egyedül Hazard tekinthető, a többiek inkább csak lebegnek egy légüres térben. A legékesebb példa erre talán Willian. Ügyes, gyors, technikás, de valahogy sosem jön ki belőle annyi, hogy életmentő gólokat lőjön, vagy akár csak kulcspasszokat osszon. A csávó konkrétan 2 gólt és 3 asszisztot jegyez eddig PL és BL meccsein, ami azért annyira nem magas szám. De a többiek is haloványabbak mostanság, ami ki is ütközik, akárhányszor futnunk kell az eredmény után.

Tovább tetézve a búskomorságot megemlékeznék a második és a harmadik kapott gólunkról is. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy járt a szabad a párizsi csapatnak, fogadjuk el mégis ezt így. De miért van az, hogy rögzített szituációból sokadszor kapunk olyan ostoba gólt, ami mögött masszív „csapatmunka” van? Miért nem lehet legalább azokat a pontrúgásokat kivédekezni, amikhez nem kell különösebben megfeszülni, „csak” tenni mindenkinek a dolgát? Nyomott a PSG, de ez a gól sokkal inkább volt a mi szégyenünk, mint vendéglátóink érdeme.

Mint már korábban említettem, a cseréktől sem lett jobb semmi, ha véletlenül kialakulhatott volna valami, akkor hiba csúszott a rendszerbe (lásd például a Hazard-Torres összjáték-kísérletet). A 2-1 még így sem lett volna annyira rossz, hála az idegenben szerzett gólnak, de a hosszabbításban sikerült hülyét csinálni magunkból (Pastorénak meg a komplett védelmünkből). Ennyire egész egyszerűen nem lehet látványosan várni a lefújást, no meg persze védekezést mímelni sem.

Ez mondjuk nagy mentés volt

Alapvetően nem játszottunk reménytelenül, szépen mentünk az egyenlítésért és nem is merültek föl komoly problémák a térfélcsere előtt. A második félidőben viszont kijött azért némi különbség a két csapat között, aminek legfeljebb egy gólban lett volna szabad megmutatkoznia. Ehelyett kaptunk ugye kettőt (és milyen kettőt!), amivel durván feléjük billentettük a mérleg nyelvét.

Szűk egy hetünk van a visszavágóig, ráadásul – Blanc-ékkal ellentétben – nekünk még nyomni kell a bajnokságot is. Sajnos kinézem a PSG Serie A-ból lerabolt, calcio-n szocializálódott magjából, hogy képesek lesznek okosan tartani hátul a frontot, ölni a játékot és kíméletlenül kihasználni a hibáinkat.

De hogy ne legyek ennyire pesszimista: egy 2-0-lal tovább tudunk menni. Lavezzin és Cavanin kívül a 3-1-es első meccs is felidézheti azt a BL-szezont, ahol nem csupán a mostanihoz hasonló kétgólos hátrányt sikerült ledolgozni, de végül mi ültünk fel a trónra is. Utóbbitól idén elég messze járunk, én legalábbis beérnem egyelőre egy „szimpla” továbbjutással.

Addig azonban vár ránk még egy feladat: szombaton fogadjuk a Stoke Cityt. Talán mondanom sem kell, hogy senkinek nem hiányzik egy 90 perces izmozás, úgyhogy jó lenne minél simábban nyerni. Mert a három pont alap, legalábbis én remélem, hogy nem adjuk föl ezt a meccset a negyeddöntő visszavágó kedvéért. Valami azt súgja, hogy a City és a Pool sem bírja majd végig a tempót, és bár már picit elsirattuk a bajnoki álmokat, titkon még remélem, hogy vehet új fordulatot az ügy. Meg amúgy is, két vereség után illene visszatérni a győztes útra.

Szóval, ha mindent nem is dobtunk el magunktól néhány nap alatt, de egyik fronton sincs könnyű dolgunk. Olyannyira nem, hogy most már nem irányítjuk az eseményeket, inkább csak sodródunk előre. Már nem elég csak nyerni vagy jól játszani, kellenek az extrák, a bravúrok és a külső körülmények szerencsés alakulásai is. És ebben nem az a legbosszantóbb, hogy így alakult (pláne, hogy még kötelességünk bizakodni), hanem hogy bután, fájdalmasan és rövid időn belül dobtuk el magunktól azokat a lehetőségeket, amiktől nemrég még sokat vártunk. Mi mindezek ellenére se csüggedjünk, közeleg a szezon vége, szurkoljuk még végig azt a pár meccset, ami van a nyári vébé-frászig! Továbbra is Blue Is The Colour!