Mit tanított nekünk a 2019/20-as szezon?

Aligha túlzás azt mondani, hogy a tavaly nyár a spekulációk terén minden eddigit felülmúlt. Persze minden előszezon szerves részét képezik a találgatások és elvárások boncolgatásai, megvitatásai, valamint a kísérlet arra, hogy a meglévő infókat egybegyűjtve megpróbáljunk már jó előre választ találni az adott idény talányaira. 2019 júliusa és augusztusa azonban minden szempontból más volt, olyan helyzetbe kerülve, amit eddig nem igazán tapasztaltunk.

A különleges szituációt három fő elem idézte elő: az egyik a Chelsea feje felett régóta lebegő transfer ban volt, melynek hatására egyrészt kiestek az érkezőket firtató témázások, másrészt sötétebb hangulatú elmélkedések születtek arról, hogy a csapatépítést ez mennyivel vetheti vissza, egyúttal hova süllyedhet vissza a gárda a rákövetkező szezonban; ez utóbbi topicot erősítette Eden Hazard távozása, akinek a legendastátuszáról ugyan bőven lehetnek viták, de arról aligha, hogy a csapat meghatározó húzóembere volt éveken át, minden egyes címből oroszlánrészt vállalva, amit a Chelsea nyert. Eligazolásával azzal szembesülhetettek a londoiak, amivel régóta nem: rövid időn belül két játékosuk is azért áll tovább karrierje csúcsán, hogy magasabb státuszú klubhoz igazoljon, immáron nem a BL-szereplés kiharcolásáért, hanem a sorozat megnyeréséért küzdve.

És ehhez jött a harmadik tényező: Frank Lampard kinevezése. Egyrészt a Chelsea egyáltalán nem bővelkedett volt játékosokban ezen a poszton sok más európai klubbal ellentétben, másrészt pályakezdő edzőkre is ritkán bíztuk a csapatot. Világbajnok mesterekre és BL-győztes trénerekre igen, sőt, még egy volt játékosnak is BL-győztessé kellett válnia a Chelsea-vel 2012-ben, hogy interim megoldásból véglegesítsék (nem szignifikánsan hosszabb időre). Legközelebb Lampardhoz talán AVB állt a kékek padján ezelőtt, de még neki is voltak impozáns eredményei a Portóval, és rendelkezett nemzetközi trófeával is (nem is beszélve arról a nem jelentéktelen időszakáról itt, amit Mourinho mellett tölthetett mint az ellenfelek megfigyelője és kielemzője). Sokáig ez is egy esetleges opció volt, hisz ha feljut a Derby a playoffból, közel sem biztos, hogy Lampard inkább nem a már éves szinten ismert közegben kezdi meg a tapasztalatszerzést a Premier League-ben, mintsem a távozása után többször újrahúzott Chelsea-nél.

Végül azonban összeállt ez a három faktor, és nem igazán tudhattuk, mit várjunk az új szezontól. Előzetesen és az idény közben is megfogalmazódtak kétségek és kérdések, amiket így az évad végeztével végre lehetőségünk lehet a maga kontextusában újra felidézni, és kísérletet tenni arra, hogy közelebb kerüljünk a válaszokhoz, valamint a szereplések reális értékeléséhez.

 

Ex-játékosból edzők – Lampard helyiértéke

Nem egy nagy meglepetés, hogy a legnagyobb kérdőjel mindenek felett az maga Frank Lampard volt. Mindössze egyetlen vitatott megítélésű Championshipes idény után vált a csapat vezetőedzőjévé, távol a világfutball tényleges krémjétől, a 3-4 terepes évadoktól, és attól is, hogy érdemben elitjátékosokkal dolgozhasson. Ezekkel együtt akkor is hazardírozás lett volna a kinevezése, ha egy peak Chelsea-t vesz át, és nem a Sarri által itt hagyott csonkot, ami sosem állt össze igazán, cserébe még tovább amortizálódott Hazard távozásával. Egy volt játékos kinevezése eleve mindig elég kétes, a legendák válsághelyzetben való alkalmazása pedig gyakrabban szól a szurkolók manipulálásáról időnyerésre játszva, mintsem egy tényleges projekt kezdetéről.

Ilyenkor mindig előkerülnek kontextus nélkül a kortárs nevek, akiknek precedenseivel kísérletet teszünk hinni abban, hogy most is van esély hasonlóra. Legyen az Pep Guardiola, aki bár valóban egy tarcsis év után lett a Barcelona edzője, utolsó játékoséveiben már részben az edzői pályára képezve magát igyekezett tanulni olyan szakmai etalonoktól, mint Fabio Capello vagy Juanma Lillo (nem is említve az egyik személyes mentorát, Marcelo Bielsát, akihez már edzőként fordult tanácsokért, ötletekért); avagy Zinedine Zidane, kinek esetében a leggyakrabban előforduló tévhit, hogy a semmiből lett a Real vezetőedzője, hisz előtte 6 éven át dolgozott a klub kötelékében különböző posztokon, többek között az ifik trénereként és segédedzőként is Mourinho és Ancelotti stábjában, bőségesen elég időt kapva ahhoz, hogy részletesen kiismerje a későbbi klasszis alapcsapatát. És akkor itt még nem is beszéltünk a klubstruktúrákról, a lehetőségekről, és az ezekkel igen gyakran nem arányos elvárásokról sem.

Végül a Chelsea is így gondolkodott tőle szokatlanul, és fennállhat a kérdés, hogy miért? 2018 környékén az edzői piac a kimerülés határára került. Olyan instant sikerkovácsnak tekintett edzők kezdtek kivonulni a futball krémjéből, mint volt mestereink, José Mourinho vagy Carlo Ancelotti, a komolyabb neveknek pedig még többéves szerződésük volt akkori klubjaiknál. A trénert kereső csapatok nagy átlagban két opció közül kezdtek el válogatni: a futball elitjébe már évek óta belépni próbáló edzők, akiknek eddig ez a legkevésbé sem jött össze, és inkább csak egy nagyobb kudarc után jelentkeznek újabb esélyre, hogy megmutassák erényeiket (mint amilyen Unai Emery vagy Maurizio Sarri volt); és a teljesen kezdő ex-játékosok, akiknek még egyetlen ép szakmai projektben sem volt részük, amikor volt klubjuk mesterévé előléptek (a fentebb említett nevek utódjai rögtön ide is tartoznak).

Idővel az első lehetőségtől nem csak a Chelsea és Arsenal állt el, de kis túlzással most már minden edzőtváltó élcsapat a volt focistáiból rekrutált szakmai stábbal kezdte el az évtizedbéli építkezéseket. Amennyiben a Barcelonánál Xavi belevetette volna magát a munkába az elnökválasztást megelőző idényben, a katalánok is ezt a halmaz bővítenék, ahogy a Juventus is az imént csatlakozott be ide Pirlóval (ők is a cigist leselejtezve bízták rá a csapatot). Persze ez sem kisebb gamble, mint Sarri vagy Favre kinevezése adott esetben, hiszen a befuccsoló legendákból és ex-plajákból ugyanúgy Dunát lehet rekeszteni függetlenül attól, hogy milyen presztízsű csapatnál próbálták be őket. Eklatáns példa a 2010-es évek Milanja, de Angliában eszünkbe juthat az egykor szebb reményű Garry Monk vagy Tim Sherwood is, valamint újabban a Madrid-legend Jonathan Woodgate sem élt sokáig a Borónál, pedig csak tavaly nevezték ki egykori csapatához.

Viszont a volt játékosok és legendák kinevezése lényegesen népszerűbb választásnak nevezhető ennek ellenére is. Nem csak azért, mert a szurkolókkal jelentősen egyszerűbb elfogadtatni egy ilyen szakembert, mint egy dél-olasz bagóst, aki már amúgy is bemutatott nekik, de azért is, mert az ilyen edzők sikere mindig hatalmas visszhangot kap, és identitást társít egy szebb napokat is látott klubhoz. A BL-t a közelmúltban több alkalommal is az első gigaprojektjével szembesülő ex-focista nyerte meg, így nem csak Zidane és Guardiola, de Lucho és Di Matteo is népszerűsíthette azt az elvet, hogy egy volt játékos többnyire olcsó, könnyű a közeggel összhangba hozni, és talán a hazai környezet a legjobb a számára, hogy kihozza belőle az igazi szakmai kvalitásokat. Akárcsak ideig-óráig is.

Lampard szerződtetésével tehát erre az útra lépett a Chelsea is, és végre élesben is láthattuk, hogy ez nálunk miképp működne a mostani átalakuló struktúrában. 3 éves szerződést szignózott, amiből (ha minden igaz) az első két szezonban garanciát kapott arra, hogy felülről jövő nyomás és a kirúgás veszélye nélkül dolgozhasson. Ez persze egy tipikus „hiszem, ha látom”-eset, ami leginkább akkor mérettetik meg, ha a csapat idény közben is komoly krízishelyzetbe kerül. Szerencsére erre még nem került sor, és jelenleg a viszonylagos nehézségek ellenére sem beszélhetünk arról, hogy Lampard alatt megremegett volna a pad, vagy akárcsak egy pillanatig is veszélyben lett volna az állása. Aligha tagadható, hogy ha alá kellett volna írni Lampard első szezonjának egy ilyen eredményt 4. hellyel és továbbjutással a BL-csoportkörből, mindenki megtette volna.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy Lampard rendkívül jó idényben szállt be. Ilyen kevéssé kompetitív a Premier Leauge eléggé régen volt, és az a helyzet is simán előállhatott volna, hogy 63 ponttal már megragad a Chelsea a 4. helyen (ha Brendanék mellett a kékek is kikapnak a zárófordulóban). Az elmúlt 20 évben ilyen kevés pontszám csak kétszer lett volna elég ehhez a pozícióhoz, még a meglévő 66 pontra is csak egyszer osztottak Bl-helyet: a bigsix szempontjából hasonlóan omladozó 2015/16-osban, amikor a Leicester bajnok lett, a City pedig precízen ennyi egységgel tartotta a maga helyét (+30-as gk-val, még nekünk ennek a fele volt meg idén). A Spursnél pont idén omlott össze a Poch-éra, az Arsenal pedig úgy állt fejre MRI alatt még a vállalható nyara ellenére is, hogy csak rövidig ideig jelentettek igazi fenyegetést. Két olyan rivális is kiesett már idejekorán, akikkel tavaly Sarrinak végig versengenie kellett, és a helyükre betörő Rókák is úgy simultak ki minden mérésben, hogy a 18 pontos előnyük villámgyorsan elillant.

Persze mindettől még nem volt magától értetődő, hogy a Chelsea a szezon végén minden idevonatkozó statisztika szerint jogosan lesz ott a kiírás top4 gárdájában, és az egész éves forma alapján reálisan kvalifikálja magát a BL-be, érdemi felülteljesítés nélkül. 5 pont mínusz a tavalyi dobogós csapathoz képest egyáltalán nem hangzik vészesnek (az ebből a szempontból óvatosan kezelendő understat szerint várhatóan a mostani szezonban is ezt a szintet karcoltuk). Ahhoz képest, hogy komolyabb visszaesésre számítottunk, és simán előfordulhatott volna egy olyan szezon is, mint amilyenbe az Arsenal szaladt bele, ez az indokolt szintentartás összeségében elfogadhatónak tekinthető. Ennél többet igazán nem várhattunk, és előrevetít egy olyan helyzetet, amiből racionálisan még következhet egy magasabb lépcsőfok.

Lampardnál bizonyításról egyáltalán nem beszélhetünk (ennyi idő alatt nem is igazán lehetett volna annyira, hogy hosszabb távú következtetéseket vonjunk le róla), s reálisan egy dolgot harcolhatott ki idén menedzserként: hogy bizalommal tekintsünk a következő évére. Hogy legalább minimálisan elhiggyük, hogy lehet még feljebb, és van benne több. Minden sarkalatos pont és hibás döntés ellenére aligha lenne olyan személy, aki szerint építőjellegű lenne, ha a mostani csapattól elszakítanák Lampardot, avagy értelme lenne ezt a projektet a mostani szezon után félbeszakítani. Lampard és stábja kiharcolta a lehetőséget, hogy ők építhessék fel a 2020-as évek első eredményeire hajtó Chelsea-t. Ezt pedig a későbbi végkimenetektől függetlenül itt és most nem igazán lehet elvitatni tőlük, és nem is lenne benne ráció.

Hiába szabad jelenleg két elitedző is (amire évek óta nem volt példa), és hiába maradhatnak érdemi projekt nélkül jövőre, szóba sem kerül jelenleg, hogy transfer ban utáni évben (amikor a Chelsea anyagi helyzete aránylag stabilizálódott, és 2015 után először harcolta ki a csapat egymás után 2 évben a BL-t) ne a mostani szakemberekkel kezdjük a következő idényt. És nem csak azért, mert kétéves türelmi időszakban vagyunk, hiszen ezt várhatnánk úgy is, ahogy a cigissel vártunk egy lehetséges 2. szezont, teljes bukásra számítva és elengedve az összes szériát. Ehelyett érdeklődve figyeljük, hogy immáron Wernerékkel mi lehet a plafon.

Már csak azért is izgalmas a következő szezonra gondolni, mert Lampard előtt ott lesz a kihívás, hogy érdemben reagáljon az idén felmerülő gyengepontokra, és koncepciót dolgozzon ki a megoldásukra. 2014 óta talán a legerősebb ablakán lehet túl a Chelsea, így mindenképpen csalódás lenne, ha ugyanazt a folyót futná szét a csapat, amelyikbe már 19/20-ban is belelépett, és ha már ott volt, meg is fürdött benne.

 

Kritikák és bonyodalmak – Az idei Chelsea gyengepontjai

Habár azzal számolhattunk, hogy az utóbbi évek egyik legkevésbé domináns Chelsea-jét láthatjuk majd a soron következő idényben, azzal a disszonáns képpel nehéz volt mit kezdeni, hogy ameddig a Chelsea alkalmanként a liga legmeggyőzőbb csapatai ellen is képes partiban lenni, addig a legrosszabbaktól újra és újra kap egy igen nagyot csattanó pofont. Az egész éven átívelő és továbbra is megoldásra váró menedzselési gondokat öt pontban lehet összefoglalni:

– Rotáció

– Rögzített szituációk levédekezése

– Átrendeződés és kontrajáték elleni védelem

– Betömörülő csapatok elleni tanácstalanság

– Sematikus gameplan az aktuális ellenféltől függetlenül kiválasztva

Az első pont ritkábban uralta a Chelsea-ről való diskurzusokat, és igazából az összes többi kivonat zavaróbbnak, szembetűnőbbnek látszott az idény folyamán. Ugyanakkor, ha valahol igazán kijött az, hogy mennyire rutinra van szüksége Lampardnak, az a keretforgatás. Túl azon, hogy a fiatal játékosokhoz teljesen vállalhatóan nyúlt (és a korai mellőzés ellenére Pulisicet is sikerült annyira felépíteni, hogy a visszatérésre már felfelé lógjon ki a Chelsea-ből), valamint a kísérletezésekből sem volt épp hiány, ha a külső körülmények indokolták is volna, ritkán változtattunk előrelátóan.

Ennek persze az utolsó ponthoz is köze lehet, ugyanakkor az, hogy például az első negyedévben csak három bajnokin bevethető Kantéból minden csepp izzadságot kipréselünk decemberben a karácsonyi menetrenddel és a BL-csoportkör zárófordulóival együtt, már aligha nevezhető jó döntésnek. Persze igen, Kanté továbbra is nélkülözhetetlen része a csapatnak optimális körülmények között, de abból aligha profitál bárki, ha időt sem hagyva a regenerálódásra telibekapja az idény legintenzívebb hónapját.

Nem is maradt el a visszaesés, és a közvetlenül a leállás előtti időszakban Kanté ismét lesérült (az akkori előrelátások alapján 3 hétre legalább), ezzel pedig már a BL-ben is nélkülözni kellett a franciát, majd a visszatérés után szintén minden lehetséges meccsen kezdette Lampard. 2 hét leforgása alatt 5 összecsapáson lépett pályára, és csak az nem játszotta végig, amelyiken lesérült – ezúttal több mint egy hónapra. Júniustól mindemellett Williannél is hasonlóan elmulasztottuk a rotálást, és bár elkerülték a komolyabb sérülések, az utolsó mérkőzésekre őt is elvesztettük (meglehet, itt egyáltalán nem kizárt, hogy a szerződése miatt lett mellőzve, még ha szükség is lett volna rá még a végjátékra).

Tammynál akkor jött el az első igazi formahanyatlás, amikor a Valencia elleni csípősérülése után egy bajnoki erejééig mellőznünk kellett, majd utána (hasonlóan Kantéhoz) a teljes decembert, de még a januárt is rátoltuk terhelésképp. Bajnokin sem Giroud-ra, sem Batshuayira nem bíztunk ekkortájt szinte semmit, és ha már így felmerültek ők is, akkor az elég bizarrnak ható hónapos kihagyásokat is meg kell említeni. Olivier előbb szeptember vége felé kezdett kikopni, és az eleinte megfázással magyarázott mellőzésből negyedéves mulasztás lett. Persze ekkor gondolhattunk volna arra is, hogy Batsu lett a második számú csatár, de a bizalom felé sem lett jelentősen nagyobb.

Sőt, kifejezetten ellentétes irányba mutatott az, hogy amikor Abraham kiesett, előbb tettük vissza a kezdőbe az azelőtti 10 bajnokin össz. 20 percet kapó Giroud-t, minthogy Batshuayi hosszú évek után az első bajnokiján kezdhessen (pedig akkor már teljes értékű munkát végzett a novembervégi sérülése után). Ez a United ellen végül összejött februárban, ám így sem sikerült még annyi játékpercet sem összeszedni a belgának a Premier League-ben, mint amennyit Conte utolsó szezonjában összecsipegetett (353 v. 224) – amikor is a fele idényt a Dortmundban töltötte Stöger alatt. Batsu ugyanis a visszatérés utáni időszakban átvette Giroud helyét a 18-as kereten kívül, és ameddig a francia kezdőcsatárrá küzdötte vissza magát, ő pár padozáson kívül semmi szerepet nem kapott egy sorozatban sem.

Ehhez még hozzájön a kapuscserélgetés is, amit a múltkori posztban már részletesebben érintettünk, így most külön pont helyett csak hirtelenségét és az ütemezését kell kiemelni. Hogy Kepa helye megingott, szakmailag indokolható, viszont hogy mindig akkor sikerült Caballerót előszedni, amikor kivételesen fontos hetek jöttek, az elég szerencsétlenül vette ki magát. Két hónapon át egy percet sem játszott élesben, majd jön egy tingli-tangli kupameccs, amit egyetlen védéssel lehoz, a következő lépcsőfok pedig az, hogy sorban kapja a dobogóra hajtó ellenfeleket meg a Bayernt. Egy stabil cserekapussal is elég karcos lenne így formát időzíteni, még úgy is, hogy egy esetleges sérülés esetén sincs lényegesen több idő „késszé válni”. Caballerótól pedig egyenesen lehetetlen azt várni, hogy ezt könnyen vegye, hisz ha meccsbe jönne állandó szereplésekkel, még akkor is csak alulról érintené a liga szintjét.

A Chelsea pontrúgásainak kálváriájáról még júliusban közölt egy átfogó elemzést Cameron Meighan, a Preston North End főként rögzített szituációkkal foglalkozó analitikusa. Ezen cikkében nem csak a Chelsea által a szögleteknél alkalmazott vegyes levédekezés (3 emberforgó a röviden a hatoson belül, 5 zónavédekező játékos azon túl) összetételére tér ki részletesen, de arra is, hogy a begyakorolt formációval milyen problémák akadnak rendszeresen. Ilyen például az, hogy ameddig a csapat a három emberfogó játékosával a rövidet viszonylag jól védi az inswingerekkel (rövidre lőtt befelé ívelt labdákkal) szemben, addig a hosszabban lőtt, kifelé csavarodó outswingerekkel már gondok akadnak. A Chelsea védői ugyanis túl mélyen helyezkednek, és amint kimozdítja őket a kapuval ellentétes irányba csavarodó labda, nem tudják jól lefedni a rájuk kiosztott zónát (avagy nincs igazán megkonstruálva, hogy ebben az esetben mely játékos hová lépjen, mikor mozogjon ki, és a kimozgottak helyére kik lépjenek át).

Megjegyzendő, önmagában az, hogy egy csapat jelentősen épít az inswingerek levédekezésére, egyáltalán nem indokolatlan. Gavin Fleig 2011-ben a Manchester City vezető analitikusaként csapatával 400 szögletet vizsgált át, hogy megoldást találjanak a futballisták kiapadó támadójátékára rögzített helyzetből. Arra az eredményre jutottak a ligákon és szezonokon átívelő kutatásukkal, hogy egy szöglet kiaknázásának a legjobb módja az inswingerekre való építés, rögtön befelé ívelve a darálóba, a rövidet megcélozva. A rákövetkező évben a City lett a legtermékenyebb csapat szögletekből, ide vonatkozó góljaik kétharmadát pedig inswingerrel hozták össze. Az erre való reakciónak persze meg kellett születnie, és a Chelsea szakmai stábja is megpróbál ügyelni arra, hogy ezt az aranykaput bezárja a lehető legerősebben. A WHU elleni igen fájó vereség elemzésénél már előkerült ez a téma Moyes csapatának formációját vizsgálva, akik remekül rakták össze az ellenhatás ellenhatását: Diopnak a röviden esélye sem volt, de ez aligha zavart bárkit, ameddig Soucek Azpilicuetára állítva már várta a hosszúra a labdát, és könyörtelenül a kapuba juttatta azt, kétszer is egy félidő alatt (ebből az elsőt nem adták meg).

Meighan elemzésében az elég könnyen széteső zónavédekezés mellett a hatosra rögzített játékosok hátrányaira is kitér, ugyanis rendkívül kevés emberről beszélünk pár méteren belül, nem tudnak elég területet lefedni, és az ő esetükben is rendkívül esetleges az, hogy miképp tudnak másodpercek alatt rendeződni, pozíciót foglalni. Ha ez nem sikerül, olyan ellenfelek maradnak szabadon közvetlenül a kapu előtt, akiket eleve nem is fogott senki, nem osztottak ki rá védekező játékost. Ha mindez sikerül is, igen gyakran olyan játékosok kerülni ebbe a szerepkörbe, akiket nem feltétlen az emberfogó dominanciájuk miatt preferálunk, és alulmaradnak, ha fejpárbajt kéne nyerni, vagy szorosan végig követni a támadót (pl. Christensen). Erre már csak ráadásként jön, hogy hiába osztjuk ki 5 ember között a boxon belüli zónát, a távolabbi kapufa irányába már nem helyezünk senkit, emiatt pedig csak a 16-oson belüli terület jó felét fedi le a Chelsea. Bárhogy is tekintünk erre a nyárra, a szakmai stáb egyik elsőszámú feladata kell, hogy legyen a rögzített helyzetek levédekezésének újratervezése, mert az már idén bebizonyosodott, hogy igen komoly szerverzésbéli gondok akadnak ebben a szegmensben.

A transition-játékot is bőséggel illették kritikák a szezon folyamán, és annak végeztével sem jutott jelentősen közelebb Lampard stábja ahhoz, hogy számottevően javítsanak ezen. Alapvetően a Chelsea igen gyakran küszködik azzal, hogy betömörülő csapatok ellen érdemi támadásokat váltson gólra, ennek pedig elsősorban az az oka, hogy a klasszis képességű befejezőiket fokozatosan vesztették el a londoniak az évek alatt. Először Diego Costát nem sikerült érdemben pótolni (bár idén Tammy Abraham mindent összevetve nem hozott rossz szezont), majd Eden Hazard távozásával egy olyan támadó posztja is betöltetlenül maradt, aki alapvetően gyengébb minőségű helyzetekből is képes volt ikszes mérkőzéseket eldönteni, vagy akár önmagának kiharcolni egy gólt érő ziccert.

Mivel a Chelsea-nél idén ebben küszködés folyt, gyakran kényszerült arra Lampard, hogy Kantéékat is feltolja a támadóharmadba, ezáltal pedig megkíséreljen létszámfölényt kialakítani a mélyen védekező ellenfelekkel szemben. Önmagában ezzel nincs probléma, hiszen valahogy be kell juttatni egy szabad embert a kapu közvetlen közelébe, és ha 5-6 játékost is egy vonalba rendelnek hátul, akkor nincs igazán más lehetőség. Viszont az esetek többségében a hiányosság ott van, hogy a támadásépítés fázisából a csapat nem tud elég rendezetten felkészülni arra, ha labdát veszít, és megindul a kontra. Ilyenkor elképesztően nagy gapek maradnak a középpálya és a védelem között, a szélek nincsenek kellően lefedve, ráadásul a csapat olyan esetlenül telíti túl a labda oldalát, hogy irtózatosan könnyű azt átjátszani az ellentétes szélen felfutó üres játékoshoz. A ligában 8 gólt kapott a Chelsea kontrajátékból, ez pedig a legtöbb egy csapattól az idei Premier Leage-ben.

A bajnokság mellett erre az FA-kupa döntőben láthattunk rendkívül jó példákat, amikor is az Arsenal a baloldalon vezette fel a támadásait, a Chelsea pedig annyira áthelyezte minden emberét Pepéék oldalára, hogy a jobbon feljövő Aubameyang gyakorlatilag teljesen üresen kapta meg a labdát az elefántcsontpartitól, Innentől pedig könnyen verte a félszegen kimozgó, majd lóhalálában korrigálni igyekvő Zoumát. Két ilyen eset is történt, és mindkettőnél sikerült kibillenteni a franciát a posztjáról. Az elsőt még szerencsésen megúsztuk, ám Arteta másodszorra is kitudta játszani ezt a lapot, és végül kupagyőzelmet ünnepelhetett. Hasonló helyzet fordult elő a WHU ellen, ahol Moyes mattolta a Chelsea-t: a baloldalra becserélte Jarmolenkót, aki teljesen üresen várhatta labdát, miután Antonióék a jobboldalra sűrítettek minden jelenlévő kékmezest. Antonio sikeresen lepasszolta a labdát az ukránnak, aki villámgyorsan a kapuig vezette azt, és eldöntötte a mérkőzést.

 

A hezitálás és a lassúság nem csak a gyors ellentámadásoknál fedezhető fel. Ha a Sheffield első góljára vetünk egy pillantást a 3-0-os meccsen, nagyjából ugyanazzal szembesülünk, amivel a WHU második találatánál. Az ellenfél játszi könnyedtséggel vezeti át a labdát egyik oldalról a másikra, majd adja vissza a középen clear cutra ácsingozó társának, miközben a Chelsea játékosai későn eszmélnek a passzoknál, rosszul szkennelik a helyzetet, és szinte mindig lépésekkel maradnak le a labdát ép megkapó támadótól. Itt ismét előkerül a zónák megfelelő kiosztásának és megszervezésének a kérdése, hisz túl azon, hogy pl. Alonso vagy Zouma egyéni hiányosságaival nem tudunk mit kezdeni, a játékosaink túl gyakran és túl óvatlanul hagyják hátra a rájuk kiosztott pozíciót. Ezáltal nem csak többen lesznek egy adott területen belül, mint indokolt lenne (még a hátuk mögött hagyott teret senki nem tölti fel), de teljesen óvatlan lesz a Chelsea a második labdákkal szemben, ezt a luxust pedig a Premier League-ben aligha lehet megengedni.

A zonal marking megszervezésében mindenképp szintet kell lépnie Frankéknek a rögzített helyzeteken túl is, emellett pedig az átrendeződések megkonstruálása sem lesz egyszerű. A Chelsea alapjáraton nem áll rosszul presszingrezisztens játékosokban, de ha a szekciók elszakadnak egymástól, az egyének pedig nem tudják, mikor kinek a helyére kéne fellépni, avagy a posztját betölteni ideiglenesen, úgy csak a már látott zűrzavar lehet az eredmény: teljesen üresen hagyott szélek és tétovázó közbelépések. Meggondolatlan kimozgások akkor is, ha nincs esély a labda megszerzésére.

A visszatérés utáni 4-1-2-3 Kantéval vagy Gilmourral a védelem és a középpálya között (amit elsősorban Jorginho kisárgázása tett szükségessé még februárban) már erre lehetett egy reakció, és a labdabirtoklás felvállaló csapatok ellen nem is nézett ki rosszul. Élvezetes volt nézni, ahogy a középső védők adott esetben kimentek a szélre besegíteni a fullbackeknek, miközben Kanté pontosan tudta, hogy be kell mennie a védők területére tartani azt. Pontosan valami hasonló kellene akkor is, amikor arra kényszerülünk, hogy mi vigyük fel a labdát, és egy labdavesztés után kontra indul. Nem egyszerű, de enélkül a szintet lépés is elképzelhetetlen, és vélhetően nem lenne rossz egy hatosba is pénzt ölni a nyáron (vagy Rice-t nem cb-nek hozatni), mert Kanté idén összességében több mint 90 napot töltött lábadozással, és Gilmournak is bőven kelleni fog idő ahhoz, hogy ismét 100%-os állapotban legyen.

Amit Lampard idén túlságosan is akart (talán jobban a kelleténél a kísérletezgetés ilyen jellegű fázisában), az _a_ kezdőnek a megtalálása. Persze minden edző szeretne egy működőképes magot összerakni, amitől elvárhat egy konstans megbízható szintet, és ami köré felépítheti a maga játékát. Azonban itt és ebben a helyzetben ez sajnos a mérkőzések rovására ment. Lampard ugyanis annyira szerette preferálni a győztes kezdőket, hogy igen gyakran úgy is felküldte azokat, ha az az ellenfél játékával szemben nem igazán volt kompatibilis az adott tizenegy. Ami működött José Spurs-e ellen, és teljesen jogos győzelmet ért egy londoni rangadón a sarkantyúsokkal szemben, az már az összképet tekintve jóval kevésbé bizonyult effektívnek Hansi Flick Bayernjével szemben. Ami kiválóan működött a Manchester City ellen, és győzelmet ért egy rendkívül kényes helyzetben, az már a legkevésbé sem működött Moyes ellen, és a lenézett skót tanítani valóan mattolta a Chelsea-t.

Hiába van alapvetően egy stratégia, ami egy bizonyos időszakon belül effektívnek bizonyul labdabirtoklást felvállaló vagy területet átadó ellenféllel szemben, ezeket megcserélni nincs igazán értelme, főleg nem akkor, ha olyan rendszerjátékosokkal kell a Chelsea-nek megbirkóznia, mint Jorginho vagy Alonso. Betehetjük az olaszt 4-1-2-3-ban a védelem elé, de azzal csak nevetségessé tesszük, mert ő sosem fogja levenni a terhet Barkley-ékról. Nem fog helyettük robotolni, és nem is fogja elvégezni a piszkos munkát. Szimplán mert ő nem egy labda ellen hatásosan bevethető játékos. Ő megszokta, hogy mások dolgoznak alá, és nem fordítva; hogy megkapja a területet valamint a labdát, és azzal operál. Ha csak úgy rábízunk egy ilyen pozíciót, pont olyan röhejes eredményt kapunk, mint amit a Sheffield ellen láthattunk. Kilehet ilyenkor röhögni Jorginhót, de ő sosem lesz egy backfour előtt tisztogató hatos, és ezt nem lehet a nyakába varrni.

A „győztes csapaton igenis változtass”-elve az, amit Lampardnak és stábjának kíméletlenül meg kell tanulnia, ha az elit szintjéhez felszeretnének érni. Mondani sem kell, ennek is megvan a még racionális alapja, amin nem túl jó, ha egy edző túlhalad (ezt leginkább Pep Guardiola szemléltette ismét a BL-ben), és valóban lehet úgy is eredményessé válni, ha egy tréner egyetlen érdemi haditervet gyakoroltat orrvérzésig a csapatával. Ennek a szemléletnek most éppen Conte a zászlóvivője, akit szinte kizárólag a saját játéka izgat (az ellenfélé már lényegesen kevésbé), és ennek az igen részletes és alapos begyakoroltatására szán minden időt. Talán nem is független mindettől, hogy mindig bajnok lett, ha mentesült a BL-től és a nemzetközi terhektől, és a hétközi időt plusz mérkőzések helyett további edzéspraktikákra tudta felhasználni. Ám most a többször botló Interrel ennek terhe mellett úgy sem sikerült, hogy 10 éves távban a legkevesebb pontot gyűjtő bajnokot kellett volna csak megelőzni. Ebben persze több dolog közrejátszhatott, de nem lehet ettől sem elvonatkoztatni.

Mindkét véglet képes olyan határok közé zárni az edzőt, amiből kitörni nehéz, felülvizsgálni pedig idővel már lehetetlen azt. Lampard még egyik blokk felé sem billent igazán, és nem tudjuk, hol fog végül kikötni (talán pont egy aranyközépúton, talán nem). Az eddigiek alapján képes elengedni azt, hogy állandóan a pozíciós játékra törekedjen, de akkor sem ijed meg, ha defenzívebb csapatokkal kerül szembe, és ráhagyják a labdabirtoklást. Preferálja a négyvédős felállások variációit, de ha a játékosok egyéni képességei miatt rászorul, bármikor képes változtatni, és 3-4-2-1-re módosítani. Ugyanakkor a választását inkább az befolyásolja, hogy melyik kezdővel jönnek aktuálisan a győzelmek, és azt próbálja erőltetni, egyre inkább begyakoroltatni. Ez a prioritás, nem pedig az aktuális ellenfél, annak stílusa vagy várható játéka a döntő faktor. Így pedig egyelőre nem képesek kellő alapossággal a játékosok begyakorolni egy adott játékot, és a rendszer kidolgozottság megkérdőjelezhető lesz, de még az sem biztos, hogy nem fog a Chelsea az ellenfél elképzelései alá dolgozni a maga produktumával. Két szék között a pad alá sajnos.

 

Elvárások a következő szezont illetően

Mindezek tükrében lehet disszonánsan hathat, hogy miért várjuk továbbra is izgalommal a következő évet, de ez minden nehézség ellenére így van. Lampard csapata rengeteg szempontból kikezdhető jogosan, ám itt meg kell említenünk azon erényeket is, amik miatt még bízhatunk abban, hogy innen lehet még feljebb.

Liam Twomey és társai a The Athletic-en nem rég közöltek egy terjedelmesebb cikket arról, hogy miképp is dolgoznak Lampardék a játékoskkal a függöny mögött. Ebben az írásban nem csak arra világítottak rá, hogy ha kell, Frank képes elég jó motivátori skilleket is megcsillogtatni, és beszédeivel a rangadók előtt magabiztosan feltüzelni a játékosait, de arra is, hogy miben másabb ő, mint olasz elődjei. Nincsenek végletekig kimért szigorú szabályok az étrendet illetően, és az edzésmunkák is sokkal színesebbek változatosabbak. Mindenkire jó hatással van az, hogy végre nem gyerekként kezelik őket, ha étkezésről van szó, és nem is olyan végtelenül monoton edzéseket kell letolniuk, mint amik Sarri alatt mindennaposak voltak. A közös munka alatt jó hangulat uralkodik, és sokkal szívesebben és könnyebben kommunikálnak vele a játékosok, mint a mindig bagozó Maurizióval.

Nem csak a pályán tűnik úgy, hogy képes jól kezelni és építeni a Premier League-gel még éppen csak ismerkedő fiatalokat, de a háttérben is hasonlóan profin bánik velük. Contéékkel ellentétben követi a korosztályos csapatok edzéseit és mérkőzéseit, és ha ideje engedi (például válogatott szünetek alatt), a fiatalokat edző szakemberekkel is beszélget, egyeztet velük. Ha egy játékosnál úgy ítélik meg, hogy kész lehet a nagy csapatra, személyesen keresi fel, és megfelelő pedagógiai érzékkel igyekszik a felnőtt keret részévé tenni (mint a legutóbb a még csak 17 éves Lewis Bate-et).

Tudatosan akart kis stábbal dolgozni, hogy ne essen Sarri hibájába, akinél a rengeteg megjegyzés gyakran csak nehezítette a végső döntések meghozását, és megbízik annyira Morrisékban, hogy alkalomadták rájuk bízza az edzések vezetését. Az elmúlt évek után ez merőben új megközelítés, és egyáltalán nem tesz rosszat a játékosok mentalitásának. Nem szedi szét a játékosokat, ha vesztenek, mint Antonio, inkább a lehető legnyugodtabban próbál a gondok felé közelíteni, és a következő edzésnap foglalkozni azokkal.

Ez persze mind szép és jó, nagyon (néhol túlságosan is) pozitív, de ami ennél is fontosabb: érdekes. Önmagában még semmi sem következik mindebből a következő évekre vetítve, és lehet, hogy a legnagyobb eredmény mindenki számára csak a közös munka marad. Azonban megadja azt az alaphangot, amiért kíváncsian szemlélhetjük, hogy hova futhat ki ez a projekt. Mennyire működhet Lampard megközelítése akkor, ha immáron bejönnek a képbe elvárások, és sokkal több nyomás alatt kell majd immáron több sztárjátékossal a mérkőzésekre készülni? Hova fejlődhetnek azok a fiatalok, akiket mostanra sorozatosan igyekszünk az A-csapatba felhozni (és egyáltalán milyen hatással lesznek az új igazolások erre a folyamatra)? Hogyan próbálunk meg úgy játéklehetőséget biztosítani a már stabil tagoknak, hogy itt lesznek Wernerék is? Vajon fel tud nőni oda Lampardék stábja, hogy olyan játékosoknak is újat tudjanak mutatni, akiket Hasenhüttl, Rangnick és Nagelsmann edzett az elmúlt években? Láthattuk, hogy az új stáb alatt hogyan lett például a Premier League egyik legjobb játékosa az addig a pontig kutyába sem vett Kovacsics, akiből azért már bőven kész játékosként kellett valami értékelhetőt kifacsarni. Sikerülhet ez mással is? A többi érkezőt is hasonlóan jól tudjuk majd menedzselni?

Vágyhatunk ennek a történelmi sikerére vagy hatalmas bukására (szurkolói hovatartozástól függően akár), de azt el kell ismernünk, hogy izgalmas projektnek ígérkezik. Nem tudjuk, hogy még ki érkezik és ki távozik az őszig elnyújtott ablakban, és azt sem, hogy hány bepróbált fiatal ígéretből lesz jövőre egy underdog játékosa. Akár azért, mert így próbál meg fejlődni (lásd Lamptey), akár azért, mert egy contender csapatban már nincs igazán hely a számára (már ha odaérünk). De ezzel párhuzamosan még arra is csak tippjeink lehetnek, hogy ki lesz az a tehetség, aki pár fokkal feljebb is simán tartani fogja a helyét, és tényleg alapember lesz a következő évtizedben. Földhözragadtan, de kritikusan kell várni, hogy kiderüljön, mi fog mindebből kisülni.

Lampard az első idényében nem csak top4-be vezette a csapatot, de rákényszerítette a nézőket és szurkolókat arra, hogy feltegyék ezeket a kérdéseket (és talán még többet is). A következő szezontól pedig fel lesz adva a lecke, hogy zömüket meg is válaszolja.