Mi hiányzik?

All we need is blood?(!) Nem, azt hiszem, ennél többről van szó. Nem én vagyok az, aki beáll a krízist, világvégét, istenfaszát emlegetni a csapat körül, de én sem vagyok vak: a csapat jelenlegi helyzete okot ad némi aggodalomra. Nem azért, mert elvesztettünk egymás után két rangadót, hanem amiért és ahogyan.

Ez az a szituáció, amit hosszú évek sikere után nehezen dolgoz fel a szurkoló, a helyzet kezelésére és megoldására pedig a tízezer edző országában százunknak százegyféle kiváló ideánk létezik. Ezek egyetlen, magasról szemlélt vonatkozásban egyeznek meg: a helyzetünk nem jó, és változásra, változtatásra van szükség. Na aztán innentől ezer év és egy egész had néprajzíró is kevés lenne, hogy összeírja, amit mi, Chelsea szurkolók kitermelünk egyetlen hét leforgása alatt „lehetséges megoldás” (ity kéne eszt csinálnyi ércsdmánmeg bazdmeg) címén.

És még egyszer: nem azért, mert most kikaptunk a Liverpooltól vagy Wengeréktől. Hanem azért, mert az új edző és az új szezon adta kezdeti lendületből és optimizmusból egy hét leforgása, és két mérkőzés vette ki a szelet erőteljesen. Nem nagyon van mit szépíteni: 8 nap alatt visszapofoztak bennünket oda, ahonnan indultunk: a középmezőnybe. Az első három forduló megmutatta, mennyivel vagyunk előrébb Contéval, mint tavaly – a második három pedig, hogy mennyire messze attól a szinttől, ahol elviekben a helyünk van, de legalábbis hisszük, hogy rövidtávon visszajutunk. Az elitbe.

Klopp és Wengi fájdalmas leckét adott Conténak arra nézvést, hogy lehetőleg rövidtávon, ha már így alakult, hogy ő lett az edzője egy olyan Chelseanek, amit nem feltétlen akart, de legalábbis nem ebben a formájában, akkor ki kell találnia valamit, mielőtt megégne, mint oly sok társa korábban a padon, ami eddig csak keveseknek tudta feltörni a seggét. Amúgy is, de jelenleg meg már főleg fölösleges luxusnak tartom azon lamentálni, hogy mit és mennyire baszott el a csapat az ablakban, mert ez már most így van, az egyetlen kérdés, hogy mit tudunk kezdeni vele. A szarból várat dolgot meg hagyjuk meg a pesszimistáknak, adjunk mellé egy pálinkát, aztán hagyjuk őket békén, mert ha Ranieri bajnok tudott lenni a Simpson-Morgan-Huth-Fuchs védősorral, akkor Conténak sem szabad, hogy gondot okozzon a Chelsea jelenlegi keretében fellelhető játékoshalomból valami barátit összehozni.

Ehhez viszont egyrészt elengedhetetlen, hogy elővegye az ostort, amiről az összes korábbi játékosa megszólalt, és rendesen odasújtson vele, ahová a munkás ököl, vas ököl (ahova köll), mert az ágyús meccs utáni nyilatkozatok – tőle magától és a csapat részéről is – arra vall, vagy inkább arról vall, hogy Conte jelenleg olyan, mint egy szar marketinges a cégen belül: nem tudja eladni a saját ötletét, még/már (oszd be) saját körön belül sem. És nem tudom ez rá nézve nagyobb kritika-e, vagy a játékosainkra nézve nagyobb blama. Igen, itt csak fokozatokról beszélhetünk, mert alapból mindkettő drámaian gáz, az is, ha egy elvileg keménytökű edző képtelen rávenni egy kisebb csoport fizetett alkalmazottat, hogy azt tegyék, amit követel, meg az is, ha egy halom zsoldos, jól fizetett elvileg profi képtelen követni, amit követelnek tőle.

A másik, hogy a csapat nyilvánvaló védekezésbeli hiányosságait rövid úton kiküszöbölje. Kárálhat egy halom szakértő a Chelsea védő-kríziséről, írhat száz meg egy szakértő, akár kiválóan arról, hogy ez mennyire nem Conténak való csapat, (az egyik legjobb helyzetleírást valaki már linkelte a blogon) de ha egyszer ez a helyzet, akkor ezzel kell kezdeni valamit, ami egy digó trénernek had ne okozzon már komoly fejfájást. Aláírt ide, mégha nem is teljesen erre szerződött, de azért ne tegyük már fel a kezünket, hogy háde’ écsanyám, én nem ilyen lovat akartam, ezt meg tossza meg a szomszéd tehene, engem nem érdekel, nem tudok mit kezdeni vele… mert a szezont most már így kell letolni, és azért közel sem olyan rossz védősor ez, mint amilyennek látszik.

Igen, egy picit mindannyian megtörtünk az Emirates-beli látogatás után, tán a csapat, és Conte maga is. Így ez a hétvége némileg nem csak arról fog szólni, hogy a Chelsea képes-e felállni a pofonból, hanem sokkal inkább egy comebackről, főleg arról, hogy lesz-e vagy nem-e. A jól indító Hull megfelelő matéria lehet ehhez, még idegenben is. Az első fordulókban gyorsan legyőzték némi meglepetésre a tavalyi lehengerlő formáját még mindig keresgélő bajnokot, majd győztek ott, ahogy Conténak nem ment – Walesben – azóta viszont egy szerény döntetlen a Burnley ellenében az egyetlen, amit fel tudnak mutatni, igaz, a United-Arsenal-Pool trió jelenleg nem az a hármasfogat, amit sokan fingatnak meg. Joséék ellen még kihúzták 0-1-gyel, az Arsenal és Kloppo ellen viszont már becsúszott 1-1 piros, ezekkel együtt pedig 9 kapott gól, és két súlyos vereség, amit nekünk nagyon jót tenne, ha mi mélyítenénk tovább, mint szakadékot.

Erre, ha Conte képes némi önbizalmat csapkodni a megtört csapatába, meg némi vért itatni velük, nem nagyon van jobb ellenfél – a Hull tipikusan az a csapat jelenleg, ami ízlik az Antonio féle 4-1-4-1-nek: nem szereti birtokolni a labdát, nem igazán tudja dominálni a meccset, nem nagyon szeret az ellenfél térfelén focikázni, és nem igazán kezelik jól, ha Ázár-szerű cselgépek futkároznak a kapujuk előterében. És ez egy relatív alkalmas mérkőzés lehet arra is, hogy az olasz megjutalmazhassa két remek védőjét a kiváló teljesítményeikért egy kellemes padozással, és nagyjából az Ápi-Luiz-JT-Alonso négyessel kifutni a Tigrisek ellen a KC-ben. Aztán ha 4-4-2 vagy 4-3-3 lesz a vége, én azért sem fogok haragszani, az Oscar-Kanté-Matics + Hazard-Costa-Will sorral én nem lennék elégedetlen.

Csak egyszer élünk, vagy, hogy a focira fordítsam a közhelyet, ez a szezon is csak egyszer játszható le. Hiszek a hatalmas erőben, ami ebben a csapatban benne van. Nincs kérdés, aki mer, az nyer, és ennyi. Vagy, megintcsak másképp: aki nyer, annak merni kell. Merjünk!

Én a magam részéről mindent meg fogok tenni a csapatért, már előre, a kezdőrúgásra már sörmámorban fogok úszni, és ha nem is minden idegszálammal a Chelseare fogok koncentrálni, időnként egy kellemes proszitot fogok mondani az egészségünkre. Hogy aztán, hazatérés után ismét felvételről nézhessem végig a meccset – remélhetőleg ezúttal győztest. Aztán, miután a tűnő boldogság – bizonyos kultúrkőrökben maligánok – magamra hagynak végleg, majd megvitathatjuk, hogy melyik hibáink bosszulták meg önmagukat ismét.

Kívánom azért, hogy nagyobb türelemmel tudjatok lenni a kedvencek iránt, és na akarjon mindenki nagyon csúnya és sötét ötletektől vezérelve kínhalált elkövetni tetszőleges számú játékoson, mert Conte és a csapat még mindig nem érti egymást. Ez az egész nem most romlott el, és bár magam is azt várom, hogy mielőbb megoldjuk a közös dolgainkat, az nem megy varázsütésre. Olyat csak Andersen tud. Nekünk meg csak Christensen van, ráadásul az sem itt.