Mégis aggódnunk kell?

Annak tudatában kanyarodhattunk rá a decemberi hónapra, hogy ebben a naptári évben már nem vár ránk a hagyományos top 6 valamelyike elleni mérkőzés a bajnokságban. A majd besűrűsödő menetrend ellenére kiváló lehetőség áll(t) előttünk, de szombaton már a West Ham-et hagytuk beleköpni a levesünkbe.

Kibrusztolt győzelem a Manchester United ellen, erődemonstráció a Hawtorns-ban, ponttal jöttünk el az Anfield Road-ról, hátrány után domináltunk a Newcastle ellen. Mindez az arcpirító, római vereség után történt. Már azt kezdhettük el hinni, hogy az a zakó is olyan volt, mint a tavalyi 0-3 az Emirates-ben: taktikai változtatások következtek, új arc(ok) vált(ak) kulcsemberré. És az idei „szankciók” is beválni látszódtak. Sok aggódni valónk nem volt. Aztán szombaton a West Ham-nél jártunk vendégségben.

Antonio Conte a várakozásokkal ellentétben voltaképpen nem is rotálta a keretet az Atletico Madrid elleni meccshez képest, pusztán csak Zappacosta került vissza a jobbszélre, és a teljes pihenőt kapó Marcos Alonso újra a kezdő 11-ben találhatta magát. Minden más ugyanaz volt, mint múlt hét kedden: Azpilucueta, Christensen és Cahill triásza a védelemben, Kanté, Fabregas és Bakayoko a középpályán, Hazard és Morata elől.

Önmagát alul múló, kieső helyen álló középcsapat a brit „belterjes” edzői kör egyik zászlóvivőjének irányításával – ez napjainkban a West Ham United, ahol a hírhedt David Moyes vette át a stafétabotot a menesztett Slaven Bilictől. Ha kritika éri a skót menedzsert, nem hiába van, de „Moyesey” egy-két alkalomra azért képes olyan taktikai húzásokra, amire a kibicek is csettintenének. A masszív és szűk védekezés a Manchester City ellen még nem hozta meg az eredményét, de a Chelsea-vel szemben már igen. Sajnos.

Ahogyan a Crystal Palace ellenünk lőtte meg első idei első bajnoki góljait, úgy Marko Arnautovic-nak is ellenünk sikerült először bevenni a kaput a „Kalapácsosok” játékosaként. Mindez történt a meccs 6. percében, a West Ham egyetlen a teljes mértékben nevezhető akciójának végén. S hogy mi volt utána? Kilátástalanság, görcsösség, kiszolgáltatottság és a meddő mezőnyfölényt jelentő 66-34 százalékos labdabirtoklási arány. A West Ham hiába kerülte a legnagyobb ívben a labdát a gólszerzést követően, valójában ők diktálták a tempót. Hazard-ot szinte mindig vagy hárman vették körül, ha megkapta a labdát, s így a belgának alig volt lehetősége kitörni, Morata helyzetkihasználása pedig ezúttal is csalódást keltő volt. A többit megoldotta a túlnyomórészt formán kívüli középpálya. A szélsők most sem tudtak érdemiekben becsatlakozni a támadásokhoz, Bakayoko sem most adott csattanós választ az őt érő kritikákra, de még Kanténak is volt egy(!) rossz passza. Pedro (Bakayoko helyett), Moses (Alonso helyett) és Willian (Zappacosta helyett) beállítása is kétségbeesett kiáltással ért fel a második félidőben.

Újra mi voltunk „az első osztály Robin Hood-ja”: legyőztünk egy nagy csapatot, hogy aztán kikaphassunk egy gyengétől. Moyes taktikai húzása pedig nem mentség a vereségünkre. A bajnoki címvédőnek kötelessége a West Ham okozta nehézségeken felülkerekedni. Ehelyett a „Londoni Vasas” oktatófilmet mutatott be leendő ellenfeleinknek, akik a pontszerzés akár deklarált reményében készülhetnek fel „belőlünk” a szombatiakat látván. Mert itt bizony az látszódott, hogy van mód, amivel meg lehet minket fogni.

Reménykedjünk benne, hogy Conte igyekezni fog elébe menni a történéseknek és az újonc Huddersfield otthonában már kárpótolni fog minden rosszat a csapat kedd este, vagy abban, hogy előző bajnokink csak egy rövidzárlat volt.