Meghagytuk a reményt

Ooo gimme’ hop’, énekelte Jürgen Klopp, Eddy Grant raszta-hangján tegnap, és vele együtt nagyjából a PL top apraja-nagyja, azóta már aranyba foglalták Wijnaldum fejét Pochettinoék, és már szervezik a körmenetet az Etihadtól az Emiratesig Mignolet kesztyűinek is.

Jó ideje már, hogy nem menős ez a fajta zenei stílus, de a ’80-as évek főként második fele és a korai ’90-es évek egy tárháznyi ragga-style zenével ágyúztak bennünket, ami egyébiránt kellően távoli már ahhoz, hogy a 20-25 éves körforgást alapul véve ismét divatba jöjjön – hát tegyük meg mi az első lépést, na. Egy ugrásnyira vagyunk az új Jimmy Cliff, Peter Tosh, Big Mountain és Inner Circle-öktől… ha akkor elfért Nena 99 luftballonja, Jagger-szerű gitárosa, és sármosan lazán rágózó dobosa mellett, akkor most is el fog My Lee Cirrus és az élő egyenesben egy szivacskézzel való megujjazása mellett. A La-la-la-la-long….

Node, ja, a mérkőzés. Hátttizééé. Könyörtelen érzelmi liftezést adott a tegnapi meccs, aminek az eredménye tulajdonképpen egy reális és mindkét fél számára megérdemelt, kellemetlen iksz. Mindkét szurkertábor megkapta, amit akart, és mégsem. A Chelsea nem kapott ki, de nem is sikerült elhoznia a fontos 3 pontokat az Anfieldről, s egyúttal nem sikerült revansot venni sem a Stamfordi rettenetért – Klopp fiai pedig valamelyest talpraálltak a sokkoló eredményeik után, de győzni azt továbbra sem sikerült 2017-ben.

Ennek megfelelően vannak a Kékek szurkolótáborában elégedettek, kevésbé elégedettek, dühösek, meglepettek és csalódottak – talán egyedül elégedetlenek nem. Mert végeredményben kb a legnehezebb meccsünket toltuk le most a hétvége helyett kedden a hátralévők közül, s bár alaposan magunkra húztuk a Poolt ahhoz, hogy nagyrészt értékelhetetlen teljesítményt nyújtsunk emiatt, azért annyira megszorítani nem tudott a Kloppo-gárda bennünket, mégha ez ténylegesen azzal járt is, hogy mi sem őket, elvégre támadni, azt nem nagyon akartunk v tudtunk, ez már nézőpont kérdése, de mindenesetre annyira mégsem játszottunk szarul,  hogy egy döntetlent ki ne eszközöljünk.

Hogy most jól tettük-e, hogy ilyen beszari módjára léptünk fel az Anfielden, döntse el ki-ki maga, lényegében nekünk az 1 pont nem jó eredmény szerintem, a Pool -2 viszont igen, és tekintve a többi eredményt, még így is mi jártunk jól. Igeeeen, valóban, ha Costa képes bevágni azt a k*rrrrva büntetőt, akkor meg már tulajdonképpeni bajnokok is lehetnénk, és szharrákoronáztathatnánk magunkat már itt Szent Válentin napjára, ha még a Watfordot leszopó Arsenal ellen is pontot tartunk otthon, de adni kell a show-t a népnek, nem szabad ezt ennyire egyszerűen és gyorsan lezárni – meghagytuk a reményt még az üldözőknek, hogy ha más nem, legalább az meglegyen. Az, remény, meg idő.

Rajta nem múlott

Nem fogok írni az egyes játékosok teljesítményéről, mert egyszerűen még mindig túl közel van a tegnap este ahhoz, hogy mindenki képes legyen levetkőzni a maga előítéleteit, mindenki másban látja a kerékkötőt, és nem igazán van jelenleg olyan játékos a keretben, aki esetében csak itt, a mi kis szerény környezetünkben ne tudnék két végletesen egymásnak ellentmondó véleményt egymásnak szegezni, legyen szó Mózesről, Costáról, Maticsról vagy Alonsóról, talán egyedül N’golot nem merte még ekézni senki, de ami késik, ugye, az csak késik, jó eséllyel lesz olyan hamarost, aki benne is megtalálja a pocskondiáznivalót, s fennhangon hirdethesse, mikor körbeüljük itt a virtuális tűzrakót, hogy történeteket meséljünk el.

A tűz és a mese szoros kapcsolatban áll. Filozófiájának lényege elég egyszerű, azért találunk ki történeteket, hogy megkönnyítsük létezésünket egy kaotikus világban, hogy elviseljük a részrehajlás, az igazságtalanság súlyát, hogy elfogadjuk önnön tehetetlenségüket a természet hatalmával, másokkal, önmagunkkal szemben.

Ne értsetek félre, mindannyiunknak megvan a maga meséje, nekem is, nyilván számomra az én történetem az igaz, a való, másnak a másé. Nem feltétlen vannak jó vagy rossz történetek, bár azért illene, hogy a számokkal és a látottakkal leírható világhoz köze legyen. De a rajongás vagy antipátia az nem így működik, elvégre érzelemalapú, az érzelmek pedig nem racionálisak. Azt hiszem, mindannyian tudjuk például, hogy a Chelseaben nem futballozhatnak kutyaütő játékosok, hiszen igen sok szakember figyel arra, hogy ez ne fordulhasson elő. Az, hogy saját szakértelmünket a témában megcsillogtathassuk, ahhoz az kell, hogy a meglévők közül a magunk igaza alapján ki tudjuk szűrni a jobbakat és rosszabbakat, és ezt érveléssel alá is tudjuk támasztani. A futballistáink nem rossz futballisták, egytől egyig jók, csak képtelenek mind olyannak lenni, amilyennek mi épp szeretnénk őket. Az is hozzátartozik, hogy egyrészt senki nem lehet zéró szinten racionális, vagy objektív – de ugyanúgy hozzátartozik az is, hogy a megbocsátás képessége mindannyiunkban másként van jelen.

Az, hogy valamiben hiszel, még nem változtatja meg azt, hogy ki vagy valójában, és az sem, ha elutasítasz valamit (valakit), amiben (akiben) egykor hittél.

Mégis, mindannyian relatív folyamatosan keressük, hogy épp „kik vannak velünk”, és kik „ellenünk”. Úgy hiszem, alapjában véve azért, mert a legtöbbünkben túlteng a szimpátia (/antipátia) és együttérzés képessége, szeretjük leegyszerűsíteni a döntési folyamatokat egyszerű logikai folyamatokra, és keveseknek adatik meg az intuíciós képesség. Az intuíció azért érdekes képesség, mert minél többet olvasol róla, minél többet kutatod, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy semmit sem tudsz róla, míg végül eljutsz oda, hogy az intuíció mibenléte és ténye meghatározhatatlan.

Szívesen írnék erről egy szekérderéknyi dolgot, viszont, ha nekiállok filozofálni, megint nem fogja senki olvasni a posztot, úgyhogy egyrészt rövidre fogom, másrészt itt jelzem azoknak, akik úgy érzik, nem érdekli őket a téma, máris ugorhatnak a három csillaggal jelölés utáni bekezdésre.

Az intuíció fejezetébe vonható ismeretelméleti meggondolások szétágazók, nehezen rendezhetők, összefüggéstelenek, ellentmondók. Az eltérések forrása az intuíció természetében rejlő nehézség, melyet e valóságnak megfogalmasítása és e fogalmasság szavakban való legördítése jelent. Azaz, köznyelvesítve, amiről nem tudjuk, hogy mi, azt nem tudjuk szavakba önteni, ha pedig nem tudjuk szavakban megfogalmazni, akkor nem tudjuk leírni sem. Innentől fogva minden erre tett kísérlet csak egy próbálkozás egy random irányból, ami viszont épp a következő random irányból megfogalmazott próbálkozással cáfolható. Az intuíció az a szellemi cselekedet, amellyel az elme kilép a könnyen kezelhető, használatra felaprózott és épületszerűvé mintázott valóságok köréből, visszanéz, sőt visszahajol ezek eredése, igyekszik utolérni a „fogalmon túl” valót, a „mondható” alatt eredőt. Azt, ami már nem ismerősségekből egybeszerkesztett, hanem a maga egyetlenségében csak átéléssel fogható, ami tehát tartalmában teljes és telített, de szóval utolérhetetlen. Ez a visszahajlás, e mélységbeszállás, mint eszméleti tény természetszerűen ellenáll a fogalmakba öltöztetésnek és szavakká alakításnak. Hogy mégis a közös tartományba kerüljön, körüljáródik, különböző eszméleti területeken újrakeresődik s e horizontális séta folyamán sorra kerülnek az intuíció szépirodalmi, képzőművészeti, zenei műveleteinek értelmezései; más keresések az eszmélet önmaga-látásának futó tényeiből indulnak és hajlandók intuíciónak nézni minden öntudatra jutó lélekszerűt. Az intuíció tényének e sokrétű és gyakran egymásba forduló fogalomformái oly együttest adnak, melynek tagjait, bár egyazon alapvalóság termékei, mégsem lehet közös nevezőre hozni. Fogalmakba természeténél fogva nem zárható, azonban más szemben- és különálló ismeretek vonatkozásainak megvilágításával az elme úgy terelhető, hogy rátalál a tapasztalatra, amely az intuíció szónak a valóságtartalma s melyből egyszerre világosodik meg a különböző intuíció-megértések eltéréseinek oka is, közösségük természete is.

Milyen értelemben kerül szembe az intuíció a leíró, elemző, szerkesztett ismerettel? Ez az ismerésfaj az emberi cselekvésnek feltétele és az élő és értelemmel bíró lénynek „tett-szükséglete” teremti meg. A tetthez a valóságnak bizonyos kapcsolódásait kell ismernem. A kapcsolódások réseket tételeznek fel. A tett kérdése mindig ez: ha ebbe a részbe belekapaszkodom, mit termelek ki a meg nem fogott részben? A tett tehát a valóság elemzését és szerkesztését kívánja. Ez az emberi értelem mesterkedése és elsősorban a tettet szolgálja. Az értelem a valóságnak azt az arculatát nézi, melybe a cselekvés belekapaszkodhat. Ebben az arculatban van valóság-érték, mert benne valósul meg a tett és a cselekvés nem mozoghatna valóságtalanban, de csak a tett szempontjából van valósága. Azt emeli ki, vagy abból emel ki valamit, ami a valóságból tettbe foglalható, azaz «használható», ami pedig ott emberi igényektől függetlenül rejlik, az nem érdekli. Viszont éppen a boldogulás igényeitől független valóságokra kíváncsi az intuíció. Szemlélődésre, elmélyedésre, átélésre való hajlam, mely az ember cselekvésformáit csak ott rajzolja ki, ahol az eszmélet az élettelen anyag szemléletébe merül. Az élettelen anyagra irányuló megismerésünk értelmi intuíció, melyet az elemző munka segít. Az életre és az eszméletre irányuló intuitív munka azonban az elemzés eszközeivel nem mélyül, hanem sekélyesedik s ezeken a területeken az intuitív átélés a megismerés kormányosa.

Azaz, az intuíció nem egy önmagában létező dolog, hanem egy kapcsolódás eredménye. Nem létezik térben és időben, hanem olyan interakcióban, amely több, mint egy tett, a tett lényegét pedig önmaga céljává teszi. Nem az a lényege, hogy másra mutasson, hanem az, hogy önmagát kimerítse. Nézzünk egy nagyon egyszerű példát. A tett a futás (létező, valóságértékkel rendelkező tett). Látom, hogy Moses fut. Azért fut, hogy elérje a labdát (van célja a tettnek). Az intuíció nem arra akar rámutatni, hogy „ha nem futna, nem érné el a labdát”, azaz nem az a célja, hogy másra mutasson, főleg, hogy ez a kontraállítás nem is lehet intuitív, hiszen ne feledjük, az intuitív megismerésformának nélkülözhetetlen kelléke a valóságérték. Annak, hogy fut, és eléri a labdát, van valóságértéke – annak, hogy nem fut, nincs. Innen jön a trükk, hiszen ahhoz, hogy ha Moses fut, eléri a labdát, nem kell intuíciós képesség, ez egy tapasztalati valóság, ami logika következménye. A boldogulás igényeitől független valóságokra kíváncsi az intuíció, szemlélődésre, elmélyedésre, átélésre való hajlam. Azaz: ha gyorsabban futna, szaporázná a lépteit, lefutná a védőjét, és ezért nem kifelé szorulna, hanem befelé tudna húzni, abból veszélyesebb helyzetet teremthetne. A profi futballistáknak éppen ezért kifejezetten jó intuíciós képességgel kell rendelkezniük, mert a pályán ez nem megy rutinból, hiába a tapasztalati anyag edzésről vagy korábbi meccsekről, a döntést jóval gyorsabban kell meghozni, nincs idő mindezt végiggondolni. Az intuíció lényege, hogy mindezt anélkül „tudd”, hogy végiggondolnád. Mivel azonban az intuitív döntéseinket rendkívül gyorsan hozzuk meg, gondolkodás nélkül, viszont mivel alternatív valóságokat és végkimeneteleket vizsgálunk igen gyorsan, logikai lépéseket kihagyva, az intuitív döntések nem mindig bizonyulnak jónak – sőt. Éppen ezért lehet, hogy Moses kettesbe kapcsol, padlógáz, majd befelé húz, ami végül rossz döntésnek bizonyul, mert nem lesz belőle helyzet (random okból kifolyólag). A kevéssé intuitív, vagy semennyire sem intuitív szurkoló viszont azt fogja látni, hogy „Moses elbaszta”. Aztán, szidja, mint a bokrot.

A lényeg azonban az, hogy ez az ismerés az ismerő alanynak valami igenlést kereső szimpátia-ténye. Az intuitív munka áthasonulási folyamat és befejezése a szellem asszimiláció-képességének győzelme. A szellem a maga megismerésének tárgyává tud válni, idomul és azonosul. Ez a szellemiség metafizikájának igazi kísérleti ténye, melyben az ismerés alanya és tárgya egyetlen azonossággá élődik. Azaz, Mosest annyira fogjuk kedvelni a játéka alapján, amennyire képesek vagyunk az intuitív képességeinknek megfelelően asszimilálódni a helyzetébe.

   *   *   *

Közben véget ért a teljes 23. forduló, amely után így 9 pont előnnyel vezetünk a tabellán a 2-5 helyeken pedig szép kis torlódás alakult ki, és csak azért nem írhatok 2-6-ot, mert Joséék otthon belebuktak a Hullba. A középmezőny masszáját az Everton nyitja, és a B’mouth zárja a 14. helyen, a kiesőzónára pályázók pedig a 15-20 helyen a Boro-Leicester-Swans-Palace-Hull-Sunderland. Ez azért lényeges, mert számukra elkezdődik a hajrá a menekülésért, és a biztosnak tartott 40 pont elérésére tett kísérlet, mi pedig jó részükkel találkozunk még. Egyelőre viszont a hétvégén egy üldöző, az Arsenal érkezik, akiken remek lenne bosszút állni, ha már a Poolon nem sikerült. Szombaton ezzel nyílik a forduló, így az utánunk loholók már mind az eredmény ismeretében játsszák majd a mérkőzéseiket. Mondanám, hogy nyerhető meccseiket, de hát ez után a forduló után ugye….