Blog bejegyzés

Már majdnem

almostDe van, ami sosem változik. Legalább egy valamire büszkék lehetünk: ha a csapat rossz szériát fut, azt is teljes átéléssel, maximális erőbedobással tudja hozni. Nem ám ilyen beleszarunk-tingli-tangli módon, faszán bumm bele a közepébe, had szóljon. Pacsi.

A szezonunk komikus mivolta kezd beleégni a papírokba, mint valaha Guttenberg kezei közt az első példányok. Persze ezt talán nem fogja a történelem akkora hőstettként számon tartani, pedig ahogy elnézem, ebben is legalább annyi munka van, mint könyvekben volt.

Az én hétvégém egy kicsit másképp alakult, mint terveztem, a meccsnézésből Imre-névnapozás lett, így az első félidő végi kb 10 percet, meg a félidei összefoglalót láttam első körben a mérkőzésből, megint utólag kellett pótolni.

Nem tudom, mennyi értelme van magáról a meccsről beszélni. Amit mindenképp meg kell említeni, hogy egyrészt asszem elvethetjük végre az öltöző edzőbuktató-szándékú konteókat, mert ha így lett volna, most, hogy José a messzetávolban volt kénytelen a meccset nézni (vajon hány ép bútordarab maradt a szállodában?), a csapatnak nyolcnullra kellett volna nyerni – így történvén a portugálnak Abra valószínűleg a visszaúton sms-ben felmond. Megtanultuk azt is, hogy Costa parasztsága ide vagy oda, nem Costának nem fújnak büntetőt, hanem a Chelseanek. Szétröhögtem magam a nagy angol faszarcok szakértésén, mikor ilyeneket kell olvasnom a meccs után, hogy Remy túl őszinte volt, és az ő hibája, hogy nem tizire ment, mert ha nem akar talpon maradni, akkor a bíró befújja… meg a kis faszomat, azt. Ha Costa esik, a bunkó színész anyját. Ha Costát szétrúgják, megérdemelte a parasztja. Ha Remy nem esik el, a hülye, miért nem csinált tizenegyest. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy nem rajonganak értünk, de ennél még az is jobb lenne, ha merő kussolással takargatnák hozzánemértésüket. Szóval na, felhúztam magam.

JM_hotelroom

Továbbra is ott tartunk, hogy ami hátul bemegy – lásd megint gólt kaptunk – az elöl meg nem – lásd megint kapufa -, és tudom, hogy a saját szurkolóink csak akkor elégedettek, ha ripityára verünk mindenkit száz-nullra, überfocival, de erre egyszerűen nem nagyon lehet mást mondani, mint azt, hogy bazzé, még-szerencsénk-sincs. Ebből a szarspirálból csak úgy fogunk tudni felállni, ha egyszer-kétszer végre a meccseinken Arnautovics lövése lesz kapufa, és Pedro lövése rezgeti a hálót. Mert még mindig arról van szó, hogy gólt lőni nem, kapni meg még mindig tudunk.

Sajnos azt is láthattuk, miért kell Rahmant szépen lassan, fokozatosan beépíteni. Számomra ígéretes a srác, és kívánok neki hosszú és szerencsés, sérülésmentes karriert. Én látom benne motoszkálni a szikrát, ami egy játékost igazán naggyá tehet, így azt merem állítani, helye lehet a Chelseaben, és Zouma mellett lenne egy fiatal, agilis, és gyors védőnk vele, hosszútávra. De meccs közben DD írt valami olyat, hogy az a szopatás, amit Szerdán Shaquiri tolt be Rahman arcába, hát azt még Rocco is megirigyelte volna. Nem a leglátványosabból lett a gól, de nehéz elmenni amellett, hogy mellette mentek el épp nem nehezen. Akkor épp huszonhetedjére.

6-jose-bosingwaNem érdemelt győzelmet a Stoke ismét, mégis másodjára örülhettek rövid időn belül. Nem érdemelt vereséget a Chelsea, mégis, immáron hetedjére ülhetünk tort felette. Hacsak a PL-t nem szándékoltan akarjuk egy utolsó, huszáros hajrával meghúzni, akkor azért pedig lassan el kéne kezdeni nem csak jobban játszani, hanem pontokat is gyűjteni, mert az élboly egy jó négymeccsnyire van tőlünk, ami így a bajnokság harmadánál elég masszív hátrány ahhoz, hogy összevont, Bosingwai szemöldökkel tekintgessünk a BL helyek irányába. A bennünket az első négytől elválasztó különbség ugyanis befagyni látszik, persze ahhoz, hogy csökkenjen, sokat segítene, ha végre tudnánk egy krva győztes meccset hozni a PL-ben, mert ugye azt úgy egy hónapja nem sikerült, de még pontot szerezni sem azóta, amióta sikerült elvernünk az acélos Villát.

Most megint jön egy szünet, amit a franc se tud, nekünk jó-e vagy sem, mindenesetre rákészülés az év végi hajrára. 9 meccsünk van még 2015-ben, az évben, ami nem sok jót tartogatott eddig számunkra. Két trófeát még így is, bár azok javarészt a 2014-es sikereink a zálogai. 2015 a Chelsea számára soványka kis év volt. Viszont ahhoz, hogy 2016 ismét egy sikerév lehessen, kénytelen-kelletlen meg kell nyomnunk az idei végjátékot. Megint nagyot fogok mondani, tekintve az eddigi eredménysorunkat, DE. Ha hozni tudjuk az öt hazai meccsünket, és az idegenbeli meccseink közül legalább 1×3 pontot (1 győzelem, vagy három döntetlen), akkor rendben lehetünk. Ha nem, akkor fogni kell a jóisten kezét egy picit, hogy a szezonunkból még lehessen valami.

fixtures

A Bajnokok Ligája indulásunkhoz jelen állapotunkban közelebb vagyunk a sorozat megnyerésével, mint a Premier League-ben való vitézkedéssel. Már persze szigorúan matematikai alapon. Itthon ugye 4 győztes mérkőzés a legalsó BL-helyhez is kevés, míg a Bajnokok között négy győztes meccs pedig ugye már messzire mutat (akár negyeddöntőt is jelenthet). Más kérdés, hogy ha elvonatkoztatunk ettől a leegyszerűsített helyzetelemzéstől, akkor szembe találjuk magunkat azzal a nem kifejezetten kellemes problémával, hogy mit akarunk mi a bajnokok között, amikor két meccsből kétszer nem tudunk legyőzni egy Stoke-ot sem. A csapat tényleg egyre jobb, és masszívabb képet mutat, tudtuk, hogy lassú lesz a felépülés ebből a szendergő állapotból, viszont tetszik vagy sem, el kell kezdeni megnyerni a meccseket. Elfogyott az az idő, hogy mondogassuk, hogy meccset kell nyerni, eljött az az idő, amikor már tenni kell érte. Ezt pedig a játékosokon kívül nem nagyon tudja más hozni.

Ide a végére még ide kívánkozik belőlem, hogy mivel kezdenek már elfogyni azok az arcok, akiket még nem szólaltattak meg a különböző médiákok a Chelsea mélyrepülése, és José bűnbakká emelése kapcsán, valahogy a vasárnapi műsorban épp Gullitot találta meg a Sky. Aki nagyon megszakértette a helyzetet, hogy hát Josénak őszintének kéne lenni, és kiállni a nyilvánosság elé, és azt mondani, hibáztam itt és itt, és nem a játékosokra húzni a dolgot. Na most én imádtam a Fekete Tulipánt, de ha van, volt edzőnk, akinek nyilvánvalóan azért kellett távoznia a csapattól, mert elvesztette az öltözőt, mert nem jól kezelte a hatalmat, na az pont ő, így igen nevetségesen hat ez az egész. Talán az egyetlen edző volt a Földön, aki még a mindenkivel nyugodt és emberi Zolával is össze tudott balhézni. Én nem mondom azt, hogy a Sky csak Joséra utazna, mert megkapta a magáét BR is, meg Van Lajost is osztják rendesen, engem pedig annyira nem irritál, hogy Wengert nem (pedig a múltkor a fiataljaira kente a CoC kiesést, most a derbi után meg zserbót tolta a busz elé). Megértem azt is, hogy a médiahasábokat, legyen az élőképes vagy nyomtatott szöveges, ki kell tölteni. De csak nekem unalmas már ez a savazás? Foglalkozzanak azzal, hogy hasít a City, örömködjenek, bánja a franc, bosszankodjanak, mennyire áll jól vagy rosszul az angol bajnokság a BL-ben, dicsőítsék a kicsiket, bánomisén. Vagy akár beszéljenek arról, hogy – mivel megnéztem egy Ruben interjút épp – Loftus-Cheek angolja kb annyira érthető, mint Ramiresé vagy Oscaré.

Olvastam valahol, de jó gondolat: az igazi bajnokok közül nincs olyan, aki ne élt volna át hosszabb-rövidebb ideig kríziseket, és a Chelsea jelenjét immáron nyugodtan hívhatjuk annak. Az viszont, hogy ezt hogyan képes átélni a klub, a vezetés és a szurkolók, jól mutatja egy-egy adott helyzetben, hogy valójában mit fog tudni kihozni, milyen válaszra lesz képes az adott egyesület. Én – és ez már innentől saját gondolatsor – büszke vagyok arra, ahogy most a helyzet kezelődik általunk. Bosszankodni lehet, bosszankodni kell, nem egyszerű elfogadni a helyzetet. de összességében a board kiállása a csapat és az edző mellett, a szurkolók a stadionban pedig példaértékű, amit odatesznek. Az, hogy a Britanniában nem fehér zsebkendők lobogtak, hanem José arcok tömkelege jelent meg a lelátón, és időről időre felharsan a José Mourinho rigmus, nemcsak Mou számára, de számomra is szívet melengető. Ez a kitartás, ez az összetartás ad hitet, a hit pedig erőt, hatalmat a folytatáshoz. Az élet bármely területén igaz, de az élsportban különösképp, az a hit, hogy meg tudod csinálni. Nem véletlen, amikor elhangzik az, hogy a „Chelsea elvesztette a legnagyobb fegyverét, a bajnokét, hogy az ellenfelek úgy álljanak fel ellenük, hogy esélyük sincs. Most úgy jönnek, hogy ezeket le lehet győzni. Elvesztették a hatalmat a hit felett”. A Chelseanek most el kell hinnie azt, hogy még most is, még innen is meg tudja csinálni. Ez a hit adhat egy olyan hatalmat a kezébe, ami erőt ad ahhoz, hogy tényleg meg tudja csinálni. Nem a tudás hiányzik, és nem tudom elképzelni, hogy az akarat. Nincs olyan élsportoló, aki ne akarna nyerni. Ezért is tudok csak egy lesajnáló mosolyt betolni, mikor olyan hírek látnak napvilágot, terrrrmészetesen klubközeli forrásból, hogy A játékos inkább elveszíti a meccse(ke)t, minthogy megnyerje Josénak. Ilyen szerintem nem létezik. Márpedig ha van tudás, és van akarat, akkor az előbb-utóbb összeáll. A hit pedig képessé tesz rá. Ez kicsit ilyen siker-tréninges „hogyan csináljunk magunkból vezetőt hat lépésben”-féle humbugnak hathat, viszont ettől még igaz. Ez nem a vallási félóra. Ez a tény választja el a majdnem-embereket a bajnokoktól.

weare

…So cheer us on through the sun and rain
’cause Chelsea, Chelsea is our name!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com