Blog bejegyzés

Londonból, szeretettel

lr5Bár már az Arsenal elleni áhítatból is felocsúdunk szép lassan, engedjetek meg még egy kis visszatekintést. Kdako kolléga ugyanis Londonban vizitált nemrég, s ha már ott járt, nem is egy, hanem mindjárt két mérkőzésére is kilátogatott csapatunknak. Ezekről kaphattok egy rövid ízelítőt alább.

Ha az éves rendes felújítás miatt éppen nem üzemel a London Eye, akkor az angol fővárosban elég kilátogatni a Chelsea meccseire, hogy az ember rövid időn belül lent és fent is érezhesse magát. Két meccs, tíz gól, két pont, rengeteg élmény – helyszíni beszámoló a WBA és az Everton elleni találkozókról.

Két év után döntöttem úgy, hogy újra élőben nézem meg a kedvenceket – a Fradi elleni felkészülésit most ne számoljuk. Sokan tartják, a Stamford Bridge olyan, mint Mekka, egy évben egyszer fel kell keresni, hogy a mi kis vallásunk főszereplőit imádjuk, és mivel tavaly, pont a bajnoki címmel végződő szezonban nem utaztam ki, most két meccsel kárpótoltam a nagy kék istenséget. Amikor megrendeltem a jegyeket, még bíztam abban, hogy Josét is újra láthatom a kispadon, de az élet átírta az eseményeket. A csalódottság pár napig tartott, de azért az nem merült fel bennem, hogy tiltakozásként kihagyjam a túrát.

lr1

Szerencsére rutinos meccsre járónak vallhatom magam, így igyekszem már nem ugyanazokra az elemekre építeni a látogatást, mint az első alkalmakkor, de így is sok olyan dolog van, amire egy nem bennszülött szurkoló még most is ugyanúgy rácsodálkozik, vagy éppen megcsodál. Ilyen Osgood szobra, a Megastore, az árusok a környéken, a fúvószenekar, a képek és feliratok a régi stadionfalon, vagy akár a tömeg is, ami jó pár metrómegállóval a cél előtt összezsúfolódik és magával ránt, hogy aztán a kék massza hömpölyögjön végig a Stamford Bridge-ig. Belépni a stadionba továbbra is hátborzongató, bizsergető, áll-leeső érzés. És ezért nem értem, hogy azok, akik olyan szerencsések, hogy hetente átélhetik ezt, hogyan tudják megtenni, hogy már a 40. percben elinduljanak a büfébe, ahonnan csak az 55.-ben érnek vissza. Ennyit nem ér a Singha (az amúgy sem), meg a hotdog, a csapat viszont többet érdemel, még mostani helyzetében is.

A stadion több pontján ültem már, nagyjából tudom, hogy hol mire lehet számítani, ezért most megosztottam a két meccset: a West Brom ellen egy nyugis helyre vettem a zsugát, közel a pályához, az Everton ellen viszont a sűrűjébe, a Matthing Hardingra. Csak ott számoltam el magam, hogy a WBA elleni meccsre némileg kisebb volt az érdeklődés, így több turista (magamat már nem feltétlenül sorolom ide) is jegyhez jutott, és körülöttem ült, főleg ázsiaiak, ők pedig eléggé máshogy szurkolnak, mint a helyi, akár idősebb arcok. Hétközi, esti PL-meccsen még nem jártam, de valahogy abban bíztam, hogy a hangulat emelkedettebb lesz, megközelíti a BL-esték atmoszféráját, de ebben csalódnom kellett, nemcsak az eredményben. Kevés igazán hangos szurkolás, abban is főleg a Shed járt az élet, a Matthew Harding ezúttal valamivel visszafogottabb volt, és meglepő módon José éltetését nem lehetett hallani. A Special One-os és One of Us-os molinók ugyanúgy kint vannak, de az egy hónap mintha elég lett volna a gyászfolyamathoz.

lr2

A játékosok közül Diego Costa népszerűsége nem csökkent, a Diego, Diego skandálás gyakran felhangzik, még úgyis, hogy a branyol csatár mindkét meccsen ziccereket rontott, amelyek fontos pontokba kerültek. Rajta kívül Zoumát kedvelik sokan az újabb arcok közül, lehet is miért, élőben még jobban kijön a gyorsaság, a becsúszásait öröm nézni. Pedro talán a legnagyobb utálatnak örvendő játékos, és nemcsak a mostani hibái miatt, őt már az első félidőben lecserélték volna sokan. Hazard pedig úgyis tapsot kapott, hogy csak a díszpáholyból nézte a WBA elleni meccset, de az első félidő után megunta a szenvedést.

lr4

Az Everton ellen már jóval komolyabb volt a hangulat, talán amiatt is, hogy Liverpoolból is rengetegen érkeztek, megkapták a Shed felét. És bár az első félidő rettenetes volt, a második már játékban és eseményekben kárpótolta a drukkereket. Felidézek néhány szurkolói véleményt a közelemből, amely megmutatja, mekkora utat járunk be 90 perc alatt az érzelmi hullámvasúton.

lr3

„Ez az egyik legunalmasabb meccs, amit valaha láttam, az Arsenal így ötöt rúg nekünk” – mondta az előttem álló 50-es férfi a szünetben.

„Csak tegyenek erőfeszítéseket, és veszítsünk büszkén!” – hangzott el 0-2-nél.

„Na ugye, én megmondtam!” – és máris 2-2, jöhet a nagy ünneplés.

„….miért?…” – 2-3, a káromkodásokat most inkább kihagytam.

JT hihetetlen egyenlítését és ami utána a lelátón következett, azt nem lehet szavakkal leírni: ismerős, ismeretlen borult egymás nyakába, nemcsak székekkel, de sorokkal is arrébb kötöttek ki, és hosszú percekig ujjongtunk, mintha csak a bajnokságot nyertük volna meg. Előtte már mindenki lemondott az egyenlítésről, páran hazaindultak, de remélem, hogy a lépcsőn még visszafordultak, és látták azt a csodát, ami megint elfeledtette a szenvedős első félidőt, a védelmi megingásokat, a sok kihagyott helyzetet, a céltalan beadásokat és azt, hogy a tabella alsó felében tanyázunk. Az a gól összekapcsolt ott 40 ezer embert, annyi energiát és boldogsághormont szabadított fel, amennyit csak a futball tud.

lr6

Aki pedig jegyvásárláson gondolkodik, annak javasolni tudom, hogy egyszer próbálja ki a hosszanti oldal alsó sorait, mert nagy élmény tényleg pár méter távolságból látni a játékosokat, de a pálya mélységeit már nehéz belátni. Aki valóban szurkolni, és nemcsak fényképeket készíteni szeretne, az valamelyik kapu mögé próbáljon bejutni, bár sok a bérletes, ez egyáltalán nem lehetetlen. A Magyar Chelsea Szurkolói Klubnál érdemes érdeklődni. És még egy jótanács: meccs után érdemes az Osgood szobor körül portyázni, mert a díszpáholyokból távozó hírességekkel lehet fotót készíteni, nekem Ballackkal sikerült.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com