Levegőbe csapkodván a pálya mellett

Avagy hol ment tönkre teljesen a City elleni rangadónk.

Az utóbbi mérkőzéseket figyelembe véve nagy reményekkel vártuk a Guardiola elleni rangadót. Nem csak azért, mert „pepetcsapni” olyan élmény, ami a legsötétebb délutánokat is bőséges eufóriával és fokozott elégedettségérzettel itatja át, hanem azért is, mert köszönhetően a Burnley elleni gyalázatnak lépéshátrányba került a Chelsea a PL-cím felé menetelő csapatok körében, és ezt viszont erősen kompenzálni kellett volna azzal, hogy feljövünk a listavezetőre. Azt mondanom sem kell, hogy ahhoz, hogy komolyan fontolóra vegyük a címvédést, a rangadókat és az idegenbéli meccseket számba véve még egy Burnley elleni meglepetésvereség (amit az utóbbi két évben a most éppen Derby County-mélységekbe haladó Palace prezentált) nem fér bele a kiírásba, ahogy a hazai rangadók fontossága sem elenyésző, sőt. Tavaly a Bridge-n a big five ellen vívott rangadókat sorra három ponttal zártuk, egyedül a Liverpoolnak jutott diadal még a 3-4-3 alkalmazása előtt. Idén eddig két derbit vívtunk otthon, egyet sem sikerült behúzni. A hazai mérlegünk összesítve is elképesztően siralmas, 4 mérkőzésen 4 pont.

Az Arsenal ellen Conte számára is világossá vált, hogy az ehhez hasonló presztízsű mérkőzéseken többé nem igazán lehet komolyan venni a Kanté-Fabre kettőst, hiszen hiába hozott Cesc alapjában stabil mérkőzést, a középpálya nem bírta az Arsenal rohamait, és Wengerék egy félidő alatt 10 lövésig jutottak, több olyan helyzetet is beleszámolva, ahol igen nagy esélyük lett volna vezetést szerezni, vagy azt gyarapítani. Az igazat megvallva a Spurs elleni 3-5-2/3-5-1-1 után meglepő volt, hogy a hasonlóan középen domináns Ágyúsokat ennyivel lerendezzük, nem is jött be. Ezt orvosolandó, Conte beküldte Bakayokót, akivel végre megérkezett a szükséges szilárdság, és a második félidőben teljesen ellentétes számokat hozott a két egylet (9 lövésig jutottunk, az Arsenal egyig, és kaput találó lövésük nem is akadt), sajnos azonban nem tudtunk továbbjutni az iksznél.
A tanulság viszont adott volt: a francia duó létfontosságú tényező lehet a háromesélyes mérkőzéseken.

Ezt szem előtt tartva hirdette ki Conte a kezdőt Guardiola ellen hangolva. Az első félóra minden túlzás nélkül elfogadható is volt. A City várható labdatartási fölénye ellenére nem akadt lényegi különbség egyik fél javára sem, ugyanolyan eséllyel szerezhettük volna meg mi is a vezetést, mint Pep alakulata. Noha Pep Delph oldalának gyengélkedéseit kiválóan megoldotta Fernandinho bevonásával, és Silva fogását sem tudtuk problémák nélkül kivitelezni, a támadásépítéseink az eddig megszokott stílusban folytak, ha nem is tökéletesen, de igen veszélyesen. Külön ki kell emelni Morata labdatartásait, aki bár eddig lábbal nem jeleskedett annyira, de ezen a mérkőzésen több kontra végigvitelében is kulcsszerepe volt. A lényegi fordulópont pedig a sérülésénél következett be.

Conte elég váratlanul nem Batshuayi-t vagy Pedrót küldte fel, hanem Williant, aki mondhatni az eddigiektől szokatlan szerepkörben találta magát, középen, ahol elsődlegesen talán Hazard-ról próbálta volna levenni a terhet, illetve támogatni és fogadni a kontrákat, megtartani a labdákat, de végül teljesen elveszve kóválygott, ötlete sem volt arról, mit hogyan kellene megoldania. Willian nem csak hogy nem volt felkészülve erre a szerepkörre, de olyan idegenül mozgott, mint egy ifi, aki éppen most debütál. A brazil beállításával nem csak nem maradt ékünk, de visszább is álltunk, mint addig bármikor a mérkőzésen. Ez pedig a Citynek imponált.
Nem is maradt sokáig középen, a második félidőben kvázi ingázni kényszerült, szélről középre, középről szélre függően attól, hogy éppen nálunk volt-e a labda, vagy sem.

Noha Willian a szélre kimozogva már jóval konstruktívabban szerepelt, ez lényegében a kontráink végét jelentette. Akár Fabregas próbált indítani, akár Kanté ellentámadást kezdeményezni, nem maradt más játékosunk elől, mint Hazard, aki a többnyire felezővonalról jövő indításokkal szenvedett, hiszen a manchesteriek egyből ráálltak, ahogy megindult az offenzívánk, és nem hogy a labdamegtartással, de már az átvételekkel is nem ritkán problémák adódtak. Ez természetesen nem a belga sara, hiszen gyakran érdemi támogatás nélkül kellett szembenéznie az őt váró védelemmel, és annak szorításával. A támadásaink másodpercekben éltek, nem egy esetben a kontráinkból „ellenkontra” született.

Morata kiesését nem csak hogy nem sikerült Conténak megoldania, de a próbálkozásait is könnyű szerrel söpörte félre Guardiola. Willian beállítása viszont több szempontból is érdekes. Egyrészt rá defenzívebb szerep hárult, mint addig Hazard-ra, másrészt viszont középen is helyt kellett volna állnia. Nem volt rá képes.
A támadásinkból rendre hiányzott az a játékos, aki Edennel összedolgozva képes rést ütni az ellenfél védelmébe, és majdhogynem 40 percen át így szenvedtünk, még végül jött Batsu és Pedro, lövésig azonban egyikük sem jutott.
Még Pedróval kapcsolatban Conte a közelmúltban már óvatosságra intett a sérülései miatt, Michy-nél nem elvitatható, hogy ugyanott vagyunk, ahol elindultunk. A bajnokságban továbbra sem merünk 20 percnél többet rábízni, megkapja a lehetőséget másodligás csapatok ellen, de a bizalom hiánya jelenleg is érződik. Ahogy anno Costa, most Morata kabátját nem merjük ráadni.

A hatpontos hátrány nem leküzdhetetlen ugyan, ezt tavaly is erőteljesen demonstráltuk, pont októberre fordulva. Azonban a mutatott játék, amit az idei rangadókon mutatunk, egyszerűen gyötrelmes, és hiába tudtuk a Spurs ellen többek között Alonso gigantikus pontrúgásának köszönhetően elhozni a három pontot, mind az Arsenal, mind a City ellen rengeteg hibával, akadozva építettük a támadásainkat, és még gyengébben aknáztuk ki a potenciális lehetőségeket, bármekkora helyzetbe is kerültünk. Ha még komolyan hiszünk a címvédésben (és a tavalyi év után kéne, hiába nincs a láthatáron Conte részéről hasonlóan váratlan húzás), az októberi három kötelezőt hiba nélkül kell hozni, mivel novemberben aztán letudjuk a maradék két rangadónkat is az őszi félévben a MU és a Pool ellen.