Keserédes pontszerzés

Bár nem pont úgy, ahogy azt a Diginél felkonferálták, de tény, picit más hangulatban vártuk ezt a derbit, mint pár éve. Nekem valahogy mindig a szezon egyik legfontosabb meccse a United vizitálása: ha van jószerencsém tartalékban, akkor azt ide akarom bevonzani, mert kellenek ezek a három pontok és kész. Idén már szétcincálták a renoménkat annyira és annyian, hogy már egy esetleges kudarc se vert volna feltétlen a falhoz, de azért no, kellett az a kis mámor a meccs végére, még ha a győzelem el is maradt! Részletek alább.

De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük inkább az elején, vagy inkább az előtt. Az már a kerethirdetésekkor látszott, hogy az óvatos rombolás fogja tematizálni az alaptaktikánkat, a kezdőbe pedig senki szokatlant se dobunk be holmi üdítő jelleggel. Szintén nem kellett nagy merészség annak megjósolásához sem, hogy a lényegi dolgok a mi jobboldalunkon fognak eldőlni: ha kicsipkézik Ivanovics hátsóját, akkor nagy bajban leszünk, ha viszont kijön a Willian és a sportegyes szakzsargonnal élve negyvenhármas számú játékos közti tudáskülönbség, akkor nyert ügyünk lehet.

Utóbbiban bíztunk jobban, de a meccs kriminálisan indult. Az első negyedórában annyira kilátástalanul és súlytalanul futballozott a csapat, hogy komolyan határán voltam annak, hogy kikapcsolom az egészet a fenébe. Nyilván mindenkinél máshol van az ingerküszöb, de engem ez a meccs eleji vergődés tényleg kiidegelt: se szerelni, se labdát tartani, se passzolni, se ellentámadni nem tudtunk, mindezt hazai pályán, egy csúcsformában éppenséggel nem lévő Manchester United ellen.

De szerencsére egyrészt ebből nem szedtünk össze gólhátrányt, másrészt negyedórás spéttel, de beértünk a pályára az öltözőből, ez pedig jót tett a vérnyomásomnak is amellett, hogy a csapatnak sem állt rosszul, hogy néha sikerült útját állni a MU-nak, s megindulni előre.  Ideje is volt ocsúdni, hiszen a 0:9-es szögletarány vagy a 30-70%-os labdabirtoklás akkor is riasztó, ha tudjuk, hogy önmagában ez még nem fial pontot senkinek. A félidő második részét már inkább mi irányítottuk, volt is belőle pár tetszetős akció, s talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy bennünk ragadt egy vezető gól is – pláne, ha Blind kezezését befújja Oliver (bár ahogy néha a tiziket lőjük…).

Hiába reklamáltunk

A negyedórás horrort sajnos viszontláttam térfélcsere után is: sorjáztak a vendéglehetőségek, míg mi összevissza kapkodtunk, ráadásul szerencsétlen Zouma nagyon csúnyán megsérült. Ha pedig mindez nem lett volna elég, nemsoká – már Cahillel a pályán – hátrányba is keveredtünk. Riszpekt Lingardnak, szép megoldást és ügyes kivitelezést választott, a komplett védelmünknek meg külön köszi, hogy állva nézték egytől egyig a mozit. Mondanom sem kell, megint a jobbszélen vert éket a falunkba (ami legfeljebb tákolt deszkakerítés idén) az ellen, lényeg, hogy cserecsékánknak nem kell se pihenő, se konkurencia.

S ahogy az Everton ellen, úgy most is vesztésre kellett állnunk, hogy beálljunk végre arccal előre. Szerencsére itt nem engedtük el kettővel vendégeinket, így az egyenlítés is könnyebbnek tűnt. Az, hogy a MU-t beszorítottuk, sajnos nem sikerült volna nélkülük, s ez bizony fájó különbség: ha jönni akartak, hát jöttek, ha viszont mi akartunk menni, az csak akkor járt eredménnyel, ha engedtek minket. Ilyen értelemben magukra vessenek, hogy kissé már gyáván visszaálltak – ó, hányszor néztük ezt mi már is be! Már Ivanovics és Fabregas lövésénél is de Gea mentette meg a góltól a manchesterieket, de szerencsére volt hitünk és türelmünk a végéig nyomni, amiből össze is jött az egyenlítés. MU-oldalról rossz helyezkedések, elcsúszás, majdnem tisztázás, de mégis üres kapu Costától. Így kell fájdalmat okozni! Ráadásul kis szerencsével meg is fordíthattuk volna az állást a legvégén, bár telhetetlennek sem szabad lennünk.

Szenvedély

Ez most nem a szokásos gyömöszölés volt, ha hinni lehet a számoknak, 33 kapura lövést hozott a „nosztalgiarangadó”, ami felülmúlta az elvártakat. Az utóbbi négy egymás elleni bajnokiból ez már a harmadik döntetlen, s mindössze a harmadik gólunk volt. Az idei két ponttal mi nem vagyunk beljebb, de a középcsapat-attitűdünkből fakadóan beérjük azzal is, ha elronthatjuk a MU örömét és a végelszámolásnál majd számítani fognak nekik az ellenünk elhullajtott pontok – ha nyáron érkezik hozzájuk José, akkor még inkább. Ja és nagyon mást az Arsenalnak sem kívánunk nyilván.

Maradva nálunk: jó volt látni, hogy többeken (Terry, Willian, Costa, de akár Fabregas is ideértendő) látszódott a tettvágy, hogy nem hagyják annyiban, mennek előre. Az viszont aggasztó a veretlenség ellenére, hogy Hiddinkkel egyelőre egyesével csipegetjük csak a pontokat otthon. Tulajdonképpen most járunk a szezon kétharmadánál, s azt már be kell vallanunk, hogy ebből legfeljebb felsőházi tülekedés lehet, top4 szinte biztosan nem. Most perpillanat a tizenhéttel előttünk lévő City lehetne a mérce, de ezt elég akkor matekozni, amikor már csak tíz körül lesz a mínuszunk.

Jövő héten jön a Newcastle, utána viszont kupahét jön PSG-vel és Cityvel. Ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor be kell látni, hogy muszáj priorizálni. Hiddink eddig vajmi keveset rotált, megint nyílik az olló kipukkadókra és formából kiesettekre (ja és ott vannak a sérültek is sajnos), aminek meglesz a böjtje, ha nem váltunk irányt. Szóval észnél kell lenni. Továbbra is Blue Is The Colour!