Javuló tendencia

Papírforma eredménynek azért nem mondanám, de tény, közel sem keltett a tavalyihoz hasonló méretű feltűnést, hogy győztünk az Anfielden. Rendkívül fontos győzelem volt ez, hiszen túl azon, hogy a Liverpoolt leverni mindig jó, most olyan járulékos nyereségei is vannak a diadalnak, mint vezető pozíciónk biztosabbá tétele. Ráadásul szépen fogynak a papíron három- (vagy mondjuk inkább úgy, hogy többesélyes) meccsek, miközben továbbra is kérlelhetetlenül hozzuk a kötelezőket. Minden adott tehát ahhoz, hogy örömködjünk alább.

Ez volt a harmadik komoly rangadónk idegenben. Míg a City ellen iszonyat defenzívek voltunk, s az emberelőny is kellett a vezetés megszerzett gólhoz (más kérdés, hogy így sem nyertünk), addig a United ellen már kiegyenlített volt a játék, megvoltak a helyzeteink és kis szerencsével mindhárom pontot elhozhattuk volna. Az Anfielden tovább emeltük a tétet: ellenfelünk fölé nőttünk, fordítottunk és megérdemelten győzünk.  A javuló tendencia megvan a hétközi maribori találkozóhoz képest is. A BL csoportkörének 4. fordulójában volt egy beleszarós, illetve egy helyzetpocsékolós félidőnk – ehhez képest úgy érzem, Liverpoolban már jóval magabiztosabban törtünk győzelemre.

Érdekes tapasztalatként éltem meg, hogy mennyire más volt ennek a meccsnek az intenzitása és a forgatókönyve, mint a legutóbbi vizitünk az Anfielden. Áprilisban egy csúcsra járatott Liverpool várt minket: tizenegy zsinórban megnyert mérkőzéssel a hátuk mögött ők számítottak az esélyesnek (pláne, hogy nálunk Schwarzer és Kalas is kezdett, miközben Cech, Terry, Oscar és Hazard sem játszott). Arról a csapatról sütött, milyen komolyan vették a tételt, miszerint egy meccsen bárki legyőzhető – az más kérdés, hogy mi is ebbe kapaszkodva győztük le őket. Ehhez képest idén a pocsék formában lévő Vörösök önmagukat keresték és nem érződött rajtuk jóformán semmi magabiztosság. Ellenben velünk, rólunk ugyanis az összecsapás minden fázisában (hátrányban, döntetlennél és előnyben is) higgadtság és céltudatosság sugárzott.

Nyertük a párharcokat becsülettel

Túlzás lenne azt mondani, hogy alább adtuk volna az utolsó hetekben, mindenesetre a csúcsformától is távol áll a maribori döntetlen vagy a soványka győzelem Shrewsburyben, ráadásul a mutatott játékkal is akadtak problémák. Nem segített a Liverpoolban korán bekapott és elkerülhető gól sem, hiszen megint futnunk kellett az eredmény után. Az viszont jelez valamit a csapat erejéből (nem is keveset), hogy ez a Can-lövés (és Cahill-öngól) volt a bajnokságban a harmadik, amivel hátrányba kerültün, s harmadszor is sikerült megfordítani az állást. Van tehát tartásunk és lelkierőnk, nem esünk kétségbe, tudunk váltani, elő tudtunk kapni egy B tervet.

Most volt is annyi szerencsénk (igaz, a nyitófordulóban Burnleyben is), hogy igen hamar jött az egyenlítés, vagyis „nem volt időnk” rágörcsölni a 0-1-re és a Liverpool sem tudott ebből túl sokat meríteni. Cahill finoman szólva sem hálószaggató gólja mellesleg az első volt, amit angol játékos lőtt nálunk a bajnokságban, erre 10 fordulót és 26 gólt kellett tehát várni (én ezt fájlalom kissé, de hát ugyanannyit ér egy találat akkor is, ha spanyol, brazil vagy belga játékos szerzi). Örömmel nyugtáztam, hogy 1-1 után mi mentünk inkább a következő gólért, csak Hazard-nak volt három ígéretes próbálkozása. Fordulás után aztán egy szép akció végén meglett a vezetés is az addig rendre rossz megoldást választó és inkább csak suttyóskodó Diego Costa révén. Szerencsére nem húztuk nagyon magunkra a Poolt, ami bölcs döntés volt, hiszen így a Vörösöknek hátrafelé is kellett biztosítani, arról nem is beszélve, hogy nem egyszer már a támadóharmadunk megközelítése is körülményes volt számukra.

A győztes gól

Csapatként küzdöttünk, Hazard is sokat melózott hátul, Fabregas is mélyen visszajárt labdákért, csak hogy meg tudjuk azokat normálisan tartani és játszani. Mourinhot is dicséret illeti, amiért erőt vett magán nem küldte pályára a vezető gól után két perccel a romboló játékosait, hanem hagyta, hogy azzal a focival tartsuk a Poolt sakkban, amivel a fordítás is összejött. Úgy ért véget a meccs, hogy sem az egyenlítő gól, sem a vezetés átvétele után nem nehezedett a kapunkra komoly nyomás, nem voltak a hazaiaknak igazi fojtogatós periódusai, Rodgers cseréi pedig nem lendítettek szinte semmit a Vörösök játékán (ez természetesen nem a támadójátékuk negligálása, de én többet várok egy gödörben lévő, ellenünk rendre felpörgő és nem mellesleg négybe vágyó együttestől). Persze mi sem szombat délután voltunk a csúcson, de ez nem is volt kimondottan célunk. Nyerni akartunk egy rangadót idegenben, ezt meg is tettük, ráadásul úgy, hogy mindenki láthatta: mi voltunk a jobbak.

Mivel véget ért már a vasárnapi játéknap is, az eredmények ismeretében bátran kijelenthető, hogy számunkra kedvező eredmények születtek. Tovább hasít ugyan a Southampton és megtörte nyeretlenségi szériáját a Manchester United is, de a Liverpoolon kívül az Arsenal is kikapott, a bajnok City pedig csak egy pontot hozott el a Loftus Roadról. Ja meg otthon égett a Tottenham, de őket már kár is ide venni. Az egyébként tömör és kiegyensúlyozott mezőnyben 4 pont az előnyünk továbbra is a legkitartóbb üldözőnkhöz (Southampton) képest, a címvédő pedig immáron 8 egységnyi távolságból lohol utánunk. Az Arsenal és a United is 10 ponton kívül, a Pool-Spurs duó meg még náluk is messzebb, konkrétan együtt nincs annyi pontjuk, mint nekünk.

Fontos győzelem volt!

Ezek a tények és a számok. Legalább ilyen fontosak viszont a tendenciák is: míg nálunk mindössze két pontvesztés rontja a tökéletes mérleget (az is a két manchesteri fellépés alkalmával), addig a többiek vagy folyamatosan botladoznak, vagy pedig érthetetlen és kritikus gödörben vannak. Nincs tehát jelenleg olyan erő (kivéve a bravúrcsapat Southamptont), amelyik képes lenne tartósan a nyomunkba szegülni. Ha pedig kiegészítjük mindezt azzal, hogy a rettegett novemberben már csak a West Brom (otthon) és a Sunderland (idegenben) van hátra, akkor talán elbizakodottság nélkül is ki lehet jelenteni, hogy felettébb biztató a helyzetünk. Továbbra is Blue Is The Colour!