Játszd újra, Guus!

A történelem gyakran ismétli önmagát. Ez gyakran fájdalmas tantétel (például diktatúrák kialakulásakor), viszont nem ritka az sem, hogy vágyjuk a beteljesülését. Utóbbi a helyzet most is, amikor reméljük, hogy a másodszor is beugróként segítségünkre siető Hiddink ezúttal sem zár majd trófea nélkül. A kupa, amiért most hétvégén indulunk harcba, szerintem idén is megteszi. Kedvcsináló alább.

Pontosan 11 éve, hogy legutóbb megmérkőzött egymással a két gárda az FA kupában (korábban csak a ligakupában és a másodosztályban csaptunk össze). A 2005-ös meccsen 3:1-re nyertünk: a korán összeszedett hátrányt Kezsman tüntette el még az első félidő közepén (tette mindezt látványosan), fordulás után pedig jött előbb Crosby öngólja, majd Gudjohnsen kegyelemdöfése.

Kezsman egyenlítő gólja 2005-ből

Nálunk azóta történt egy s más, példának okáért csak FA kupából nyertünk négyet. Az egyiket pont annak a Hiddinknek az irányítása alatt, aki most is a padunkon ül. 2009-ben már zajlottak kalandozó hadjárataink a sorozatban, mikor a holland mestert kinevezték, viszont a legfontosabb lépéseket már vele tettük meg. Végső sikerünkhöz persze az is sokat adott hozzá, hogy csak a Wembley-ben találkoztunk élvonalbeli gárdával – ettől függetlenül az Arsenal, majd a fináléban az Everton legyőzésekor is markánsan viselte magán a Chelsea Hiddink keze nyomát.

2009-ben volt mit markolni

Jó kis csapatunk volt akkor, gondoljunk csak a bitangerős Lampard-Essien-Ballack tengelyre középen, Drogbáékra ott elől, vagy arra a betonvédelemre, amiben Terry, Cole és Carvalho is még csúcsformában vagy ahhoz közel játszott. Nem csoda, hogy még az Űrbarca sem talált rajtunk fogást, s ha nincs az a kopasz sípos gazember a visszavágón, akkor játszva meglett volna a döntőnk.

Mindezt nem azért emlegetem, hogy – jódot öntve a feltépett sebre – rámutassak arra, mennyire távol állunk most egy ilyen masszív csapattól, hanem azért, hogy igényemet és reményemet fejezzem ki az iránt, hogy Hiddink megint felkeményítse azt, ami most a petyhüdtség maga. Tekintve, hogy a tavalyi bajnokcsapatból kábé mindenki jelentkezhet a névsorolvasásnál, hadd higgyem azt, hogy az elvi lehetőség ezúttal is megvan. Bízom abban, hogy szép lassan a holland-sugározta nyugalom és magabiztosság hatására elkezd végre lemúlni a hiszti, a koncentrációzavar, a görcsösség, az igénytelenség és minden más, amik miatt most a tönk széléről kuncsorgunk vissza a harcmezőre. Nálunk valamiért üzembiztosan jönnek a feltámadások és a pálfordulások a szezonközi edzőváltásokkal, szóval már csak azért is gondolom, hogy nem kérek sokat.

Ha minden jól megy, pár hét múlva ismét sikk lesz pontosan passzolni, jól helyezkedni, párharcot nyerni és 10 méterről kaput találni. Egy ilyen fluxushoz (pláne ezzel a kerettel) ehhez – de legalább a látható jelekhez és részsikerekhez – néhány hét is elég tud lenni. Kicsiben ezt láttuk a Palace ellen is: mehettek volna kettővel is a piros-kékek, de előny birtokában már volt tudatosság és jó értelemben vett könyörtelenség. José alatt is szereztünk vezetést a nehéz időkben (lásd Southampton vagy Liverpool ellen), de akkor inkább az érthetetlen és idegtépő hibák kerültek felszínre és túlsúlyba, vasárnap meg már valami cinkos összekacsintás-féle, hogy „eddig jó, csináljuk tovább”.

Talán megmozdult valami

És itt ilyenkor nem az edző személye a fontos feltétlenül, hanem a szituáció. Krízisben ugyanis sokkal könnyebb elhinni egy új vakert, pusztán azért, mert mást mond, vagy máshogy. Továbbra sem tudjuk, ki hány lapát földet ásott ki a gödrünkhöz, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy Hiddinknek most elég még pár Palace ellenihez hasonló siker azon melegében (vagyis nem áprilisig), hogy elfogadják a narratíváját a játékosok.

Ilyen értelemben a Scunthorpe elleni találkozó is komoly téttel bír: építeni kell a „márkát”, miszerint itt bizony már rendeződnek a sorok, ismét erős csapat vagyunk és nincs kapkodás. Nem állítom, hogy ehhez Terry, Azpilicueta, Willian vagy Costa feltétlenül kell – sőt, ha lehet, ne kelljenek. De kellenek azok a karcsapások, amiktől még közelebbinek tűnik a túlsó part és még távolibbnak az innenső. Mert ha simán nyerünk, akkor a sajtónkat megint magasztos jelzők tematizálják majd, ami alapvetően nyilván tök érdektelen, de mivel ez kivetül mindenre, inkább legyen csak így.

Nem mellékes (és Zenzo külön kérte, hogy erre térjek ki), hogy nem szokásunk a korai búcsú az FA kupában. Bár 2012-es, legutóbbi végső sikerünk óta nem rólunk szól a sorozat, azért csak fölépítettünk egy rekord veretlenséget. Nyilván a tavalyi, Bradford elleni fiaskó komoly gyomros volt, de egy kört akkor is mentünk előtte legalább (persze nem azért estünk ki, mert ebben úgy elfáradtunk volna).

A lényeg, hogy menteni kell a menthetőt. Ha jó lesz a lapjárás, heteken belül ismét olyan rettegett ellenfél lehetünk, akit mindenki el akar majd kerülni. Ehhez viszont most tilos hibázni, mert az szinte mindent lenullázhat. Ennek függvényében kell majd vasárnap délután lenyomni a Scunthorpe-ot (egy nem mellékesen tévés meccsen). Továbbra is Blue Is The Colour!