Izgalommentesítés

A hétközi liverpooli vendégjáték után újfent rangadó várt a csapatra: ezúttal az Arsenalt fogadtuk. Ha van/volt Achilles-sarka ennek a Chelsea-nek, akkor az a valóban komoly játékerőt képviselő közvetlen riválisok elleni futball. Fontos volt tehát, hogy javítsunk ezen, levéve magunkról ezt az átok-félét. Bízhattunk a hazai pályában és az Arsenal arsenalságában: hogy okkal-e, s hogy mi sült ki mindebből, az kiderül alább.

Tekintve, hogy az öt eddigi pontvesztésünkből négy a top6 tagjai ellen esett, picit azért tarthattunk attól, hogy megint meggyűlik majd a bajunk egy riválissal. Mint ismert, az Arsenal otthonában elszenvedett megalázó vereség térítette Contét jobb belátásra, aminek hatására átállt arra a hadrendre, amivel azóta 17 meccsen 15-1-1-et sikerült hozni. A két nem-győzelem a Spurs és a Pool otthonában született, ami egyrészt igazolja a bekezdés első mondatát, másrészt rámutat arra is, hogy ha valaki rajtunk kívül bajnoki álmokat dédelget, akkor annak bele kellett kapaszkodnia az Ágyúsokba mint reménysugárba.

Míg az öltöny-nyakkendős viselettől kedden elálló Conte heves ökölrázásokkal tudatta a Chelsea-táborral, hogy nem elégedetlen a döntetlennel, addig az eltiltott Wengert nélkülöző Arsenal csúnya pofonba szaladt bele otthon a Watford ellen. A francia szakember ezúttal is kénytelen volt elvegyülni a lelátón, ami – tekintve, hogy a kispadon többnyire egy megtörten magába gubózó, tanácstalan öregúrról van szó – még akár lendíthetett is volna fiai harci kedvén.

A jól megszokott méltatlankodás pár sorral feljebbről

Az Arsenal egyébként igyekezett kezdeményezően fellépni, bár különösebb fölényt nem alakítottak ki ebből. Persze mi sem jeleskedtünk különösebben Cech portája körül, úgyhogy az első gól kissé váratlanul jött – és csak részben azért, mert megadták. Maga az akció (szélre kitett labda, pontos beadás, veszélyes fejes) rendben volt, Marcos Alonso is szépen csapott le a kipattanóra, viszont ha nem is szándékosan, de lekönyökölte Bellerint. Nekem úgy tűnt, az Arsenal védőjének nem lett volna e nélkül sem esélye megnyerni a fejpárbajt (magyarán elkerülni a gólt), viszont nem szólhattunk volna egy szót sem, ha ez szabadrúgás kifelé.

Az eddigi menetelésünkben számomra az volt az örömteli, hogy egyértelmű győzelmek tarkították: nem játszottunk mindig jól, de bírói műhibák és ordas nagy szerencse nélkül jöttek a pontok. Most viszont jött egymás után két – ráadásul fontos, hatpontos – meccs, amelyeken a vezető góljaink vita tárgyát képezték. A kettő közül a mostani a problémásabb, s bár ennek szabályossága mellett is vannak (szakértői) érvek, azért az emberben csak ott motoszkál, hogy ha ez fordítva történik (vagyis az ellenfél szerez így vezetést), akkor is ugyanúgy gondolná-e (és gyanítom, nem). Nyilván nem kell az eset miatt sem Alonsonak, sem Conténak, sem másnak ostorral csapkodnia magát meccs után, mondván bocs, hogy élünk, de úgy se tegyünk, mintha ok nélkül hőbörgött volna itt az ellentábor.

A vezető gól

Persze a profik ismérve az, hogy hamar és egyértelműen túl tudnak lendülni a problémákon, legyen az korán bekapott gól, elmaradt büntető, kényszerű csere vagy jogtalan kiállítás. Ez sikerült is (leszámítva pár frusztrációját kőkemény belépőkkel levezető Arsenal-védőt), s bizony vezettünk pár egészen ígéretes kontrát, amik dühítő apróságokon, illetve érthetetlenül rossz döntések miatt haltak el. Vagyis hamar bevihettünk volna egy másodikat (ha Costa passzol, vagy ha Pedro jobban lő, illetve passzol), de a félidő végére az egynek is örülni kellett (no meg tisztelettel adózni Courtois képességei előtt).

A második félidőből tíz perc sem telt el, mire jött a második. De ez nem is gól volt, inkább egy klasszikus. Hazard leporolta Giggs ’99-es mesterművét (amit a walesi szintén az Arsenal kárára lőtt, igaz, az kupadöntőt ért), s ha szabad hazabeszélnem, szerintem rá is durvított picit. Félpályáról, ellenállhatatlanul gyalogolt be a labdával a kapuig úgy, hogy csak Koscielnyt kétszer alázta rommá, a kettő között pedig az őt megborítani igyekvő Coquelint hagyta úgy faképnél, hogy az 360 fokot pörögve pattant le róla. Nem véletlenül titulálta a belga karrierje egyik legnagyszerűbb góljának ezt a mérkőzés utáni interjúban, tényleg káprázatos volt. Értékét csak növeli, hogy az utóbbi hetek gyengélkedése után volt képes ilyen szólóra, ráadásul tök egyedül vitte végig az egészet, se kényszerítő, se szerencsésen visszapattanó labda nem volt ott, csak színtiszta zsenialitás.

Mestermű

Az önfeledt megnyugváshoz még sok volt hátra, de szerencsére az Arsenal nem igazán tudott ritmust váltani. Uraltuk a meccset, élveztük a játékot, s könnyelműen pocsékoltunk még pár kontrát és helyzetet. Hogy teljes legyen a megsemmisítés, jött egy harmadik is: a volt chelsea-s Cech adott egy kéretlen gólpasszt az ex-arsenalos Fabregasnak, aki köszönte szépen és az üres kapuba emelt. A végén még jött a szépségtapasz Giroud révén, de a vendégek keserűségét ez sem tudta különösebben enyhíteni. Érdekes volt egyébként, hogy az Ágyúsok helyzeteik többségét és a gólt is fejesből hozták össze, ami egyrészt mutatja azt, hogy mennyire nem tudták a jól megszokott rövidpasszos kis játékukat ránk erőltetni, másrészt viszont azt, hogy bedobtak valami újat.

Ajándékgól

A végeredmény és annak alakulása szempontjából ez egy könnyen hozott, sima meccsnek tűnhetett: hamar megvolt a gólelőny, nem kellett fojtogatós Arsenal-rohamoktól szenvednünk és nem igazán érződött, hogy ezt a derbit elbukhatjuk. Ugyanakkor ne feledjük, hogy Hazard mellett honfitársa, Courtois is igazolta klasszisát: végig magabiztos volt, két ízben pedig hatalmas bravúrt mutatott be. Az Arsenalnak is megvoltak ugyanis a helyzetei, s bár kulcsembereik – élükön Sanchezzel) – inkább voltak tompák és indiszponáltak, mint élesek és sikeréhesek, némi szerencsével lehetett volna ez egy szorosabb vagy másabb meccs.

Ettől függetlenül a mai alapján tényleg nem lehet azt mondani, hogy ne tettünk volna a győzelemért, ami összességében nagyon is megérdemelt. Szokatlan volt Wenger nélkül, viszont Hazard álomgólja miatt lett ez nagyon emlékezetes. Az általunk levert Arsenalon kívül ráadásul a Liverpool is botlott, úgyhogy a Tottenham győzelme ellenére is mi lettünk a forduló győztesei. A kilenc pont fór megmaradt, viszont egy stratégiailag rendkívül fontos meccset sikerült megnyerni. Fogynak az abszolválandó körök, már csak 14 maradt, mi pedig ahelyett, hogy a centit vágnánk. permanensen törünk előre. A top6-ből már csak a két manchesteri csapattal lesz találkánk (a Cityvel ráadásul itthon), s bár nyilván egy Burnleyhez, Evertonhoz vagy West Bromhoz sem szívesen utazik az ember, no meg egy Swansea vagy Watford is képes meglepetéseket okozni, ez már elég kell, hogy legyen. A rivális klubok drukkerei már mind beletörődtek, mi azonban még dicséretes mértéktartással hárítjuk a megelőlegezett bizalmat és gratulációkat. De most már tényleg közeledünk… Továbbra is Blue Is The Colour!