Blog bejegyzés

Instant vesztes

1028 stoke-chelsea1Termékünk fogyasztható otthon, idegenben, emberelőnyben, emberhátrányban, vezetés birtokában, eredmény után loholva, bajnokin, kupameccsen, Angliában, Európában, rangadón, középcsapat ellen, hétköznap, hétvégén, aktuális bűnbakkal a pályán vagy a nélkül – frenchise-unknak köszönhetően Ön minidig a megszokott végeredményt élvezheti. Összetevők alább.

Tegnap újabb pofont kaptunk, de ez már nem újdonság. Viszont a maga nemében mégis unikális, hiszen itt most tényleg elvesztettünk valamit, még ha „csak” a folytatás joga is az egy nem túl jelentős kupasorozatban. Hiszen a BL-ben még bőven állunk, a bajnokságban is elő lehet venni a messze még a vége kártyát, de a tegnapi az egy kiesés volt.

Igen ám, de a ligakupa azért még akkor is inkább teher egy csapatnak, ha nem egy magas lovon baktat el egy olyan vesztőhelyre, mint a Britannia. Vagyunk most annyira szerte meg széjjel, hogy ne bánjuk túlzottan azt, hogy nem lesz folytatás – mondá a bennem lakozó pragmatikus. Mentünk két kört, mindkettőn pályára léphetett peremembereink zöme, miközben itt tölthették le büntetésüket a bajnokságban eltiltottjaink (Costa mondjuk csak részben), ráadásul állva haltunk meg. Most pedig fókuszálhatunk arra, hogy novemberben legalább a stabil top10 összejöjjön, a BL-ben pedig hozzuk a kötelezőt (ami nálam még mindig a csoportelsőség).

Tipikus életkép: brutális és ütemtelen belépő

Tipikus életkép: brutális és ütemtelen belépő

Ami a látottakat illeti, a mérkőzést én három részre tagolnám. Az elsőben egy proaktív, lendületes, helyenként felszabadult Chelsea-t láttam. Olyat, amilyet már rég nem; olyat, amelyiket az alávaló és inkompetens Friend jóváhagyásával kellett szétfaragnia a hazai csapatnak a kritikus pillanatokban; olyat, amelyiknek a helyzetei alapján (például Hazard „tisztázása”, Oscar lövése, Ramires üres kapuja) gólokkal kellett volna vezetnie, de szerencséje sem volt. Térfélcsere után Walters váratlan, de tényleg káprázatos gólja hozta a változást, előnye birtokában ugyanis szégyentelenül bekkeltek a piros-fehérek, mi meg teljesen tanácstalanul tologattuk a labdát jó félórán át, míg nem az utolsó pillanatok egyikében a bordatörött Costa cseréjeként addig észrevétlen Remy ki nem egyenlített. S bár Friend visszatartott a meccs folyamán hat-hét lapot (zömében nem sárgát), csak kiszórta Bardsleyt a hosszabbítás előtt. A harminc perces ráadást tehát lélektani és emberelőnnyel kezdhettük, ráadásul igencsak támadószellemű volt a pályán lévő kompániánk, mégsem tudtuk bevinni a győztes csapást, holott a helyzeteink megvoltak.

Az egyenlítő gólunk, amitől később csak jobban fájt a kiesés

Az egyenlítő gólunk, amitől később csak jobban fájt a kiesés

Sajnos farkastörvény, hogy a büntetőpárbajban amellé szegődik a szerencse, aki kevesebbet tesz a meccs hosszabbításbeli lezárásáért. Az amúgy hozzánk hasonlóan erős kezdővel játszó Stoke számára sikerélmény volt, hogy egyáltalán idáig eljuthattak, míg mi láthatóan már korábban el akartuk dönteni a továbbjutás kérdését (az igazat megvallva egyáltalán nem emlékszem olyan többperces periódusra, amikor a hazaiakon érződött volna az őszinte támadószándék). Ráadásul a három menet közben pályára lépő játékosunk közül kettő (Kenedy, Traore) is meccsrutin híján lévő fiatal srác volt, akiket kockázatos lett volna jelölni (igaz, az emberhátrány miatt a túloldalon is szűkült a választék).

A lélektani előny, a hazai pálya és a kezdés jogának kiharcolása a Stoke mellett szólt, de én bíztam Begovicban, elvégre éveken át volt játszópajtása Adamnek, Wilsonnak vagy épp Arnautovicnak, ám kedvenc bosnyákunk sajnos egy lövésnek sem tudta útját állni az ötből. A mieinknél az optimális embereket toborozta össze Mourinho, még a sorrenddel is jól machinált. Ám ahogy azt a mi formánk megkövetelte, a pofon a végén csattant: az elsőszámú ítéletvégrehajtó, egész meccsen és szezonban hiába hajtó Hazard rontott. Utólag könnyen okos az ember, de ha még nekem is átjött a képernyőn, hogy Butland permanensen jobbra vetődik, akkor biztos nem oda lőttem volna neki középmagasan, hanem mondjuk tök máshová. Persze nem akarom a belgára fogni a dolgot, ez anno Terry vagy Lukaku irányába se lett volna fair, mindenesetre nagyon dühítő így bukni.

Zouma vigasztaló üzemmódban

Zouma vigasztaló üzemmódban

Mert tényleg akartunk, mentünk előre, sokkal jobbak voltunk egyrészt, mint az ellenfél, másrészt, mint mi magunk az utóbbi hetekben (egy viszonylag jó formában lévő, alapembereivel kezdő középcsapat rettegett otthonában). A tavalyi José Mourinho megvonta volna a vállát egy ilyen kiesés után, az ideit viszont minden bizonnyal tovább löki lefelé a lejtőn. Újabb támadási felület, újabb apropó a teli pofával kárörvendésre és az edzőbuktató hangok és konteók fölerősítésére. Hazard dettó, hiszen most még erősebben bele lett karcolva a neve a bukdácsoló Chelsea rézmetszetébe – még mindig nincs gólja, még mindig nem vezér, na meg úgyis lelép nyáron.

Mindezek ellenére én büszke drukker vagyok. Gyakorlatilag mindent megnyertünk az utóbbi négy szezonban, ami – tudd, hogy értsd – kábé olyan, mintha egy kormány egy ciklus alatt levezényelt volna egy sikeres oktatási-, egészségügyi- és gazdasági reformcsomagot (és nem úgy, hogy azt mondja, hogy megtette, hanem tényleg). Nekünk most nem ad a gép, de nem voltak oly rég a sikerek és abban is biztos vagyok, hogy a feltámadás ezeket az időket hozza majd vissza és nem a középszert. De most ez van, úgyhogy ezt fogyasszuk hétről hétre. Hiszen ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, meg amúgy is bajban ismerszik meg az igazi barát. Annyiszor mondtuk és fogadtuk, hogy mi akkor is itt leszünk, amikor majd nem megy a csapatnak, hát tessék, most eljött az idő. Nem meccsnéző bojkott kell ide, meg rinya, hanem egyenes derék és kitartás. Továbbra is Blue Is The Colour!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com