Időzgetés

Most, hogy lassan vége a szezonnak, nem is baj, hogy végre megejtődik az első forduló visszavágója. Lesz itt a hétvégén egynehány olyan párharc, amit azért nagyon másképp vártunk még futballra éhesen augusztusban, s amik az akkori végeredmény ismeretében kissé fel- vagy átértékelődtek. Ki gondolta volna például a bournemouth-i nyitómeccsét megnyerő Aston Villáról, hogy rögvest föl is pattannak a birminghamiek arra a szopórollerre, amiről azóta se képesek leszállni; vagy a Leicesterről, hogy a Sunderland felett aratott diadaluk nem egy megnyert hatpontos kiesési csörte volt, hanem egy minden bizonnyal történelmi tett első stációja; vagy a West Hamről, hogy az Emirates-ben aratott kétgólos győzelem nem kifutott eredmény volt részükről? Ja és persze ott volt a mi meccsünk is. Részletek alább.

A Swansea elleni találkozó számunkra is emlékezetes maradt. Országos egyesnek indult a nyitómeccseit rendre behúzó bajnok és a középcsapati tagságból óvatosan kitörni vágyó walesiek összecsapása, ám a dologból egészen más kerekedett ki. Bár nem játszottunk jól vagy ellenfelünknél jobban, kétszer is vezettünk, ám a második félidő elején jött egy gyilkos piros+tizi kombó, amiből az ellen másodszor is kiegyenlített, s ezt már nem is esett nehezére megtartani. A találkozónak nem az amúgy azért védhető eredmény volt a leggyengébb pontja, s nem is a tény, hogy rögtön a rajtnál beragadtunk, hanem Mourinho és Carneiro meccsvégi incidense. A történetet mindenki ismeri, a jelentőségét azonban homály takarja a mai napig. A zűrös szezonkezdetet mindenesetre nem sikerült feledtetni, egymást érték az érthetetlen blamák.

Itt a piros, hol a piros

Mára az ominózus incidens egyik szereplője sem tagja már a klubnak, így róluk nem is ejtenék több szót. A jelenünk olcsó vigaszok hajszolásáról szól: hét meccsel a vége előtt tulajdonképpen céltalanul lézengünk: a jövő évi BL-indulás reménye régóta csak matematikai, a kiesés veszélyét pedig akkor sem gondoltuk komolyan, amikor csak pár pontra voltunk a vonaltól.

Csodát tehát Hiddink sem tudott csinálni, ám a lesajnált hollandnak azért megvannak az érdemei. A legszembetűnőbb változás az idegenbeli mutatóban látható: José a WBA-t ugyan elkapta még a nyár végén, de azt leszámítva egymást érték a vereségek; Guus alatt viszont valósággal hasítunk a Stamford Bridge-től távol, amit jól jelez, hogy a 21 pontból 17-et behúztunk. Tavaly egyébként hasonlóan jó tavaszt toltunk idegenben, igaz, akkor odahaza is képesek voltunk győzni, nem véletlen, hogy egész máshol volt a Chelsea egy éve a tabellán.

Az élet úgy hozta, hogy a múlt-jelen-jövő tengelyt pásztázva ki kell még térni egy harmadik edzőre is, név szerint Antonio Contéra. A hét elején ugyanis hivatalossá vált, hogy a jelenlegi olasz szövetségi kapitány veszi át az Eb után a csapatot. A helyzet – miszerint már most megvan a nyári utód – szokatlan, ám közel sem szerencsétlen. Conte neve ugyanis felettébb jól cseng, ami remélhetőleg generál némi megtartóerőt, illetve szívóhatást, így az építkezés a nyári futballtorna ellenére korán megkezdődhet.

Az tulajdonképpen meccsről meccsre látszik, hogy ezzel a csapattal rengeteg munka lesz. Ha abból indulunk ki, hogy az alapanyag nem rossz (a középszerűség ellenére vannak értékes játékosaink, ígéretes fiataljaink, valamint kölcsönbe szétkergetett tehetségeink is), s minden bizonnyal pénz is lesz, akkor azért nem tűnik túlzó elvárásnak az előrelépés. Nagy kérdés persze, hogy mi a cél: egy hosszú (na jó, hosszabb) távon fenntartható modell, vagy mielőbbi eredmények. Contét látatlanban képesnek érzem előbbire, de konkrét elvárásokat dőreség lenne augusztus előtt megfogalmazni, no meg azt se feledjük, hogy mifelénk ritkán van idő arra, hogy az edzői szék felvegye bárki segge nyomát is. Mindenesetre az olasz vonal eddig megtérülő befektetés volt, elvégre Vialli, Ranieri, Ancelotti és Di Matteo is sokat adott a csapatnak (még ha nem is feltétlenül trófeákban mérve – már aki persze…).

Most még csak ilyen „közös” kép készült

Nem véletlen az, hogy vajmi kevés szó esett eddig a ma délutánról. Mint írtam, nekünk érdemben feljebb már nem igen vezet az út, ellenfelünk pedig már rég elvesztette a korábban kedvelhető karakteres játékát, bár Guidolin konszolidációs érdemeit sem lenne fair elvitatni. Az olasz szakember rendet tett, s bár a Swansea focija nem kifejezetten látványos, a megszerzett pontok jelentette biztonság nyilván kárpótolja a híveket. Eltűntek a nehezen kimagyarázható fiaskók, s jöttek a helyükre bravúrgyőzelmek (pl. az Emiratesben). Hátra még nem dőlhetnek, de az sem kizárt, hogy úgyis benn tudnak maradni, hogy nem szereznek már pontot.

Hiba lenne nem kitérni a Swansea tavalyi tönkreverésére. Bő egy éve ugyanis egy ötöst pakoltak a srácok Fabianski kapujába. ami kifutott eredmény volt ugyan, de attól még kedves emlék. Persze tudva, hogy mit műveltünk egy hete a Villa Parkban, fenhetnénk ismét a késeinket, ám az idei garnitúrából nem nézek ki egy újabb mészárlást. A harci kedvünk nyilván nem lesz rossz, elvégre Loftus-Cheek és a debütáns Pato is gólt szerzett. A bajnokságban – öngól pajtást nem számítva – így már 18 különböző gólszerzőnél járunk, ami amúgy egy igen magas szám, pláne annak tükrében, hogy a tavalyi év játékosának még mindig nem sikerült felkarcolnia magát a listára…

Ez egy jó meccs volt

A hátralévő hét fordulóban egyébként négy túránk lesz még: Swansea, Bournemouth, Sunderland, Liverpool. Otthon három komolyabb meccs vár a fiúkra: jön még a Tottenham, a ManCity és a Leicester is. A Hiddink alatti trendek tehát nem valószínű, hogy megfordulnak, értem ezalatt a hazai szerencsétlenkedéseket és az idegenbeli lendületes pontgyűjtögetést.  Nem bánnám, ha a veretlenségünk megmaradna, nincs ugyanis olyan meccs, amin ne fájna egy zakó, tekintve, hogy leendő ellenfeleink szarok és/vagy ellenszenvesek (kivéve a Leicestert, de ők meg biztosítsák be az aranyukat korábban, mondjuk az Old Traffordon). Én a magam részéről 15 pontot tervezek (4-3-0 formájában), ha van kedvetek, lőjétek körbe ezt a számot, hátha ti trafáltok bele. Továbbra is Blue Is The Colour!