Ide, oda, sehova

Ez most egy kesergő poszt lesz, szólok előre. Talán túlzottan is negatív. De a csapatról való gondolkodásomat – és ami rosszabb, a meccsnézést is – kezdi áthatni az apátia. Vártam nagyon Mourinhot és személy szerint nem is belőle van elegem, de ez a csapat nagyon nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. És ezt nem a Sunderland elleni blama mondatja velem, érik már egy ideje. Kipakolok alább.

Csoportelsők lettünk a Bajnokok Ligájában, két pontra voltunk a forduló előtt a listavezetőtől a bajnokságban (akiket ráadásul meg is előzhetünk hétfőn), akkor mégis mi a probléma? Jó, a ligakupa-kiesés nem túl hízelgő, de mi akkora baj tán még sincs… Még nincs, de jobb félni, mint megijedni. Meg amúgy is. Gondoltam, szólok.

Az október csodás volt, akkor úgy tűnt, ráléptünk a helyes útra, összeállt végre a csapat. A novemberi botladozások visszalépést jelentettek, de ezt betudtam hagyománytiszteletnek, ez a hónapunk ugyanis módszeresen gyenge (lásd például tavalyi edzőváltás). Ami a decembert illeti, tudtuk, hogy nehéz lesz, de egyrészt ezt magunknak tettük nehézzé (BL), másrészt a többi angol csapatnak is az, harmadrészt pedig nem lehetne kifogás.

Amit látok: ez a csapat egyáltalán nem állt össze. Ha őszinte akarok lenni, nem tudok megnevezni olyan játékelemet, amiben kiemelkedőt nyújtunk idén. Se a védekezés, se a széljáték, se a kontratámadás, se más. Pedig Mourinho kipróbált már elég sok variációt (támadásban elsősorban). Amikor meg azt hinnénk valamiről, hogy rendben van, akkor az a következő meccsen totálisan becsődöl, csak hogy még több legyen a kérdőjel.

Ellenünk bárki lehet komoly akadály

Ráadásul nem érzem azt a nagy akarást a fiúkon: nem tudják felpörgetni a játékot, nincs meg bennük a kellő elszántság, nem kommunikálnak, nem segítik vagy bíztatják egymást. Kívülről olyan az egész, mintha minden meccs egy strigula lenne, mintha evidens lenne, hogy tök mindegy, mi az eredmény vagy mit gondol a közönség. Mindenki rutinból csinálja a kis dolgait, pedig – mivel a játékunk kiismerhetővé vált – pont a váratlanság lehetne a fegyverünk.

Fáj ezt kimondani – elsősorban mert nem ezt vártam –, de ez a foci most sehová se tart. Már majdnem a szezon fele lement, de alig volt könnyedén megnyert meccsünk. És itt nem feltétlenül a négy-ötgólos győzelmeket hiányolom (bár ebben is példát lehetne venni az Arsenalról, a Poolról vagy a Cityről), hanem a végig kézben tartott, izgalommentesen behúzott mérkőzéseket. Kétszázas pulzussal markoljuk a karfát otthon a kiscsapatok ellen is. Ez pedig egy idő után fáj a szurkolóknak, nem is beszélve arról, hogy látva a vergődésünket, mindenki bátrabban játszik ellenünk. Ráadásul a folyamatos koncentráció és feszült igyekezet (az eredmény őrzéséért éppúgy, mint az eredmény megváltoztatásáért) sokat kivesz a csapatból: nem mindegy, hogy biztos vezetésnél ellötyögjük az utolsó félórát, vagy pedig görcsösen koncentrálunk még a hosszabbításban is.

Amíg képesek vagyunk három érintésből Cech-ig eljutni egy szögletből, addig bizony kár tagadni: vannak bajok. Én Mourinhotól várom elsősorban az áttörést és azt, hogy tegye rendbe a dolgokat. A fenti panaszáradat ellenére nem ég a ház, nincs bizalmi válság, nincs szükség válságmenedzselésre. De valamit jó lenne tenni végre. Szeretném izgatottan várni a meccseket, szeretnék jókat szurkolni, de nem szeretnék beletörődni az unalmas, kockázatkerülő, lagymatag játékba. Előre tehát, továbbra is Blue Is The Colour!