Hová is jutottunk?

Csapatszinten hatalmasat játszva, rendkívül fontos derbit húztunk be hétfő este. Elsődleges célunk a vereség elkerülése volt az Etihadban, de páran mertünk merészebbet is álmodni – nem is hiába! A bravúrt sikerült elérni, most pedig új világ tárult elénk. Át kell-e értékelni a céljainkat? És egyáltalán: mik (voltak) a céljaink? Erről lesz szó alább.

A Chelsea – már csak úgy megszokásból is – hosszú évek óta folyamatosan bajnokesélyesnek számít. Így volt ez most nyáron is: erősödtünk edzőfronton, jött Schürrle, Willian, De Bruyne és Eto’o, a használható távozók pedig csak kölcsönbe mentek. Elkezdődött egy új rendszer kiépítése.

Az akkori esélylatolgatás homlokterében az állt, hogy rajtunk kívül a manchesteri csapatoknál is új menedzser látott munkához, így Mourinho emiatt nem került versenyhátrányba a két legfőbb riválissal szemben. A végső elszámolásnál (már ami a bajnoki címért vívott csatát illeti) az Arsenal-Liverpool-Tottenham trióval kevesen számoltak érdemben. Azóta annyit változott a helyzet, hogy a MU-ról kiderült, teljesen súlytalanok idén, cserébe az Arsenal produkál a vártnál magasabb nívót, de a Liverpool is szépen teljesít.

Ami minket illet, úgy indult a történet, hogy a nagy átalakulósdiban a mi átalakulásunk súlya és ára előre nehezen kalkulálható, így bajnoki terveket csupán óvatosan szövögettünk: a közhelygyűjteményben a ’bármi megtörténhet’ és a ’nüanszok dönthetnek’ a két legidevágóbb passzus. A táv kétharmadánál elmondhatjuk: nem lehet okunk panaszra: a csapat egyre stabilabb, szépen nyerjük a rangadókat, így egyre több érv szól mellettünk.

Eto’o mesterhármasát sokáig emlegetjük még

Mourinho persze óvatos még: csitít vagy altat – ki-ki döntse el maga. Vannak persze az örök fröcsögők, akiknek semmi sem jó, ami Josétól ered: ha kimondja, amit gondol, mekkora pökhendi, ha nem mondja ki, mekkora sunyi; ha végső esélyesként beszél rólunk, milyen nagyképű, ha nem minket favorizál, az csak mocskos mindgame. A belső levlistán persze mi is hódoltunk/hódolunk a hermeneutika több évezredes művészetének, s próbáljuk megfejteni, mire gondolhatott menedzserünk bizonyos nyilatkozataival, de én most kivenném a képletből a ’mire gondolhatott a szerző’ részt.

Eddig alapvetően szélárnyékban voltunk, nem hívtuk fel magunkra a közvélemény figyelmét se gólzáporos győzelmekkel, se sziporkázó játékkal, sem pedig képzeletbeli sárga trikóval. Tettük a dolgunkat: csiszolódtunk, nyeregettünk, de semmi konkrét. S a környezetünket talán ez zavarja leginkább: úgy vagyunk ott a tűz közelében, hogy nem igazán tettük bele azokat az extrákat, amiket külső szemlélők elvárnak egy trónkövetelőtől. Legfeljebb a jó rangadózást említhetném (ami persze nem kevés): a két manchesteri csapat elleni négy meccsen behúztunk 10 pontot a maximális 12-ből, vertük otthon a Poolt, s hoztunk egy döntetlent a Tottenham és az Arsenal ellen is.

S itt térnék rá arra, hogy mi is változott meg bennem. Volt jó pár gyenge produkció idén, szívtam is a fogam eleget – nem ritkán győztes meccs után is. Viszont a City meccs végén – de már közben is – azt éreztem, hogy ez a csapat bizony bitang erős. Ahogy műszer és műszer között is van különbség, úgy csapat és csapat között is. Nekünk nem a néhány hétre fellángolás vagy a kicsik kíméletlen földbedöngölése a profilunk, hanem a stabilitás. Nálunk nem válik el élesen, hogy ’biztoshazai’-t játszunk egy kiesőjelölt ellen vagy egy pokoli katlanba megyünk vendégségbe: bárkit képesek vagyunk megverni, de senkit nem verünk rommá. Mint ahogy minden nagyobb mintánál, úgy nálunk és ellenfeleinknél is vannak olyan meccsek, amik kilógnak a sorból, de úgy gondolom, az alapvető trend mégis ez.

Nincs legyőzhetetlen ellenfél, nincs megnyerhetetlen párharc!

Most úgy érzem, túl vagyunk a nehezén. Nagyon sok mindent elbukhattunk volna egy hétfői vereséggel, de nem tettük – mondhatni 6 pontot hoztunk a Cityn. Van még annyi a szezonból, hogy az a két pont hátrány ne legyen riasztó, viszont szép lassan ráfordulunk a finisre. Sokat számít a sorsolás és a vele összefüggésbe hozható szerencsefaktor, ami eddig támogatott minket – például a három legutóbb megnyert rangadónknál jókor voltunk jó helyen –, s okkal bízhatunk abban, hogy ez ki is tart majd a végéig. Papíron már csak az Anfielden kell megizzadni, a többi derbin mi élvezhetjük az eddig sokat számító hazai pálya előnyeit, míg a két üldözöttre keményebb rangadózás vár. Ez pedig sokat fog számítani a BL beindulásával (bár a City és az Arsenal is riasztóan kemény csata előtt áll).

Izgalmas időszak ez, hiszen amit 2014-ben letett a csapat az asztalra, az büszkévé és bizakodóvá tesz most mindenkit. Három fronton állunk, mindenhol szép reményekkel, bár eljöhet az idő, amikor muszáj lesz fontossági sorrendet felállítani. Jelenleg annyi a dolga a Chelseanek, hogy szép egymásutánban húzza be a nyerhető meccseket. Az első ilyen szombaton a Newcastle ellen lesz. Könnyű dolgunk lehet, ha onnan indulunk ki, hogy bennünk van most az ’ide nekünk az oroszlánt’ életérzés, miközben a Szarkák ezer sebből véreznek. Viszont ne feledjük, ráfázhatunk a könnyelműségre, illetve arra, hogy mi állunk a méltóságában múlt héten meggyalázott Newcastle útjába most, ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy egy pazar október után pont soros ellenfelünktől kaptunk egy kijózanító pofont.

Én hiszek a bajnoki címben. Hiszem, hogy meglehet az ötödik. Keményen kell érte dolgozni, könyörtelenül kell bevasalni a győzelmeket – de ha így teszünk, meglesz. A keret nagy része (David Luiztól Hazardon át Torresig, Cahilltől Oscaron át Ba-ig) még nem emelhette magasba a PL trófeáját, így biztos vagyok abban, hogy meg fognak feszülni érte. Továbbra is Blue Is The Colour!