Blog bejegyzés

Hinni akarok

1130-hinni-akarok1Ez most nem az a mély összefüggéseket kereső, nagy áttekintéseket megejtő iromány lesz. Nem lesznek se grafikonok, se adathalmazok. Inkább csak olyan gondolatébresztő és vitaindító, no meg egy ki nem mondott örömódája annak, hogy végre megint elérhető a kezelői felület és lehet posztolni. Vegyülni fog a múlt és a jövő, az elégedettség és a féltés. Részletek alább.

Hét meccs, hét győzelem. Bárhogy is nézzük, ez baromi derék széria. Ráadásul nem levitézlett csapatokat és ténfergő kiesőjelölteket csaptunk meg, hanem többek között a címvédő Leicestert, a sztárok sorát felvonultató Manchester Unitedet vagy az utóbbi években mumus Evertont. És hogy ez a széria mennyire erős: a húszfős mezőny négyötöde még el sem jutott hét győzelemig az idényben!

A legszebb az egészben, hogy a sorozat első meccsét (Hull idegenben) még az Arsenal elleni gyomros jegyében vártuk, vagyis mélyponton. Az Emiratesben látott szervezetlen védekezés, ványadt mezőnymunka és a változtatni akarás hiánya pikk-pakk visszarepített minket az olyannyira feledni vágyott tavalyi szezonba, ráadásul kiestünk a top4-ből is. Innen indultunk el fölfelé. A Hull ellen még csak annak örültünk, hogy három nyeretlen bajnoki után végre ismét győztünk, pedig azon a mérkőzésen – persze utólag könnyű ezeket belemagyarázni – már érezhető volt a szerkezet- és szemléletváltás. S ahogy jöttek a meccsek egyre másra, úgy lépdeltünk egyre följebb: meglett a dobogó, aztán pedig a listavezetés is.

Conte újításai tökéletesen beváltak: a csapat hamar alkalmazkodott a 3-4-3-hoz, a benne szereplőknek pedig szerencsére nem volt szükségük meccsekre, hogy begyakorolják azt, amit edzőjük és a posztjuk megkövetelt. A folyamat elkezdte gerjeszteni önmagát, mindenki egyre lelkesebb, bátrabb és magabiztosabb lett. Az újak és eddig mellőzöttek élvezték a bizalmat és a lehetőséget, a húzóemberek meg azt, hogy végre kapják a minőségi támogatást.

Marcos Alonso is remekül illik az új játékrendszerbe

Marcos Alonso is remekül illik az új játékrendszerbe

Ebben a felállásban mindenki a helyén van, ami nagy szó, tudva, hogy Cahill vagy Pedro is stabil kezdő. Viszont – és ez bőven rejt kockázatot – igazi helyettese gyakorlatilag senkinek sincs. Hiába jön be Chalobah, Oscar, Willian vagy Batshuayi a padról (miközben Terry, Loftus-Cheek vagy Fabregas már ehhez is kevés), egyikük sem tudja kiváltani egy az egyben azt, akinek a helyére beszáll. Amíg megy a szekér és hármasával jönnek a pontok, valamint nincsenek formahanyatlások, ez keveseket érdekel, de készülni kell arra is, hogy semmi sem tart örökké.

Míg a mesterhetes első öt darabja viszonylag könnyedén, mondhatni ellentmondást nem tűrően jött össze, a Boro és a Spurs elleni meccseken már érződött némi izzadságszag. Persze nem is várható el, hogy folyton hengerelve gálázzunk, de kezd elmúlni a pályán az újdonság varázsa, erre pedig láthatóan ráharapnak az ellenfelek. Olyan a játékunk, mint egy remekül kidolgozott és előadott stand up comedy-s műsorszám, ami friss, eredeti és torta az arcba, de ha a művész nem figyel a reflexiókra, nem nyesegeti le a vadhajtásokat és csak rutinból nyomja, akkor el fog laposodni az egész és egy idő után már az értékei is odavesznek.

Az igazat megvallva persze már az ajándék, hogy ez a sorozat van – hiszen még meg sem szakadt ugye! A védelem masszív, a támadásépítés gördülékeny, Hazard és Diego Costa is sziporkázik, potyognak a gólok, rangadókat nyerünk, harmad távnál vezetjük a bajnokságot… Csupa olyan dolog, aminek hiányában annyira keservesnek és üresnek tűnt a tavalyi idény. Most meg itt van mindez egyben, reménytelien, mámorítóan, masnival átkötve.

Hazard idén újra lett lakkozva

Hazard idén újra lett lakkozva

Eszembe nem jutna keveselni ezt, hiszen rég volt ennyire jó ránézni a csapatra, rég volt ennyire jó szurkolni. De látni kell azt is, hogy hétvégén már rángattuk a pofonfát: a Tottenham pár alapemberét nélkülözve, hétközi BL-kudarc után is egyenrangú partner volt, sőt, a meccs egy jelentős részében még fölénk is nőtt. Mintha elkezdték volna kiismerni a játékunkat és kitapintani gyenge pontjainkat. Kérdés persze, hogyan tovább: előre tud-e Conte menekülni azzal, hogy megint beújít valamit, vagy most egy ilyen etap jön, ahol vért kell izzadni a pontokért?

Bizonyos értelemben jókor jön a City-meccs, hiszen hiába múlt el a kiütéses győzelmek aranykora, azért mégis csak lendületben vagyunk, ami kecsegtet némi reménnyel. Elképzelhető persze, hogy botlunk (sőt, szerintem erre igen nagy az esély sajnos), még akár az is, hogy simán kikapunk, de ha így lesz, legalább lesz apropó a dolgok újragondolására. Persze látni kell azt is, hogy ha ebből a derbiből jól jövünk ki, akkor onnantól kezdve jöhet a gyorsító sáv, hiszen a decemberből visszamaradó öt meccsünk a West Brom, a Sunderland, a Palace, a Bournemouth és a Stoke ellen lesz (három ráadásul otthon). Nyilván nem garantált 15 pont a 15-ből, de mégis csak papíron verhető, alsóházi vagy jobb esetben is csak középcsapatok ők.

Szóval megnőtt az étvágy. Olyannyira jó focit játszunk, hogy még a kritikusaink is nehezen kötnek belénk – ez pedig Ancelotti duplázós szezonja óta nem nagyon fordult elő. Annak azért örülök, hogy mi, szurkolók maradtunk két lábbal a földön, s nem a bajnokavatót tervezgetjük. Az eddig látottak alapján bőven többet kaptunk, mint vártuk, hiszen van koncepció, vannak alapok és nem utolsó sorban eredmények is. Hinni akarom én is és nyilván ti is, hogy lesz okunk ünnepelni, de ahhoz kell még rengeteg meló, alázat, Conte-grinta, Courtos-bravúr, Kanté-labdaszerzés, Hazard-csel és Costa-gól. Addig is Blue Is The Colour!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com