Gépies hatékonyság

A szombati játékunkat alapvetően és összességében kettő, azaz kettő darab szó jellemzi. A sorrend csupán nézőpont kérdése: maximális minimum – minimális maximum. Ezen majd elvitatkozhatunk, egy dolgon viszont nem változtat a végkimenetel: szar játékkal, szar meccsen, simán hoztuk a 3 pontot. Chelsea-Hull, kettő-null.

Függetlenül attól, hogy mennyire nehézkesnek tűnően jött össze, s látva a gyérnek is némi jóindulattal nevezhető játékunkat, sokakból előtört a frusztráltság a mérkőzés közben, úgy itt a blogon, mint gondolom a streamek vagy a csodálatos digi szakértésének hátterében, pedig kimaradt helyzetek ide, hibák oda, ez a meccs sima volt, mint egy frissen borotvált léggömb. Viszont, cserébe roppantmód fontos, hiszen egy valami volt biztos a fordulót megelőzően: ha nyerünk, továbbra is mi állunk ott fent a csúcson, amit egyesek a tabella tetejének neveznek. Egy némileg jelentéktelen Everton-QPR-t leszámítva lement 16 forduló, azaz bőszen gyalogolunk bele a szezonba, lassan annak derekához érve. Ez pedig azért akárhogyan nézzük is, a kicsik kezdeti izmozását és a nagyok balfaszkodását kezdi szépen helyrerázni, a zseniálisan első utánunk most már stabilnak mondhatóan berendezkedett a City, s köszönhetően az elherdált pár pontnak, számukra kellemes lőtávolban vannak, míg a magára találó – vagy

gól és gólpassz a képen

inkább lagymatag ellenfeleknek köszönhetően már nem annyira rémesen festő – Manchesteri pirosas alakulat pedig csendben felkúszott a harmadik helyre. Wengerék ugyan még jelenleg hatodikok, de akár egyetlen forduló alatt a negyedik helyen találhatják magukat, de ha más nem, az új évre fordulva maguk intézhetik el a két előttük álló sorsát (dec 28 WHU-Arsenal, jan1 Saints-Arsenal). Egyedül Rodgers az, aki láthatóan azon dolgozik, hogy megnézze, mennyi a türelem vele szemben a tulajdonosok részéről Liverpoolban.

Node ahhoz, hogy ne Brendan-módra szipogva hajtsuk a párnára fejünket estelenként, hanem viszonylagos nyugodtsággal, hátunkat mutatva a mezőnynek, az ilyen meccseket, mint amilyen most ez a Hull elleni is volt, könyörtelenül be kell húzni. Tavaly ezek a lépések hiányoztak egy sikeresebb szezonhoz, most, bár a Sunderland ellen volt egy kisebb botlás, a vonalkódosok ellen meg – hogy szakadna azokba is bele egy rugósegység, ezek tényleg csak ellenünk képesek focira – mondjuk egy csúnyább baleset, de még akármelyik oldaláról is nézem a tabellát, még mindig mi szereztük a legtöbb pontot, mi rúgtuk a legtöbb gólt, mi kaptuk a legkevesebbet, (így) nekünk a legjobb a gólkülönbségünk, szóval feleim, nyugodtság van, kérem, nyugodtság.

Mondhatnám úgy is, hogy igen, szombaton is, tekintve, hogy nem volt deles meccs, a nyitófordulóban néhol szemetgyönyörködtetően játszottuk a fejetlen madárijesztőt, engem valahogy mégsem kap el az általánosságban jellemző hirtelen indulat. Persze ez lehet a korral is jár, viszont sokkal inkább gondolok arra, hogy elértem a csapattal kapcsolatban a Zen állapotot… úgy érzem, végre sikerült betenni a yin mellé a yangot, nem akarok tüntetni az edző ellen, nincs különösebb agyrém a keretben sem, egyszerűen valahogy belecsöppentem ebbe a valószerűtlen nyugalomba, amiből 3-4 Matics eladott labda, vagy 2-3 kimaradt Costa helyzet nem tud kimozdítani (egy Newcastle vereség majdnem, de nem). Sokkal simábbnak kellett volna lenni ennek a meccsnek, sokkal több gólt rúgva kellett volna kivégeznünk Steve Bruce nyomorult hentesgárdáját, az aktuális formák alapján legalábbis kinézett – ahogy be is harangoztam – egy hatos a narancs-feketéknek, de legyünk őszinték, a Hull féle, korábban egyszavasan csak szimplán sztóknak titulált játékstílus fekszik legkevésbé a jelen keretnek. Ezt hajlamos vagyok én magam is elfelejteni, mikor egy ilyen ütnivaló ellenfél jön soron, és még magamat is becsapni túlzó elvárásokkal.

Horpad minden, akár kell, akár nem – csak keményen!

Megalázni így is sikerült azért a Tigriseket, mert akinek Ázár fejel gólt, az sunnyogjon el bazzeg a PL-ből, de irgalmatlanul gyorsan. Nem volt Fabregas, ami szerintem pont a játék fizikalitása, és a a középpálya Hull-i erőfölénye miatt nem is feltétlen baj, viszont az most már így több meccs után kijelenthető – hogy némileg igazat adjak azon hangoknak, akik a rotálás hiányában a csapatrészek (értsd kezdők vs cserék) összeszokatlanságát is belelátják – bizony igaz, hogy a gárdát némileg megzavarja önmagában az a tény, amennyiben nem a fix kezdőnk áll ki. Nem feltétlenül volt rossz sem Matics, sem Mikel játéka, mégha látszatra több labdát is veszítettek el együttes erővel, mint az ezt megelőző 15 fordulóban a középpálya, ami nyilván költői túlzás eleve, elvégre Fabregas passzai kiválóak, de a középpályás labdabiztossága vetekszik egy három lábú kecskéével. De a tény attól még tény marad, hogy a legerősebbnek vélt (már szó szerint véve) csapatrészünk gyengesége fájt a szemnek, s mégha nem is volt relatív vészes így utólag, azért a mérkőzés közben okozott némi vérnyomás-növekményt.

Közben, hogy csinosan belevágjak a szavamba, épp nézem a BL 16 párosításának sorsolását, és máris az első adandó alkalommal kijött a nevünk a gombócból a PSG ellen, ami nem annyira nagy öröm, lévén kb a lehető legerősebb ellenfelet kaptuk, José őket akarta, én őket nem, de talán nem is baj. Ha szétcsapjuk a párizsiakat, az elég önbizalom a következő körre, ha meg mégsem, hát a PSG ellen bocsánatos bűn kiesni, legalább több erő marad a PL-re, és ha választani lehet, én inkább bajnokságot nyernék idén. A City is meccselhet még a Barcával egy kellemeset, ami a bajnokság szempontjából üdítő ránk nézve, az Arsenal meg megkapta a totál homály Monacot, de ők szerintem úgysem zavarnak sok vizet már egyik versenyben sem.

Visszatérve még a bajnokságra és a Hullra, igyekeztem eddig gondosan kikerülni Foy sporttárs ámokfutását a meccsen, viszont ellentétben a legutóbbi munkásságával (ritka az olyan Chelsea meccs ahol nem repül a piros, legutóbb ugye a mesés kettős piros a Villa elleni vereség alkalmával), de kivételesen nem mi álltunk a bré rossz végén. Most persze Bruce osztotta szét Chris barátot, hogy hát oké, hogy Huddlestone csunyavolt, de Cahill mégis hogyan maradhatott a pályán, amikor két sárgával neki is mennie kellett volna zuhanyozni. Nem feltétlen akarnék ennek igazságtartalmával foglalkozni, ami számunkra sokkal lényegesebb, hogy José a meccs után úgy nyilatkozott, az övéi aztán nem színészkednek, pedig valljuk meg, volt legalább három fürdőskurvákat megszégyenítő elhajlás a meccsen. Valahol szerves egyéni preferencia, hogy én személy szerint ezt mennyire ítélem el, ami

pedig nagy a barátság, láthatóan

legkevésbé sem érdekli a csapatot vagy magát Mourinhot, de attól én még nem akarok ilyet látni a csapattól, amelyiknek szurkolok. Nem kérhetem, hogy erőből dögöljenek meg a pályán az én kedvemért és szórakoztatásomra, de ha anno a céronyával felálló ManU-t képes voltam ízekre szedni ezért, vagy némely espana gárdát is ordenáré fikahalommal látok el ennek kapcsán, akkor úgy fair, ha leírom ide is, szőrösödjön ki a talpa mindnek, aki ilyet csinál nálunk.

Inkább legyen vért izzadva 2-0 a vége, mint egy ilyen lopva szerzett találattal három vagy akár négy. És nem azért, mert jujj én olyan nagyon pacifista lennék e téren, vagy általában véve válogatnék az eszközökben, ha a helyzet megkívánja. Nem vagyok álszent, puskáztam és csaltam annyit az életben én is, hogy ha már a bíró megette, akkor nem adom vissza becsületből a pontot mondjuk tavaly a WBA ellen, mikor 2-2-re mentettük az állást hasonló akció során. Azt viszont tartom, hogy attól, hogy egy picit keménykednek ellenünk, nem a legjobb válasz, hogy nekiállunk diving queent játszani, és bíztatni sem fogom a csapatot sosem az alattomos játékra. Főleg nem egy olyan Hull ellen, akinek a neve mellé a statosok feljegyzeteltek 8 próbálkozást, bár ebbe kb szerintem a kezdőrúgást is bele kellett venni, de így vagy úgy, a kaput eltaláló próbálkozások száma nullánál állt meg.

S hogy picit ugráljunk össze-vissza, mint amilyen egyébként is az egész napom ‘sszameg, közben megvannak a BL párosítások időpontjai is: február 17-én idegenben kezdünk, a visszavágót pedig március 11-én a Stamfordon játsszuk. Az odavágó egy hazai Everton és Burnley meccs közé ékelődik, míg a hazai visszavágó egy idegenbeli WestHam és egy hazai Soton mérkőzés közé. Ez eléggé rendben van.

Azt egyébként José is elismerte a meccs utáni nyilatkozatban, hogy nem ez volt a Chelsea legszebb 90 perce, de végülis az eredmény az lényeg. Úgy gondolom, tőle pedig még fogunk ilyeneket látni és hallani a jövőben is. Függetlenül attól, hogy már elvették a szüzességét a Stamfordon minden tekintetben, JM igyekszik a hazai veretlenségre építeni csapatai bázisát. Ez kicsit fellengzősen és amolyan háborúsan hangzik, de a lényeg, hogy Darth Mou nem fog megrettenni attól, hogy picit átálljon az erő sötét oldalára. Mert ő egy dolgot számol, a győzelmeket és az azzal járó három pontokat. Nos, szombaton megvolt a győzelem, a három pont és a clean sheet. Azt mondtam az elején, elvitatkozhatunk azon, hogy akkor most amit láttunk, az a minimális maximum, vagy a maximális minimum volt. Csak, igazából lényegtelen. A kövi meccsek végestelen végig hasonlóan fizikális csapatokon át vezetnek a győzelemhez: Derby, Stoke, WHU. Bármelyik mérkőzésen, kivétel nélkül beérem a maximális minimummal. De nem fogok haragudni a maximum minimalizálásáért sem. 3 pontok. Ennyi kell. Szép játékkal veszíteni – ezt meg hagyjuk meg Wengernek.

Tizenkettedszerre is