Blog bejegyzés

Finito

thatsallKész. Vége. Mindennek. A Kijev elleni döntetlen óta azt harsogom, hogy jön egy olyan 5 meccses sorozat, ami eldönti, hogy a Chelsea szezonja szólhat-e még valamiről, vagy megmarad annak, aminek a szezon eleje óta kinéz: egy apró, büdös kis szarcsimbóknak a klub históriás könyvében. Jelentem nem kell megvárni az 5 meccs végét, tegnap végleg eldőlt, hogy ebben a 15/16-os körben a Chelseanek nem kell eredményekkel számolnia.

Mégpedig azon egyszerű oknál fogva nem, hogy ha megfeszül, akkor sem fog elérni semmit. Amennyire adott tavaly a gép, annyira nem ad idén, de elvesz mindent. Mikor már a csapat végre elkezdene kicsit lábra állni, jön Fortuna, a csalfa kurva, és odakoppint az orrunkra, hogy elmentek ti a faszba, barátocskáim, azért nincs ott kolbászból a kerítés, ahol a bab is hús.

Megkockáztatva ugyanis sokatok sűrű és hamari felháborodását, le fogom írni: ez a WHU tegnap, amit lassan hősként tisztel Anglia, nem_volt_jobb_nálunk. Nem fociztak le, nem futottak szét, nem semlegesítettek teljesen. A Chelsea, ahelyett, hogy szépen és lassan, de a kilábalás útján lépett volna egyet előre (akár még egy döntetlennel is), nem, jött az, aki elrendeli a csapatok luck-faktorát a szezonra, és szépen visszafordított bennünket a ciklus elejére. Oda, ahol elkezdtük, a Swansea ellen. Adható, de véleményes kiállítás, ott büntető, itt a lőtt gólunk nem gól. Nem fogom véleményezni a bírói kar ténykedését, mert teljesen mindegy, nem a bírózáson vagy a hiányán fog múlni. Egyszerűen annyira nincs szerencsénk, függetlenül attól, amit ennek ellenére állítotok (jó?)páran, hogy van, pedig nincs, hogy példának okáért miközben hentesek úsznak meg lapok nélkül komoly sérüléseket okozó eseteket, addig a Chelsea a legsportszerűtlenebb csapatok rangsorában is éllovas, három pirossal (és emellett már 21 sárgával plusz egy Costa eltiltással), úgy, hogy mindegyik (emlékezzünk csak Thibaut vagy tegnap Matics esetére, de hát Terry-é is… ahhh) véleményesen erős lapjárás volt, mindenféle komoly felhentelési, direkt sérülést okozni kívánó, duplalábas becsúszás nélküli falt volt.

Mert tegnap a meccs eredményét alapvetően döntötte el ismét az az apró tény, hogy egy félidőt emberhátrányban játszottunk, és a három gólunkból egy lett valóban gól. Kb kétszer két centi híján múlott, és lényegtelen, hogy a labda a hawkeye szerint valóban nem volt bent teljes terjedelmével, vagy, hogy Fabregas tényleg lesre futott-e, mert a sors azt hozta le, hogy márpedig ez így lesz és kész. Ezek tipikusan azok a meccsek, amiket ha nem is büszke játékkal, de behúz a Chelsea, máskoron, különösebb szerencse nélkül is. Viszont amíg a szezonunkat végigkíséri ez a fajta anti-szerencse, márpedig most már egyértelmű, hogy így lesz, felesleges bármilyen elvárást is támasztani a csapattal szemben. Idén a futball jóistene másként keverte a kártyákat. Az 52 lapos texas hold’em lapjai már a kézben, nálunk egy kettes meg egy hármas, az asztalon a flop pedig három ász. Sorunk még lehet a végére, de poker már biztos nem a mi kezünkben lesz.

A kérdés innentől már nem az, felebarátaim, hogy ezt elfogadjuk-e, mert ez tény. A kérdés immáron sokkalta inkább az, hogyan akarjuk, hogyan tudjuk mindezt megélni. Voltak  már rossz, és voltak már borzasztó szezonjaink is, és nyilván lesznek is. A kérdés most az, hogy tényleg el akarunk-e kezdeni a Chelsea életében valami újat, és kitartunk-e amellett a szándék mellett, hogy a kezdeti komoly sikerek után az Abra éra második szakaszába lépünk, és nagy klubokhoz méltón hajlandóak vagyunk-e beáldozni esetlegesen gyenge szezonokat a kitartás, a hosszútávra tervezés, a dynasty-making oltárán.

Mert most van egy edzőnk, aki képes sikerre vinni a csapatot, hiszen megtette már nyolcszor. Van egy edzőnk, aki a világelit része, és még mindig szemtelenül fiatal ahhoz, hogy hosszútávra tervezzünk vele. Van egy edzőnk, aki akkor is megtestesítette a Chelseat, mikor már nem is volt itt. Van egy edzőnk, aki él-hal ezért a klubért, amelynek mi is a szurkolói vagyunk. José Mourinho a modernkori Chelsea alfája és ómegája.

Amennyiben viszont negyed szezonnyi sikertelenség okán kiebrudaljuk a Chelseatől ismét, rövidtávon helyettesével lehet, hogy sikereket fogunk elérni, igen. De a hosszútávú terveinknek reszeltek. És a sokatok által hiányolt-reklamált „fiatalok beépítésének” lehetősége is elszáll Mou lapátra tételével. Mert nincs az az edző a földön, aki tapasztalatlan fiatalok kezébe helyezi a gyeplőt, eredménykényszer alatt. A PL-ben legalábbis biztosan nincs. Sem Ancelotti, sem Guardiola, sem Simeone, sem senki más nem fog így tenni, még ha magát Wengert is hozzuk ide, mert igazolni fog, ameddig Abra pénztárcája elér, Rubenék pedig szinte bizton mehetnek a levesbe, az akadémia utóbbi évek kiemelkedő sikereivel egyetemben.

Tudom, sokatokkal nem ugyanúgy gondolkodunk. Ennek főként az az oka, hogy mi nem ugyanannak a Chelseanek szurkolunk. Nem ugyanazokért az eredményekért, és nem ugyanazokkal az elvárásokkal. Ez nem az én vagy a ti hibátok, egyszerűen úgy vélem, generációs különbség. Ti sokan korotok okán sem szurkolhattatok annak a Chelseanek, amibe én szerelmes lettem anno. A legtöbben már abban a sikerkorszakban kaptátok meg magatoknak a Kékeket, amit még most is taposunk, és amely kétségkívül a klub legeredményesebb korszaka. Ez nem jelenti azt, hogy bizonyos síkok mentén ne értenénk egyet, csak a végcél, és annak sűrűsége közt vannak különbségek javarészt. Mikor én elkezdtem szurkolni a csapatnak, a Chelsea addig javarészt a felsőházba kerülésért küzdött (hat szezonon keresztül vagy 14. vagy 11. lett a csapat). Amikor én elkezdtem követni a csapatot, volt egy nagy ugrás, és hirtelen a dobogó lett a cél. S mikor a ’97/98-as KEK győzelem, majd az Európai Szuperkupában a Real legyőzése után végre felállhattunk a Pl-ben a dobogóra (3. lett a Chelsea), az óriási szó volt. Bennem – mivel az még nálam is erősen gyermekkori rajongás és kötődés – igen élénken élnek ezek az emlékek, viszont ennek fényében elképzelhetitek, mennyire másként élem meg a mai napi sikertelenséget. És persze, a másik oldalon, én is igyekszem a helyetekbe képzelni magam, csak nehéz na. Mert az a dekandencia, ami a csalódott kommenthalmokból árad, az a pocskondiázás, a stílus és hangnem, az a mérhetetlen önsajnálat, a mindenki dögöljön meg életérzés, szűkebb értelemben véve a mindenki, aki szar, lapát, de minimum halál kívánsághalom számomra teljesen idegen.

Richard Westall: Damoklész kardja

Richard Westall: Damoklész kardja

Számomra a Chelsea ideális jövője egy felújított Stamford, egy állandósult, kiváló edző, egy kiforrott koncepció a csapatépítés mentén, és nem pedig a siker mindenáron való hajhászása, a stáb és a fél csapat félszezononkénti kivágásának Damoklész kardjával a fejünk felett.

Ti mit gondoltok?

 [polldaddy poll=9144516]

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com