Blog bejegyzés

Féltávnál

halfway_sValaminek a kellős közepén, valaminek a végén, s valaminek a kezdetén. Amennyiben az év utolsó napjának utolsó óráiban már az újévre, az új kezdetre koccint a világmindenség, úgy akkor mi most koncentráljunk arra, miért is üríthetjük poharunkat az ezévben elértekre, egyáltalán mi az, ami eredmény, mi az, amit elfelejtenénk, egyáltalában mi az, amire büszkén tekintünk.

Mit lássunk? Kezdjük ott, hogy a „mit adott nekünk 2013” posztot nem tőlem, és nem most kapjátok, arra már wudigessboi kolléga élesíti a billentyűit. Én most amolyan féltávi végelszámoló összegzést engednék itt el, amint arra a címben is utaltam. Kezdve kb onnan, hogy JM híre betette a lábát a tohonya vörös pincér azóta is perzselő emlékébe, a teljesség igénye nélkül végigkövetve, ami eszembe jut, zárva azzal a nem elhanyagolható momentummal, amivel zártuk a 2013-at tegnap (ha későn készülök el, akkor tegnap előtt). Ez csak vonalvezető, tekintsetek rá hát így, ez nem egy szerkesztett poszt, amennyire lehetséges, még a többinél is szerkesztetlenebb. Ülök itt a nappaliban elterülő baszottdrága, de baszottkényelmes ülőgarnitúra rám eső felén, élvezem a nem kevésbé drága központi fűtés jótékony hatását, bámulom a meseszép karácsonyfánkat, és azon mélázom, hogy mindjárt vége az évnek, pedighát annyi mindent csinálhattam volna még, és annyi mindent csinálhattak volna velem mások.

Ezt azonban már 2014-nek adta a jóisten, mi pedig engedjük át magunkat egy jóféle szentimentális nosztalgiának, és amennyire elmém engedi, vegyük sorba, ami itt előttünk szerte hever. Most kivételesen nem célom önismereti tréninget tartani, de azt hiszem annyit azért elöljáróban célszerű hozzátennem, hogy összességében boldog vagyok. Az életemben persze vannak dolgok, amik mehetnének jobban, egy-két dolog pedig sokkal jobban, de ettől alapjában boldog vagyok, ami azzal együtt, hogy pozitív és optimista jellemvonásokkal rendelkezem, merőben befolyásolja a véleményalkotásomat. Egy boldog ember megengedőbb speciális esetekben, dolgokban, értem ez alatt például a csapatot. Akinek ez – vagy más posztjaim emiatt – nem tetszik, az menjen, és keressen olyan blogot, ahol megkeseredett emberek írnak kemény szavakat, s élik meg az élet más területén elszenvedett sérelmeket karakterhalmokkal telitűzdelt hasábokon. Ami nem feltétlen jelenti azt, hogy nekem van igazam, vagy, hogy nekik nincs. De van ilyen igazság, és van amolyan. Itt az én igazságom van, aztán ezt vagy elfogadjátok, vagy picsogtok, hogy hogy lehet ilyen bődületes marhaságokat összehordani. Más kérdés, hogy ettől a futball, még objektív mérőszámokkal is alátámasztható, imígyen a szubjektív képalkotás igazság, vagy inkább valóságtartalma mintegy mérhető.

jose-mourinho-managerHozzáteszem gyorsan: boldogságomhoz a Chelsea nyilvánvalóan hozzájárult. A futball antikrisztusának eltávolítása, José újbóli eljövetele, a csapat összetétele, formája, játéka, függetlenül attól, hogy egy százas skálán mennyire kúszik nyolcvan fölé, számomra, nem kis kajánsággal mondhatom, okozott néhány, de inkább jónéhány kellemes momentumot az utóbbi fél évben. Az, hogy Mourinho egyáltalán visszatérhetett, számomra már igazán pozitív tartalommal bírt, ahogyan visszatért, az pedig még többel. Ehhez a szívmelengető visszatéréshez kapott egy olyan alakulatot, akik bármire képesek, más kérdés, hogy ha szó szerint vesszük, bármire képesek is… G.I. José zsenije csak a vakok számára nem látható, számomra ez evidencia, mégis, mégis lépten-nyomon meg kell vívni a csatákat érte, bár erre bármikor hajlandó vagyok. Tartom továbbra is, hogy nem sok olyan jó dolog történhetett ezzel az újjáéledő Chelseavel, mint a portugál mágus.

Lehet azzal jönni, amivel jönni is szoktatok, többnyire külön-külön, ritkán van, aki egyben hozza a csomagot, hogy José szar, Ramires szar, Eto’o szar, Torres szar, Oscar szar, Hazard szar, Lampard+Terry öreg és szar, Luiz szar, Mata+Ba nem játszik, ez szar, a sor tetszőleges összetételben folytatható, de ebből a sok szarból valahogy mégis az jön ki, hogy a dolog működik, megy, és többnyire jól. Persze akik azt várták, hogy mostanra leigázzuk a világot, és emiatt csalódottak, az jogos, csak hát ha eleve irreális célokat tűzünk ki, akkor nem kell csodálkozni a pofáraesésen, pláne nem másokat sározni érte.

Voltak igen, szar pillanataink, szar meccseink, vállalhatatlan teljesítményekkel. És messze vagyunk a tökéletestől, amit kb soha, senki nem ér el, max egy picit, egy pillanatra, s akkor is csak a legritkább esetben. De a felkészülés jó volt. Már ott látszott, hogy idő kell, mire a kockák a helyükre kerülnek, de az út, az bizony jó irányba megy. Ok, öt sörmeccs után a valamelyest téttel bíró felkészülésin kikapni a Realtól nem esett jól, de aki már ott a kardjába dőlt, meg is érdemli. Augusztusban hozzákezdtünk a bajnoksághoz, így vagy úgy, de ezt a hónapot kipipálhatjuk. Igen, a ManU elleni idegenbeli, gyalázatosnak tűnő nullnullal együtt is. A szeptember cserébe felért egy arculcsapással persze, az Everton elleni csúnya volt, a Basel elleni még csúnyább, és bár a Fulhamet még lenyomtuk Mikel szenzációszámba menő góljával, a Spurs ellen ismétcsak egy döntetlenre futotta. Más kérdés, bár egyébként dehogy, de egy újjáalakuló Chelsea első két idegenbeli rangadóján nem kapott ki, ez azért nem rossz.

Az októbert méltattuk már eleget, de megteszem újra, már csak azért is, mert jó végignézni csak az eredménysoron is: Steaua, Norwich, Cardiff, Schalke, City, Arsenal skalpok a kalapban. Eddigre már 13 játékosunk iratkozott fel a góllövők közé, ami lényeges, hiszen a csatáraink nem igazán remekeltek (és ez a jó formájuk kitart) ebben a sportágban, tény, a 13 közt ott van Torres és Eto’o is. Jó pozícióban álltunk a PL-ben, a BL-ben is, s két kört mentünk a COC-ban. És, reménykedtünk egy jó novemberben.

Ami aztán nem jött, de mennyire nem, talán a legfájóbb két meccsel nyitottuk és zártuk (Newcastle ill. Basel), de cserébe egy Eto’o duplával és Ba első BL góljával otthon is lesimáztuk a Schalkét. Jöhetett a decemberi mészárlás. A bajnokságban az első héten 3 meccs jött, a Soton meglepően simán, a Sunderland épphogy meglett, a Stoke meg épphogy nem. A fura az volt, hogy hiába rúgtunk tízet, kaptunk hatot, ami nem jellemző sem Joséra, sem a Chelseare, együtt a kettőre meg pláne. Meglett aztán a csoportelsőség a Bl-ben, otthon továbbra is veretlenek voltunk a PL-ben, majd jött, mert jönnie kellett a szégyenletes kiesésnek a ligakupában: az a Chelsea, amelyik decemberben 5 meccsen 13 gólig jutott, a vadszerencsétlen Sunderlandnek nem volt képes gólt lőni.

José azonban levonta a következtetéseket, és sok más elődjétől eltérően szezon közben is tud és akar váltani, változtatni: seggberúgott mindenkit, megerőszakolta saját magát, valószínűleg kicsit beintett Abranak is, majd fogta, feltette a same good old times bakelitet, hagy pörögjön a fekete lemez, és az Arsenal elleni idegenbeli már majdnem mestermunka volt. ígértem róla anno posztot, hát foglalkozzunk most vele itt bővebben: persze a beharangban én is úgy álltam hozzá, hogy itt nyerni kell, a többi csak maszlag, kész, nem érdekel, hogyan, győzzünk, oszt jónapot. Nem érdekel a City hathárma, be kell jelentkezni ismét a PL trófeáért, aminek nagyszerű módja ütni a kisebb meglepetésre éllovas Ágyúsokat. Meg kell jegyezzem, amire nem nagyon, és kevesen számítottak a szezon előtt/elején, többek közt jómagam is, hogy a három élmenő (ManU, ManC, Chelsea) rövidebb-hosszabb töketlenkedéséből ekkora előnyt kovácsol az Arsenal (és ennél némileg még meglepőbb módon) a Pool. Ha még ehhez hozzávesszük a Martinezzel nem összezuhanó Evertont, és a Baletelenített – meg azóta már AVB-telenített – Spurs felemás teljesítményét is, akkor látjuk, miért és mennyire veszettül izgalmas idén a bajnokság. Az Arsenalra térve: már a szezon előtt szóba került, hogy azért azzal, hogy nem volt erős távozójuk, Wenger csak a zuhörungot tolta le a lépcsőn, már masszív kis csapatnak látszott az ágyús gárda, de Özil viszont nagyon nagy fogás volt. Vele vált a masszívból erős csapattá az Arsenal, a Mertesacker-Koscielny-Arteta-Cazorla-Özil-Giroud sor pedig már névre is tetszetős, kiegészülve a házi sütésű Wilshere-rel és Ramseyvel pofásabb, a felépülő Walcottal meg a visszatérő Flaminivel pedig megérdemli a főhajtást. Más kérdés, hogy a pad viszont annyira rövid, hogy bár Wenger végre ki tud állítani egy erős kezdőt, a csapatnak annyira nincs mélysége, hogy a naaagy magyar alföldi síkság ehhez képest maga a helm szurdok. És bár még mindig vezetik a tabellát, félúton pedig top of the league, az épp legyőzött nyolcadik Newcastle is csak három meccsnyire van tőlük.

A meccsre térve, hát a sok kapott gól, illetve a Sund’ elleni csunya vereség azért nem predesztinálta a csapatot az Arsenal elleni győzelemre, de nem ám. Kb az egyetlen bizodalmunk abban volt reálisan nézve, hogy José még sosem kapott ki Wengertől. A kezdőt látva mondjuk nem voltam meggyőzve arról, hogy ez a sorozat épp nem szakad meg. Ehhez képest bőven azt kellett látni, hogy José úgy megfogta az Arsenalt, hogy öröm volt nézni (a 88. percig ugye a kapunkat nem találták el), és mondjuk ki, igazságos döntetlen ellenére nem lepődött volna meg senki, ha nyerünk, mert jobbak voltunk. A nyolcvanadik perc körül azon kaptam magam, hogy azon filózok, az sem érdekel, ha kikapunk, mert láttam azt, amit akartam: José tanult, váltott, a csapat pedig játszott, és aki nem várt sex and the City féle hathármat, az velem együtt elégedetten kellett, hogy bólintson, ez így faszipántos. Így leírva is megkövetem Josét, mert – mint mondtam – a kezdőt látva én sem hittem, hogy nem kapott valami mexico-i gombát így karácsony előtt ajándékba; arról már nem ő tehetett, hogy a derbihez képest nem kevés helyzetünkből végül egy sem lett gól, miközben a védelem annyira rendbe lett téve, hogy míg decemberben Stoke-ok meg Sunderlandek vertek nekünk hat meccsen tízet, addig a listavezető nemhogy gólt nem lőtt, de még a kapunkra is alig volt veszélyes.

Igen, José visszanyúlt a múltba, mert elővett egy védekezőbb 4-3-3-at, a támadó(bb) felfogást lecserélte egy percre a védekező(bb)re, de hát bejött, nem? Nem játszottunk alárendelt szerepet, visszanyúltunk a gyökerekhez, de ezzel kb nyertünk egy meccset, míg a másik, új, támadófelfogású Chelsea jelenleg 70%-on pörög, és lehet, hogy azzal verünk kettőt, csak kb kapunk ötöt. Tehát, summárum summum, ez rendben volt, kellett, az új meg lesz még jobb is. Pedig itt már az én drága jó kollégám is kiadott a meccs előtt egy huszonegyedik századi birodalmi kesergőt, hogy hát jajj.

Én úgy vélem, mindenki nyugodtan vonulhatott a fa alá karácsonykor, hogy aztán másnapon jöjjön egy kb kötelező győzelem, ez a meccs úgy kimaradt, hogy nem is vesztegetnék rá sok szót, s bár a Swans kellemetlen ellenfél, már csak a wudigessboi által a beharangban említettek miatt is, behúztuk, és ezzel otthon továbbra is jól állunk, meg a tabellán is. Jöhetett az év utolsó, viszont nagy erőpróbája: a szárnyaló Pool éppen egy kicsit alábukott, meg ők jöttek hozzánk, de minimum háromesélyes találkozóról beszélünk, egy olyan Poollal, amely féltávnál tízzel több gólt vert nálunk, nem mellesleg sokáig előttünk állt a tabellán. Egyéb kötelességeim elszólítottak, így a meccset élőben nem láttam, s azóta is csak részben sikerült pótolnom, de kb a szezonbeli legjobb teljesítményünket nyújtva három idegenbeli X (ManU, Spurs, Arsenal) második hazai rangadónkat (City, Pool) is megnyertük, míg soros ellenfelünk ezzel egyetlen hazai rangadóját megnyerte (ManU), idegenben még a széteső Spurst is szétcsapta, de a további három idegenbeli (Arsenal, City, Chelsea) meccsén kikapott.

Tegyük le ide, hogy ismét sikerült egy rögzített szituáció utáni idióta gólt kapni, ahol Ivanovics nagyot hibázott Suarezzel szemben, majd az egész védelem, mert vicc, hogy Skrtel reagált a leggyorsabban, nem a mieink…

Összességében azt mondhatom, ez a meccs hű tükörképe annak, amit játszani akarunk, és mik az erősségeink, illetve gyengeségeink, s jól tükörbe állítható az Arsenal elleni meccsel. Szedjük pontokra, miről beszélek:

– támadó focit kívánunk játszani: ez megy, hiba nélkül. A legjobb sorunk a csapatban most a 4-2-3-1 hármasa, kb bármilyen felállásban: Hazard-Oscar-Mata-Willian-Schürrle (a másik belgából annyira keveset láttunk, hogy nem sorolhatom ide). Közülük azért játszik a legkevesebbet a spanyol, mert ő a legkevésbé alkalmas a védekező szerepre. Míg Hazard egyre inkább megtanulja, a német és a két brazil, főleg Oscar pedig remek benne, addig a hispán még igencsak a beginner tutorialját tolja edzésen, ez pedig egy darabig még másodvonalassá teszi, néhányak nagy bánatára. De, JM 4-2-3-1-e, tekintve, hogy nincs igazán védekező kp a csapatban, ha Mikel nem játszik, hiszen sem Lampard, sem Ramires nem az, a támadó hármasnak nagyon komoly presszinget kell kifejteni az ellenfél térfelén. Most, a Pool ellen a Chelsea az első 20 percben tizenháromszor szerzett labdát a vörösöktől, tíz alkalommal az ellen térfelén. Az egész meccset tekintve pedig Oscar többször tette ezt meg, mint az összes többi Chelsea játékos együttvéve. Nem csak én, a szakértők a Sky-tól a Chelsea tv-ig mindenhol őt emelik ki, mint JM Chelseajének alapkövét, aki remekül testesíti meg azt, ahogyan a portugál a következő Chelseat elképzeli.

– a már említett rögzített helyzetek utáni szerencsétlenkedés: a góljaink majd’ felét ilyen szituációk után kaptuk. Ezen nincs mit lamentálni, a támadó játékosok tobzódásával a csapatban a védőkre ilyenkor sokkal több feladat hárul, a figyelmük megoszlik, és ezért gyermeteg hibákat vétenek. Gyakran. Ezt JM-nek mielőbb a minimumra kell szorítani, mégha a stratégia mostantól a „ne kapj gólt” helyett a „rúgj többet, mint ők” is.

– csatárkérdés: bár a kameruni most betalált, a csatárgól nálunk ritka, mint a fehér olló, s míg a „kiscsapatok” ellen lehozza a csapat a gólokat, a rangadókon, komoly mérkőzéseken nagy szükség lenne rá: a ManU és az Arsenal elleni meccseket nullára hoztuk, a City ellen Torres, a Pool ellen Eto, a Spurs ellen Terry talált be. Érdekes, a BL-ben a top-meccsnek számító Schalke elleni kétszer három-null alkalmával mennyivel könnyebb volt: a hat gólból öt csatáré volt (Torres 2x, Eto 2x, Ba). Ezen a problémán Lukaku visszatérése és beépítése segíthet, de ebben a szezonban már nem.

– a pivot: nem lévén megfelelő magyar kifejezés erre (pedig a Kazinczy SE hozzákezdett), a 4-2-3-1 kettőséről beszélünk: ahol Ramirest játszatjuk, pedig idén önmagához képest gyér, és Lampardot, aki még csillog, de kopik. A rosszabb, hogy egyiküknek sincs reális alternatívája: míg Lampard helyére ugyan jött van Ginkel, de ki is dőlt azon nyomban, Ramires posztjára Mikel lenne a logika által diktált, de a nigériai hiába labdabiztosabb, határozottabb, erősebb, ha közben körülményesebb és lassabb is. Lamparddal pedig veszettül lassú kp-t alkotnak. Essient pedig sajnos nem tarthatjuk számon. Luiz vészopciónak jó, többnek nem. Ide elkél az erősítés.

Az új év első két hónapja tartogat sok mindent számunkra: igaz, február végéig összesen játszunk annyi meccset, mint decemberben (9). Három idegenbeli meccsel nyitunk, amit az otthoni ManU elleni rangadó követ, két hétre rá pedig már a Cityhez utazunk, s a februárba még belefér egy hazai Newcastle és Everton, egy idegenbeli WBA, s a végén még a BL Galata elleni idegenbelije. Unatkozni nem fogunk, az biztos.

PL_1314

Angliában pedig ugye nincs megállás, 2014 első napján már pörög a flex, mi pedig a szentekhez látogatunk, akik bár sokáig tartották magukat a közvetlen felső házban, most már azért visszatalálnak lassan a helyükre (jelenleg kilencedikként 4 pont fórral állnak a Hull előtt). Könnyű mérkőzésre semmiképp sem számíthatunk, erősen döntetlenszaga van, de bízom benne, rám cáfol a csapat, s 1-2-re behúzzuk. JM-nek fel kell forgatnia a csapatot, Ramires visszatérhet, viszont Ivanovics és Lampard megsérült, Luiz kipontozódott, Torresen kívül még nem kezdett csatár kétszer egymás utáni meccsen.

Üres frázisok (mint még csak a felénél járunk, a labda gömbölyű, még bármi megtörténhet, stb) és újévi üres lózungok helyett a lehető legjobb és legidevágóbb dologgal zárnám le 2013-at:

334px-Apu_Nahasapeemapetilon

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com