Félig

Ambivalens érzéseimnek hála nem tudtam eldönteni, hogy a tele vagy az üres illik-e jobban a címbe, úgyhogy meghagytam biankónak. A lényeg, hogy voltak biztató jelek, szerintem a győzelemhez is lényegesen közelebb álltunk, mint a hazaiak, de még mindig csak kapizsgáljuk, hogy milyen az a lehengerlő foci, amit önmagunktól és egy angol bajnoktól elvárnánk. Részletek alább.

Ami a kezdőt illeti, José gondoskodott arról, hogy ne múljon el meccs variálás nélkül. A hétvégéhez képest Azpilicueta visszakerült a balszélre, ami legalább annyira szólt Rahman Baba hétvégi gyenge játékának, mint Jarmolenkonak (az ukrán szélső csapata egyik legnagyobb erőssége, akit huszonnyolcasunk már a nemrég lejátszott ukrán-spanyolon is szépen semlegesített). A jobbszélre így Zouma tolódott ki – a francia lassan jolly joker lesz. A nem épp perdöntő Villa-meccshez képest Matics és Hazard is bekerült a kezdőbe – Oscar viszont nem, ami kissé meglepő döntés volt.

Terryék hátul tartották a frontot

Magáról a meccsről nem értekeznék hosszan, tekintve, hogy egy olyan 0:0-ról beszélünk, amibe az edzőknek belecserélni se nagyon volt okuk vagy kedvük. A lényeg, hogy a közönsége által is szépen megtámogatott ukrán bajnok olyan masszív, jól összerakott csapatnak tűnt, akiknek azért persze van gyenge pontjuk. Ezekre olykor mi is rátapintottunk, de hiába jártunk több ízben is közel a gólhoz, a szerencse ezúttal nem szegődött mellénk.

Jó periódusai nyilván a Kijevnek is voltak, de én úgy éreztem, a győzelemhez összességében mi álltunk közel (persze nem skandalum, hogy ezt végül nem adta ki a gép). A többséggel ellentétben én nem tapasztaltam részünkről semmi felháborítót a találkozón. Nyilván mindnyájunkra hatnak a körülmények – kieső helyen állunk a csoportban, miközben igazán jó meccset nem játszottunk még idén –, de a védelem javarészt a szervezettség jeleit mutatta, nem álltunk vissza, voltak jó periódusok és egyéni teljesítmények is. Fabregas viszont továbbra is – nincs rá jobb szó – kerékkötő: pontatlan, körülményes, az összes karmesteri készségét-képességét kiszívta belőle a perzselő nyári nap. Nem azt mondom, hogy kristálytisztán kirajzolódott a jövő ellenállhatatlan Chelsea-jének sziluettje, de normális körülmények között (mondjuk tavaly ilyenkor) ezzel a kijevi produkcióra és eredményre mindenki legyintett volna legfeljebb. Csak hát ugye most ott tartunk, hogy lement a szezon negyede és már annak is örülni kell, hogy néha van nyerőemberünk, még ha az csak Willian is.

Talán Willian járt legközelebb a gólhoz

A két idegenbeli meccsünkben mindenképp több volt egy pontnál – legalább eggyel, de inkább kettővel. Mert bár a Porto győzelme nem volt érdemtelen, de ha az első félidőben Fabregas beveri a ziccerét, vagy ha a második játékrész elején Diego Costa kapufája beakad, esetleg ha a hajrában megkapjuk a jogos büntetőnket, akkor minden bizonnyal elkerüljük azt a vereséget, amiért könnyen lehet, hogy nagy árat fizetünk még. Kijevben meg ugyan meglett az egy pont, de a két kapufa és a büntetőterületen belüli Fabregas-buktatás ignorálása elég alap a meccsvégi hiányérzethez.

És ez így együtt már nem kevés, miközben látszik az is, hogy a kiegyenlítettséget „mindössze” az borítja, hogy mi kikaptunk Portóban. Persze a sorsoláskor ennél jóval többet reméltünk, tudom jól. Viszont már csak az underdog Maccabihoz kell utaznunk, az ukránok és a portugálok házhoz jönnek – remélhetőleg a pofonjukért. Ha abból indulunk ki, hogy félbódult állapotunkban sem voltunk alárendeltek se Portóban, se Kijevben, akkor fenntartjuk magunknak az esélyt, hogy a Bridge-en már kijön majd a lépés. Ilyen értelemben – bármily fura is ez a harmadik helyről – még mindig saját kezünkben a sorsunk. Innen kiesni továbbra is kétes értékű bravúr lenne, persze lőttük már szitává a saját lábunkat párszor ahhoz, hogy ne legyen nagy a mellény. Mindenesetre a Dinamo Kijevet muszáj ütni Londonban bármi áron, kifogások helyett. Továbbra is Blue Is The Colour!