Blog bejegyzés

Ezért nagy kár volt

Ahogy azt előzetesen várni lehetett, nem bírtunk a másik manchesteri csapattal sem, így eldőlt, hogy se az FA kupa, se a ligakupa nem kerül idén a vitrinbe. A döntő azért szolgált meglepetésekkel éppúgy, mint hálátlan beszédtémával, így indokoltnak láttam külön posztban kitérni ezekre. Részletek alább.

 

FA kupa kiesés, Európa Liga továbbjutás, majd sorsolás, FIFA-büntetés, elbukott ligakupa döntő. Tömény hét volt, zömében olyan kudarcokkal, amik még mélyebbre lökték a csapat és a szurkolók morálját. Nehéz most optimistának maradni és a szépet látni a közeljövőben.

Ami a vasárnapi finálét illeti, a lelkünk mélyén mind tudtuk, hogy bukó lesz, a kérdés csupán az volt, képesek leszünk-e felnőni a City és egy döntő szintjére. Bár a bravúr nem sikerült, azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem vallottunk szégyent, sőt, egyenrangú ellenfelei voltunk a sokkal esélyesebb és erősebb riválisnak. A helyzeteink ugyanúgy megvoltak, képesek voltunk féken tartani a manchesteriek támadógépezetét, s bár inkább a mi kapunk volt nyomás alatt, volt olyan etap is a meccsen, amikor mi szorongattunk és a City izgulhatott, idegeskedhetett.

Itt érdemes kitérni Sarrira, aki végre feladta csökönyösségét, mert változtatni, ráadásul módosításai és taktikai húzásai jól sültek el. Nem állítom, hogy eloszlottak a viharfelhők, ugyanúgy vannak bajok (védekezésbeliek és támadásbeliek egyaránt), de jó volt látni, hogy végre nem játszik le minket taktikailag az ellenfél egy rangadón. Az persze riasztó, hogy a 2019-ben lejátszott hat top6 elleni meccsből ez már az ötödik volt, ahol rúgott gól nélkül maradtunk.

Mezőnyben nagyot küzdöttünk

Sajnos a hosszabbítás vége előtt nem sokkal történt egy intermezzo, ami azóta is tematizálja az angol futball közbeszédét: nevezzük Kepa-incidensnek. Aki nem nézte a meccset, az feltehetően pótolta azóta az ominózus eseménysor megtekintését, így fölösleges lenne elregélni vagy kikockázni. Röviden: Arrizabalaga percekig agonizált, Sarri elszánta magát a cserére, Caballero ott állt a vonalnál harcra készen, már be lettek táplálva a számok a táblába, amikor kapusunk gesztikulálni kezdett, jelezvén, hogy minden oké, le ne hozzák már, s bár végül célt ért, méltatlan helyzetbe hozott vele többeket, főleg saját edzőjét.

A sztori alapvető olvasata az, hogy Arrizabalaga megtagadta az edzői parancsot, szembe ment mesterével, ami megengedhetetlen és nem maradhat következmények nélkül. Az utólagos narratíva kommunikációs zavarról, félreértésről szól, a képanyag viszont ennél mélyebb problémákról tanúskodik. Nem tudok és nem is akarok igazságot tenni, de azért leírom, milyen értelmezéseket tartok elképzelhetőnek, illetve védhetőnek.

Kezdjük Arrizabalagával. Bevallom, ambivalensek az érzéseim. Tételezzük fel, tényleg nem sérült meg, játékra alkalmas állapotban volt. Ez esetben elhiszem, hogy nem akart lejönni: végigvédte a 120 percet, ott akart lenni a büntetőpárbajnál, feltételezhetően bízott a sikerben. Azt hihette, sérültnek titulálják, azért kapálózott, hogy megkímélje a csapatot egy kényszerű cserétől. Ha lejön úgy, hogy semmi baja, a csapat meg kikap Caballeroval, akkor azért neheztelt volna rá mindenki, hogy miért szimulált, miért kellett helyette egy padról beeső, bemelegítetlen kapussal nekimenni a tizenegyeseknek. Cselekedete két dolog miatt volt aggályos. Az egyik a pocsék kommunikáció, a másik a tiszteletlenség. Így integetni meg flegmázni egész egyszerűen nem lehet következmények nélkül. Nem egy részeg drukker szidta az anyját a lelátóról, hanem az edzője akarta lecserélni. Tetszik vagy sem, ez a regula: Sarri döntése és felelőssége a csapatösszeállítás, ezzel szembemenni nem lehet. Hiába hajtotta az ifjonti hév és érezte úgy, hogy gond nélkül bírja tovább, ezt kulturáltan kellett volna kezelnie: vagy lemennie; vagy odaszaladni az oldalvonalhoz és megbeszélni Sarrival; vagy megüzenni a csapatkapitánnyal, játékostárssal, orvosi stábbal.

A metakommunikáció, ami inkább illik közúti szóváltáshoz, mint játékos-edző párbeszédhez

Sarri részéről sem egyértelmű a helyzet. Azt látta és feltételezhetően azt tudatták vele, hogy baj van a kapussal, cserélni kell. Nem tétovázott, mozgósította Caballerot. Amit fel lehet neki róni, hogy ha cserélni akart, miért nem cserélt? Ha következetes marad, nem vonja vissza a döntését, hanem lehozza Kepát, nem törődve elsőszámú kapusa lelkivilágával. Hagyta, hogy harc legyen a dologból, amit ráadásul megalázó módon és önszántából vesztett el. Nem mutatott erőt, nem élt hatalmi fölényével, inkább dühöngve-csapkodva fújt visszavonulót, amivel azt érte el, hogy gyengének és nevetségesnek tűnt játékosai és a világ szemében, ráadásul a legkritikusabb pillanatokban esett ki szerepéből. Ahelyett, hogy nyugalmat árasztva instruálta volna játékosait a büntetőpárbaj előtt, mindent áthatott a feszültség. Senki sem tudott maximálisan koncentrálni az előtte álló feladat(ok)ra, amit a City nyilván köszönt szépen.

Ahogy az már a kommentek közt több helyütt felmerült, miért nem álltak a helyzet magaslatán az orvosi stáb tagjai? Miért nem kommunikálták Sarrival, illetve Kepával, hogy mi a pontos diagnózis és minek kell következnie? Ha nincs baja a kapusnak és ezt a berohanó szakemberek is megerősítették, arról miért nem tudott az edző? Ha kockázatos volt pályán tartani Arrizabalagát, akkor miért hagyták, hogy a játékos felülbírálhassa döntésüket?

Miért nem volt legalább egy olyan játékos – stílszerűen ezt a csapatkapitány Azpilicuetának kellett volna felvállalnia –, aki jó Hermész módjára eljátssza az istenek hírnökét és közvetít a két fél között? Ha valamelyikük Kepa helyett kiszalad és elmagyarázza Sarrinak a helyzetet, akkor a menedzser teljesebb vagy tisztább kép birtokában tud dönteni és nem válik közröhej tárgyává őrjöngve és csapkodva.

Nem állítom, hogy ezen ment volna el a döntő, de hogy rontott az esélyeinken, az biztos. A büntetőpárbaj klasszikusan az a műfaj, amire megalkották az „ez már az idegek csatája” közhelyet. Nem éreztem jobbnak a Cityt, csak szerencsésebbnek. Jorginho annyira rosszul lőtte, hogy abból nem születhetett gól, Kepa meg benne volt abban a 10%-ban, aki benyeli Aguero gyenge büntetőjét. Két olyan momentum, ami az ellenfelet segítette. Kár abba belemenni, hogy mi lett volna, ha nincs ez a közjáték vagy ha kapust cserélünk, mert ez már nagyon feltételes mód. A legkritikusabb pillanatokban higgadtabbak és magabiztosabbak voltak a manchesteriek, ezért tudtak egyel többet belőni nálunk az ötből.

Nagy kár érte, mert ez a meccs sokkal inkább hasonlított a két csapat decemberi összecsapására, mint a két héttel ezelőtti 0:6-ra. Eltüntettük a különbséget, kifogtuk a szelet a vitorlájukból. Ezt a szervezettséget, elszántságot és taktikai flexibilitást meg kell tartanunk, mert az látszik, hogy van remény, de az is, hogy ezek nélkül semmire nem visszük.

A Kepa-incidenst pedig mindenképpen rendezni kell. Az eset visszhangja alapján egyértelműen Sarrinál van a morális fölény: kis túlzással már klubhovatartozástól függetlenül követelik Arrizabalaga jegelését és büntetését. Ennek tükrében hiba lenne nem lecsapni ezt a labdát. Ez afféle íratlan szabály még akkor is, ha Kepa rekordigazolás és a jövő embere, Sarri meg a levitézlett menedzser, akinek lehet, hogy napjai-hetei vannak csak hátra. Amíg viszont itt van az olasz, addig rendet kell tartania. Nyilván az ördög a részletekben rejlik: nem mindegy a bebüntetés módja és mértéke. Lehet ezt higgadtan, kulturáltan, korrekten kezelni és lehet úgyis, ahogy mostanában intézzük az ügyeinket: kaotikusan, kapkodva, szánalmasan. Szívből szorítok az előbbi verzióért.

Ja, ha ez nem lenne elég, szerdán fogadjuk a Tottenhamet… Továbbra is Blue Is The Colour!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com