Eszi, nem eszi

Nem kap mást. A fiatalabb korosztályból nem tudom, mennyien ismerik még a régi rendszer egyik ősi viccét: mikor az NDK-ból hazafelé igyekvő magyar turistát megállítják a vámon, és megkérdezik, mi van a bőröndben. A válasz, hogy madáreledel. A vámosnak gyanús a történet, kipattintja a bőröndöt, ami tele van tűzkővel, mire a magyar védekezőleg maga elé kapja a két kezét: eszi, nem eszi, nem kap mást…

Hát, esszük, nem esszük, nem kaptunk mást mi sem ma, bár a mi ételünkből nagyon is hiányzott az a tűzkő. Mit tűzkő… egy ősi törzsközösségben több tűz volt, mint ma a Chelseaben. Törzsközösség, ehhh…. ha ezek lettek volna ott, ezzel a tempóval a pattintott kőkorszakig nem jutottunk volna el, az emberiség meg kihal éhezésben, miközben a mammutok meg halálra öngyilkolják magukat a spájzban..

Hihetetlen, milyen komoly szintű fizikai fájdalmat képes okozni 90+ percen keresztül a szenvedést nézni. Ez a meccs olyan volt, hogy csak azt tudom mondani, megérdemelte, aki végignézte. Eleve az első perctől fogva egy langymeleg, fékezett habzású szarnak indult az egész, és akkor még nem is tudtuk… hogy bár jól indul a dolog, Salah 8 perc alatt már kettőt vághatna, majd Bony fejesét kell kitolnia Cechnek, ergo úgy tűnik, hogy még akár lehet is valami a meccsből, de aztán jön Chico, aki TÉNYLEG úgy néz ki, mint egy NDK-s pornósztár, idő előtt elsül, Dowd pedig elköveti a legnagyobb hibát a mérkőzés ellen, 2 sárgával negyed óra után zuhanyozni küldi. Na itt költöztünk át a Park Avenue 666-ba, és kapcsolt az egész egy valami szürreális energy saving üzemmódba, bakker, kevesebb energiát öltünk a meccsbe, mint egy A+ kategóriás önfenntartó ökoház…

Jaaa ich kommen hier telen

A kiállításig ugyanis még látszott némi izgalom a fiúkban, hogy hát ugye talán valamit tenni is kéne azért, hogy megnyerjünk már végre egy idegenbeli találkozót, a piros viszont valahogy egy nyugalommal teli meglepettséggel társult, már úgy értem, nálunk, merthogy a képernyő elől nagyon úgy tűnt, hogy a kiállítás bennünket lepett meg jobban, és egy vad tanácstalanságba fulladó negyed órát kellett végignézni, helyzet nélkül. Negyed óra telt el a kiállítástól, és azon kívül, hogy rendkívül erőtlenek és enerváltak vagyunk, hogy Ba-nak nem való a kezdőcsapat, és hogy Vormnak még csak nyújtóznia sem kellett egy egészségeset – nem sok mindent állapíthattunk meg.

Az én ízlésem, és ezáltal a ‘jó’ kategória esetemben elég széles skálán mozog. De, amikor a 33. percben azt kell látnom, hogy ahelyett, hogy az emberelőnyön felbuzdulva, kihasználva adottságainkat nekikmennénk, rájuk rontanánk és kivégeznénk őket, azt kell látnom, hogy békés, délutáni grundos gurigázásba kezdünk, majd ennek tetejébe a hazaiak kezdenek támadni, hát a sírás kerülget. Mert fél óra után, aminek a felét emberelőnyben töltöttük (ezt sem hinné el senki, aki látta a meccset, de a piroslapról lemaradt) azt kellett megállapítanom, hogy ugyan bőven nem ez a legszarabb meccsünk, de hogy a legszánalmasabb, az tuti.

Aztán a félidő végéig még látnunk kellett, hogy ad1. Salah baromi gyors, de nem hatékony, főként nem labdával állva, védekező emberrel szemben ad2. Willian képtelen irányítani a csapatot, fazonírozni a támadásokat, amit tud, az a keresztbemozgás, meg a sok rontott passz. Látnunk kellett, hogy a kiállítás óta első valamirevaló helyzetünk egy, a kapu előtt keresztbe guruló, senkibe bele nem akadó labdában manifesztálódik, látnunk kellett, amint Terry előadja a vágy villamosából a nagyhalált (nem túl meggyőzően), hogy míg mi nem merünk lőni 16-ról, addig a jó Pool-selejt Jonjo 55-ről is kapura teszi, illetve a szezonbeli vesszőparipám 446. részét, mikor a helyzet hogy-hogynem Ramiresre jön ki, aki 446.-jára is ugyanarra képes, így a helyzet lövés nélkül kimarad.

Aztán a 41. percre már Vorm és Williams majdnem megkönyörült rajtunk, de végül csak 1 szögletet szerencsétlenkedtek össze, amiből legalább fejes lett (bár Ivanovics jó méterrel fejelt fölé), Ramires, a dicső fair play lovag indította egyből a Swanseat, ők bezzeg lövéssel zárták az akciót, ami ha nem is jelentett komoly problémát Cechnek, az erő miatt csak szögletre tudta tolni. A félidő végén ismét Salah (aki még így is a legjobbunk volt) juttathatná nem megérdemelt előnyhöz a mieinket, de neki nem elég a gól, nem elég a kis, bárgyu, begurított labda, bazinagy gólt akar lőni, ezért 6 méterről az égbe rakétáz ígéretes helyzetből, majd ironikus módon a földet csapkodja.

A szünetben az orosz streamen – talán Gazprom – reklámban a orosz kisgyárákek épp egy-egy lavór vízzel borítják nyakon magukat, hát, ez lett volna a minimum a mieinknek is. Meg, hogy egy ordenáré nagy néger magáévá tegye mindegyiket..

José azzal próbálta meg felrázni a dolgokat, hogy a forduláskor kettőt is cserélt, véééégre ő is észrevette, hogy Ramires értékelhetetlenül szar, őt Eto’o, míg a hazaiak által űzött vad Schürrle helyett Oscar érkezett. Ezzel kicsit megélénkült a játékunk, amihez persze az is kellett, hogy a Swans nekiálljon westhamezni, és kb 3 méterre legyen hajlandó a kapujától eltávolodni. Az időnk fogyott, és már kb Cech is a kaput húzta maga után, hogy ő is átléphesse a térfelet, mert mindenki arra volt. Aztán Ba úgy látszott, semmit nem tanult Salah mesterművéből, hiszen ha beleteszi a fejét a beadásba, akkor gól, így meg, hogy nullszögből ő inkább a hosszúra akart csúsztatni, ez is elsuhant a kapu előtt. Ezt követően Eto’o is mellédurrantott, olyan szinten, hogy a kapu mögött ülő Chelsea szurkolók röhögték ki. 30 percünk maradt, meddő nyomással, a hazaiak jól állták a sarat, mondjuk mi meg nem állítottuk nagy kihívás elé őket. A hangulat remek volt, a szánalmasan szar mérkőzés ellenére, a Swansea drukkerek valódi hangulatot csináltak, és ritkábban, de azért fel-felhangzott a Chelsea kórus is. José arcán pedig szánalommal teli bánat ült.

Az oldalvonal mellett nagyobb volt a mozgás, mint belül

A mérkőzés előtt, a beharang poszt alatt kiröhögtem az őrült chileit, de a 65. perc körül valahol kezdtem igazat adni neki. Na persze nem nagyon, és csak kicsit, de szavamra, az a csapat, amelyik egy ilyen mérkőzésen, emberelőnyben képtelen betalálni, nem érdemli meg a bajnoki címet, lett légyen bármi is a vége. Az volt a legfájdalmasabb, hogy most már legalább látszott rajtunk, hogy akarunk gólt lőni, mégsem ment, és már a hazai csapat is kezdte elhinni, hogy ez a meccs lehet 0-0. A kamera hosszúra nyúló másodpercekig felejtkezett Mourinho arcán – persze tehette, a zöld téglában épp nem történt semmi váratlan – és nagyjából azt lehetett olvasni a szemek fölötti ráncokból, hogy legszívesebben megrépázna mindenkit, aki fent szerencsétlenkedik a pályán, játékot mímelve.

Aztánnnn… aztán jött a „navégremár”. Matics vágott előre egy labdát Ba irányába, aki a félidő során talán először kinyíló hazai védelmen befutotta a labdát, levette, majdnem elesett benne, de végre lövéssel zárta az akciót, és bár Vormba lőtte, sikerült úgy eltalálni, hogy már befelé pattanjon a hálóba. Az egész mindenség ettől még persze szánalmas maradt, csak már kicsit kevésbé. Demba Ba ezzel (főként, hogy végül kiderült, győztes találattal) egy Bruce Willisbe oltott Chuck Norris fényében tetszeleg, viszont összességében csak azt lehet elmondani, hogy ez nemhogy nem egy bajnokaspiránshoz nem méltó játék, de ezért még a Notthingam Forrestet is kiröhögi a saját közönsége… nincs méltó retorikai fogás, nincs az a megfelelő káromkodás, ami ide illene… pedig már gondolkodom rajta egy ideje, higgyétek el.

a csetlő-botló víztorony, a mi hősünk

Aztán már nem sok minden történt, a gól után visszaszánalmasodtunk a semmi homályba, az orosz, nem túl érdeklődő kommentátorok már majdnem elaludtak a meccsen, engem is csak a düh rágott belülről, majd Ba-t Mikelre cseréltük, aztán láttunk egy kis kombinációs jutalomjátékot, Oscar önbizalomhiányos, 1v1 gólnélkülit, Eto’o kihagyja, Salah kihagyja, majd kétszer kihagyjuk a kihagyhatatlant, és érezzük, hogy ha valami folytán itt nem visszük el a három pontot, José megerőszakol mindenkit, gonoszan és erőszakosan. De vége lett, Dowd lefújta ezt a szatén rettenetet, én pedig, mivel még 2 hétig tart a fogadott, időszakos absztinenciám, nekiállok dühből írni, ha már sörből nem lehet.

Hát Hölgyeim (ha vannak), és uraim. Győztes meccs után ritkán illik ennyire haragudni ugye, meg fikagörgeteget borítani a csapatra, mert összességében mondhatjuk azt, hogy kevés energiabefektetéssel, simán nyertük a mérkőzést. Csakhát, volt aki látta is… én is. Inkább vájnám ki a fél szemem, minthogy még egyszer megnézzem a rémálmot, amiről még Darth Vader is a pszichológusának panaszkodna. És hiába, hogy a forduló így végül jól alakult számunkra, most egy nagy, az utolsó jön az idényben. Van majd’ 1 hetünk, hogy rákészüljünk. 19-én indul a móka, Stamford, Sunderland. Rá 3 napra Madrid, BL. 5 napunk lesz, hogy rávegyük magunkat a Pool meggyalázására az Anfielden 27-én, hogy aztán 30-án már a Stamfordon gyalulhassuk a földbe az Atletit.

Négy győzelemmel BL döntőt játszhatunk újra, és lelépjük a Poolt a bajnokságban. Aztán már csak a BL-t kell megnyerni, meg közben még egy City ponthullajtásért imádkozni… annyira őrült egy szezon ez, hogy én már ígéreteket nem merek tenni. Ott vagyunk, most már nagyon közelít a vége. Viszont most két-két és fél hét alatt nagyot léphetünk előre, vagy bukhatunk mindent. Esszük vagy nem esszük, nyerni kell. Lehet, hogy lesz még benne ilyen is, mint a mai. De ez még mindig megbocsáthatóbb, mint ugyanilyen játékkal kikapni, vagy pontot hullajtani, mint tettük azt nemrég jópárszor. Végül Pellének üzenem, hogy fájni fog, de ez a PL – szar dolog lesz majd gólrekorddal másodiknak lenni, de majd megszokod.