Blog bejegyzés

És az ajtó bezárul

Olyan kínosan nehezen, és relatíve rémisztően lassan érkezett el a pillanat, hogy ahhoz képest Korda György Una paloma blancája ibizai vadtechnó volt: a Chelsea elköszönt Contétól. Tulajdonképpen nem történt semmi új, csak hivatalossá vált az, amit már mindenki tudott, hát, többé-kevésbé régóta. A Chelsea ennek megfelelően nem is vitte túlzásba a hír közlését, 61 szóban (az már majdnem annyi szó, ahány napja véget ért a szezon…), minden faxni nélkül tette közzé a mindenki számára a .com-on – nagyjából 20 órával azután, hogy minden lényeges portál lehozta.

 

A .com késése talán senkit sem lep meg, a klub hivatalos weboldala továbbra is más időzónát képvisel, mint ami a mai villámvilágban érdemi dolog lenne, régóta tudjuk, hogy körülbelül olyan sebességgel közlekednek az információs szupersztrádán, mint Parkinson-kóros törpeharcsa a Tesco-parkolóban a mozgássérült beváráslókocsit tologatva. Lassan illene felvenni egy (új?) kommunikációs igazgatót, meg kicsit fejleszteni a teamet, az információközlés a mai világban a klub részéről egy erőteljes kettes alá. De hát ugye, talán van ennél nagyobb szarunk is most, amit el kéne takarítani… Akárcsak a hivatalos közlés késése, maga a tény is keveseket lepett meg, valójában az általános érzés sokkal inkább a ’na végre már’, mintsem a ’mi történt itt’, Conte távozását látva.

Antonio Conte munkásságáról a Chelseanél talán méltatlanul kevés szó esett az utóbbi 1 év során. Ééés, most sem fog. Mondanám, amit Lord Byron, hogy My way is to begin with the beginning, de nem, most nem. Arra Cech kolléga vállalkozott, hogy keretbe foglalja az olasz mester művét. Viszont, hogy ez így történt, nehéz elmenni amellett, hogy a nem igazán csendes don bőven tehet róla. Az ugyanis minden nyitott szemmel járó szurkoló számára nyilvánvaló, hogy a jó Antonio távozásának max részben oka a második szezon végére összekaristolt eredmény.

Persze ténylegesen és kimondva ez az ok, de alapvetően ez már csak az eredménye annak, ami miatt kb mindenki számára nyilvánvaló volt a lapát: tavaly nyárra valami elpattant a klub és Conte között. Nem mondhatjuk, hogy a board és a talján között, mert ahhoz már eleve vezetett valószínűleg a Costával való belső harc, no meg a többi hasonló feszülés, a nyár pedig, a keretcserével (sokak szemében annak hiányával, de ez megint egy külön téma), végleg egy nyilvánosan vívott, egyoldalú harccá nőtte ki magát az egész, ahol Conte ott oltotta a klubja prominenseit, ahol érte – nyilvános válasz nélkül. Ezzel aztán addig hiányolta az igazolásokat, és szarozta le az amúgy bajnok keretét, hogy szép lassan elvesztett maga körül mindenkit, amivel pedig aztán az eredmények is elmaradoztak, az újévre fordulva pedig szétesett minden. Tulajdonképpen eddigre nyilvánvalóvá vált, hogy Conte magára vágta az ajtót, ami oly sok elődjére is rávágódott már.

A sokkoló eredmények – és nem ritkán vereségek – pedig még csak ez után következtek, egyenesen kikövezve az utat egy elért eredményeihez képest méltatlan búcsúhoz Conte számára. Őszintén szólva, nem ritka az esemény, hogy egy edző nem tölti ki nálunk a szerződésében kiszabott idejét, erre ugyanis Abramovics érkezése óta nem volt példa. Egyedül Hiddink tudta megúszni eddig, hogy a hátsó ajtón kullogjon kifelé, valószínűleg azon egyszerű oknál fogva, hogy bár már kétszer is volt edzője a csapatnak, mindkétszer csak caretakerként, a szezon végéig szerződve.

Tulajdonképpen Conte eredménysora nem oka összességében annak, hogy idő előtt megtalálta a kiutat a Chelseaből. 2 szezon alatt egy bajnoki cím és egy FA-Kupa még úgy is megsüvegelendő, hogy közben CS-t és FA döntőt is vesztettünk, a 13 győzelmes bajnoki sorozat örökre és kitörölhetetlenül bekerült a históriás könyvekbe, és a szégyenteljes második szezonvéggel együtt is olyan győzelmi rátát tud felmutatni, amit kevesen a klub történelme során.

Viszont Conte habitusa nem igazán volt összeegyeztethető a Chelseavel, de valójában azt kell mondjam, amiről a kommentmezőben már többször értekeztünk: egyetlen top klubéval sem. Minden ilyen, valójában üzleti kapcsolatban vannak fájó pontok, mindig csúszik, mindig sérül, súrlódik valami, de ezeknek a klubon belül kell maradnia. Sajnos, úgy tűnik, Conte ezt csak túl későn, a legvégére tanulta meg: tegyük le a kreditet, ahogyan írtam is, rég óta nyilvánvaló volt, hogy a Chelsea- karrierjének reszeltek, a szezon vége óta viszont a helyzetet csendben és méltósággal viselte, és még arra is képes volt, hogy a kivágását övező nyílt titok ellenére felvegye a munkát a pre-season kezdetén, mindenféle nyilvános fröcsögés, de lényegében bárminemű kommentár nélkül. Ez azonban már a túl kevés, túl későn tipikus esete, de legalább maradt némi méltóság a távozásában így.

Itt egy pillanatra, talán kettőre szubjektív szintre terelném a szót: megengedek most magamnak annyit, hogy leírom: én kedveltem Contét. Egy szimpatikus, csupaszív, maximalista arc, aki nem ismer megalkuvást. Igazából nem is edző ő, sokkal inkább propagandista, a régi nagy értékek reklámfőnöke, aki a kemény munkában hisz mindenekfelett, s csak az után jöhet a többi. Szokták mondani, hogy a tehetség úgy tanul meg írni, hogy sokat olvas – nos, ezen analógiára a jó edző elvileg úgy tanul meg jó edzőnek lenni, hogy jó edzőktől tanulja a szakmát. Nem tudom, így van-e. Conte viszont adott valami egészen újat Angliának és a PL-nek, mégha csúfosan kevés ideje is maradt végül beteljesíteni útját a Chelsea élén, egyéb kvalitásbéli hiányosságai miatt. Talán kevesen emlékeznek rá, márha emlékszik rá valaki egyáltalában, még mielőtt felmerült a neve, már akkor megírtam, hogy a Chelseanek rá volt szüksége akkor. Jött is, be is vált – arra nem számítottam, hogy ennyire gyors, és ennyire nyilvánvaló vége lesz a történetnek. Viszont annak ellenére, hogy kedveltem, és ezzel párhuzamosan, személyesen, évek óta kardoskodtam a folytonosság és a kitartás mellett, én magam is azon a véleményen voltam s vagyok, hogy ennek véget kellett most vetni. Egyszerűen nem szólt semmi a közös munka folytatása mellett. Annyira megromlott a viszony a klubon belül a board, edző és játékosok között, hogy egyszerűen nem maradt más választás.

Ez azért furcsa, mert most először értek ilyen egymásnak ellentmondó gondolatok. Pedig csak az Abra érában végignéztük már 10 menedzser 12 kilapátolását 15 év alatt. Az esetek nagy többségében eddig az eredmények elmaradása volt az oka az épp aktuális edző eltávolításának, de néha az eredményektől függetlenül is meg kell hozni a döntést, mikor már nincs tovább. Jár neki a pacsi azért, amit elért a csapattal, viszont ahogy mondani szokás, aki feltör, az letöretik, és mivel magasról lehet nagyot esni, Conte esett is – a mennybe ment, amikor első szezonjában, nem kevés tökös döntésnek köszönhetően bajnok tudott lenni a gárdával, leakasztva ezzel a Chelsea hatodik bajnoki aranyát, viszont a második szezon lejtmenete erőteljesen amortizálta el minden sikerét, amit 1 szezon alatt felépített.

Bár nem kevesen emeltek szót amellett, úgy itthon, mint külföldiában, hogy egy ilyen eredménysort felmutatni tudó tréner kivágását hogyan lehet letudni egy hatvanegyszavas kommünikével, jegyezzük is fel az égre, hogy Conténál többet elért edzők sem érdemeltek különb bánásmódot. Hogy máris földijével, és a klub sikerszériájának hajnalán kezdjük, már Ranieri kiebrudalása is hagyott némi kívánnivalót maga után, de ha őszinték akarunk lenni, már Abra érkezésekor nyilvánvaló volt, hogy ez meg fog történni, és már azt az egy szezont is lényegében azért kapta meg a jó bádogos, mert akkor nem sikerült másik edzőt leakasztani (nem lehetünk eléggé hálásak az angoloknak, hogy akkor nem engedték el SGE kezét, különben ki tudja, hogyan alakultak volna a dolgok). Így vagy úgy, Ranierinek egy PL második hely és BL elődöntőt követően a kezébe adták a kilincset.

Bye, mister manager!

Nem igazán kell előre lépni az időben, hiszen Ranierit máris az a José Mourinho követte, aki Abra pénztárcáját kiaknázva szanaszéjjel b@szta a komplett PL-t mindenestől. A dudásokról viszont az a hír járja, hogy ketten sem igazán férnek meg egy csárdában, és bár hivatalosan ott is eredménymutogatás volt az indok, már akkor is látszott a szőnyeg alá söpört valóság, José és Abra viszonya romlott odáig, hogy nem egész 4 hónappal az FA-Kupa győzelme után Mourinho távozni kényszerült – először.

A meglepetések sora azonban nem ért véget, az összekülönbözés egyik okaként emlegetett, José nyakára ültetett Avram ’jóhaver Grant kapta meg a széket, és viszonylagos tapasztalatlansága ellenére elég jól sáfárkodott (perszehogy, elvégre, khm, kacsintósszmájli), és egészen BL döntőig repítette a JM által megálmodott gárdát, és ha a sors kegyesebb JT-hez, Moszkvában Grant legalább akkora történelmet írt volna, mint amit Ranieri írt a Leicesterrel nemrég.

De JT lécet lőtt, Grant pedig bakot, haverság ide vagy oda, mehetett. Ezt követően bejött egy olyan baki, ami Kenyon állásába került, lévén nem sikerült levadászni – akkor még – az olasz vonal következő képviselőjét, a nyíltnál is nyíltabb titokként kezelt Ancelottit, Kenyon pedig, helyette azt a Scolarit javasolta, aki egészen februárig bírta a gyűrődést. A világbajnok edzőnek egy emlékezetes Liverpooli vereséget követően mutattak ajtót, igen kevesünk bánatára.

Ekkor az első Hiddink-intermezzót követően Abra már nem sajnált semmit, és berántotta Ancelottit a szemöldökénél fogva az ablakon, aki ismét egyike azoknak, akiknek összejött a Chelsea padon a dream first season: olyan rekorddöntögető fergeteget hozott össze, amiből még mindig maradt fenn olyan, amit az idei Pepito féle City nem döntött meg. Majd, nem egész 1 évvel azután, hogy a Chelsea első PL+FA dupláját bemutatta, ő is útilaput kapott.

Carlo követője nem élt sokkal többet, mint Carlo elődje, bár AVB megélte a márciusi fordulót is, a WBA beütötte az utolsó szöget abba a koporsóba, aminek a gödrét irtózatos sebességgel ásta meg saját kezűleg.

A másodedzőből előlépő legendánk, szintén Conte honfitársa, Di Matteo menesztése viszont azóta is talán a legfájóbb pont mind közül. Conte helyzete ehhez képest a kékfény csúcspontja. RDM megcsinálta azt, amit Grant nem tudott, és bezsákolta a klub azóta is egyetlen BL győzelmét. A következő szezont még vele kezdtük meg, Abramovicsnak viszont mindössze novemberig tartott a türelme, és nagyjából 6 hónappal a BL-diadal után Robbie is megkapta a kilépőjét, végleg.

Elküldése minden jóérzésű Chelsea szurker arcát savként marta végig, főként, mikor a helyére a Chelseat korábban évekig leplezetlenül abriktoló ex-Pool managert, Rafát ültették. Életemben először, és utoljára fogom leírni, szóval becsüljétek meg: interim managerként, főleg a viszonylagos ellenszélben, nem hozott rossz eredményt, sőt. A szezon végére a bronz és az EL behúzása nagyjából több, mint amit várni lehetett tőle. Mindenesetre mennie kellett, neki is.

Hittük, de legalábbis hittem, hogy Abraék – jóváteendő az RDM-Benítez fiaskót – reálisan felmérve a helyzetet, visszahozták az Istent a Bridge-re: José újra. Mou a felkészülési szezon után hozta a szokásos, a ligakupa mellé betette a harmadik PL serlegét, valamit viszont sikerült roppantmód elbuzerálnia, mert a harmadik szezonjának felére a Chelsea bajnokként süllyedt egészen a kiesőzóna szélére. Bár mélyen voltunk, számomra továbbra is relatív értelmetlen húzásnak tűnik az akkori menesztése, de ezt a sebet nem tépem fel ismét. José távozni kényszerült – immár másodjára.

Hidding ismételt röpfeltűnése után pedig már az a Conte következett, akinek a gyászbeszédét írom épp. Beszéltünk már róla nem egyszer, de még csak nem is kétszázszor, hogy akkor most ez az edzőkeringő jó nekünk vagy sem, erős érvek állnak mindkét oldalon. Az is, meg nem is. Mi, szurkerek mindig is főleg szentimentális szemüvegen át nézzük ezt a játékot, és megértjük, elfogadjuk, eltűrjük, hogy ez a foci ez kőkemény üzlet is emellett. Odafönt, pont fordítva. Nekik ez üzlet, s emellett játék. Talán az utóbbi 20 év egyik legelbaszottabb filmfőhősének, Zohannak a jelmondata is lehetne, de Abra biztosan magáévá tette már legalább üzleti filozófia szinten az örök igazságot: aki válogatós, Don Juan nem lehet.

De, hogy két vonatkozásban is elővegyünk egy példát, nem csak az Abra érában volt ez így. Conte a klub ötödik olasz edzője volt, az első személyében nem mást tisztelhetünk, mint azt a Gianluca Viallit, aki Gullit ’98 februári menesztése után játékosedzőként vette át a Chelseat, relatív rövid időre, hisz a 2000-es FA-Kupa döntő után 5 meccsel az ő karrierje is véget ért, mikor a keret több játékosával békíthetetlenül összerúgta a port, még a mindig, mindenkor mindenkivel emberséges Zolával is, pedig Viallit is az egyik legsikeresebb edzőként tartja számon az almanach, ligakupát és KEK-et, majd Európai Szuperkupát nyert (a Real ellen), ráadásul a PL-ben elért harmadik hely a klub életében az utolsó 30 év legjobb helyezése volt. A BL-ben a legjobb nyolcba jutott, majd megnyerte az FA-Kupát.

Az edzők kenyere keserű falat, nem mindig a jó győz, mint a népmesékben. A médiákoknak is meg kell élni valamiből, hát remek drámát kanyarítottak a Chelsea szokásos nyári edzőkeringőjéből, amit az információéhes szurkerhad magáévá tett, és dőlt továbbra is mindennap a kardjába, hogyhátnemtörténiksemmijajj. Mint ahogyan a fenti sorokból is nyilvánvalóan kitűnik, valami vagy klappol már az első perctől, vagy úgyis mindegy, Sarri már a spájzban van, kap egy szűk hónapot, hogy rákészüljön a szezonra – a játékosok fele még úgy sincs itt, vagy nincs meg.

Sarrira, ha már szóba hoztam, akkor számosítsuk meg, a hatodik digó vezérre nem kis feladat hárul, és nem szeretnék előre lemondani róla, de ezek olyan horderejű dolgok, amiket nem látom, hogyan tudna meglépni – de legyen ereje, akarata és szerencséje hozzá. A Chelsea jelenleg újrapozícionálja magát a térképen, mint klub, azt a vezető szerepet, amit Abra érkezésével 10, talán 15 évig betöltött, mára elvesztette, és jelenleg a Real, Barca, City, PSG négyesfogat mögött kénytelen berendezkedni egy másodvonalas szerepkörre. Emellett megörököl egy szétzilált klubbelsőt, aminek rendbetételéhez először is jó politikusnak kellene lennie, hogy a belső diplomáciát helyreállítsa a board segítségével – amit tudunk Sarriról, a legkevésbé sem ilyen ember hírében áll. Újjá kell építenie a hidakat, amiket Conte felégetett, emellett a Vb-fáradt játékosokból kitaposni egy jó szezont, egy Conte által lefogyasztott kerettel, ja és persze nyerni, nyerni és nyerni. De nem szeretném Sarrira rakni már előre a keresztet – még alá sem írt szerencsétlen.

Viszont neki is látnia kell, remélhetőleg már előre, ezeket a megoldásra váró feladatokat. Mint ahogyan azt is, hogy az üzleti életben a teljesítményed olyan, mint amit legutoljára összehoztál. Nyerhetsz 100 meccset szép focival, ha a 101.-et elveszíted, csúnyán. Mindenki arra fog emlékezni. Conte adott nekünk pár remek hónapot, a 3-4-3-ra váltás utáni hónapokban jó volt ismét Chelsea szurkolónak lenni. Ezeket az élményeket viszont szimpla man-managementtel és helyzetmenedzsmenttel sikerült nullára vinni, ilyesmit pedig a Chelseanél ritkán úsznak meg trénerek.

Sokan azóta is abban látják távozásának – és sikertelenségének – okát, hogy nem kapott meg mindenkit, akit akart, pedig továbbra is szimpla tény, hogy José óta és után talán az első és egyetlen ember, aki egyrészt azt csinált a csapattal, amit akart, másrészt kapott hozzá játékost bőven. A Conte kezdő legalább fele olyan játékos volt, aki JM alatt nem volt kerettag, olyan játékosokat kipakolva a kezdőből, mint JT, Ivanovics, Oscar, Willian, később Costa, Matics, vagy Cahill. Készséggel elfogadom, hogy nem kapott meg minden egyes primer célpontot, de ettől még nem kell úgy csinálni, mintha ez lett volna minden történés eredője, és mintha a megálmodott játékosok helyett mostanában Közép-Afrikából meg Ecuadorból reptettek volna ide zöldségeseket és villamosmérnököket, akik annyit tudnak a labdáról, mint Görgey Artúr a personal brandingről.

A Conte-éra csúcsa kétségkívül az Everton elleni 5-0 volt, de egyszer minden jó dolog véget ér. Az már tőlünk függ, a végén mire emlékszünk inkább. Mindenesetre, a kezdeti ingás után, onnantól, hogy fel merte vállalni magát, olyan erőteljes kezdés volt az övé, amilyet a történelemben talán csak a Wehrmacht tudott a II. VH során. Nem mondhatjuk, nem mondhatom, hogy nettó zseni, mert nem, megvannak a maga keretei, amit láthatóan vagy nem ismer eléggé, vagy igen, csak nem tudja kezelni, de ettől még az marad, ami, viszont jó eséllyel amíg nem tudja meglépni a maga mumusait, addig nem lesz tartósan sikeres sehol, főképp nem egy top klub élén. Egy olyan kor szellemének hordozza magán stílusjegyeit, amely ma már nem életképes, hadvezér ő, de ma már a vezéreknek az áll jól, ha nem lát, nem hall és nem beszél, csak utasít és követel. A stílusa nem egyedi, nagyjából egységes, megjelenik mind tettekben és a szövegében, de nem Z generációs. Nyilvánosan nem tudta értékelni, amilye volt, és ezt ma már azok is megunják, akiket a függöny mögött állig szop fel. Ha lett volna egy újságíróblokkoló Gucci öltönye, még az is lehet, hogy holnap is ő az edzőnk. Kicsit olyannak tűnik így utólag szemlélve, mint amit anno Szerb Antal írt Adyról: „azt akarta, hogy mindenki róla tudjon és róla beszéljen, hogy közismert legyen, mint egy teniszbajnoknő vagy egy soká körözött gyilkos”. Emellett görcsös ragaszkodása egyes diszciplínákhoz arra enged következtetni, hogy 30 éve valami erős hanulicogén került az Isostarjába, de amúgy ez nála csak a normál állapot, evvan. Mondhatnánk, hogy majd kinövi, de ő már ezt nem fogja. Ha már ide kevertem a második világháborút, akkor ne legyek rest belekeverni Hitlert sem, ő írta, hogy minden nemzedéknek kijár egy háború – hát, Conte vívja a magáét az elemekkel, az biztos. Mégha a szobafestő-mázoló nem is erre gondolt feltétlen.

Hiányozni fog na, de az ajtó bezárult mögötte, még emlékezzünk rá picit, de a mi dolgunk, hogy innentől előre tekintsünk, adjuk meg az esélyt Sarrinak, feltéve persze, hogy végül és végre aláír, mert elnézve az utóbbi idők történéseit – nem csak nálunk – biztos már csak az, amikor a papíron megszárad a tinta. Azért így Conte elküldésének napján már nem tűnik olyan hihetetlennek a tranzakció, mint egy Lady Gaga fellépés a horti búcsúban, de azért várjuk ki a végét. Aztán bízzunk abban, hogy az egy ideje elkövetett helybenjárás helyett, elindulunk végre egy irányba. Az sem baj, ha nem egyből a jó irányba, csak ne akarjunk egyből mindenfelé menni.

 

Arrivederci, Maestro, grazie!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com