Blog bejegyzés

Érték, értékelés, értékrend

dis_valleyCsalódás. Ez az a szó, ami a legtöbbünk fejében megfordul, kimondva vagy kimondatlanul a mai mérkőzés után. Csak, amíg a legtöbbetek részéről ez a Chelseavel kapcsolatos, addig részemről sokkalta inkább a szurkolókkal.

Őszinte leszek, és már most itt az elején azzal kezdem, hogy ha valaki úgy véli, világszemlélete nem áll készen egy mosdatásra, zárja be nyugodtan ezt a posztot, és felejtse el az LR-t a következő meccsig.

A mérkőzés óta két dolog forog az agyamban alapvetően a meccs kapcsán: az egyik, hogy valóban meg akarom-e már írni a meccshírt most, vagy jobb lenne holnap nekikezdeni (update: már ‘holnap’ van), illetve, hogy mennyivel lenne jobb, ha Wudi írná meg, és nem rám jött volna ki a lépés. Az ő véleménye sokkal inkább közel áll a közhöz, mint az én gondolkodásom, így valószínűleg sokkal kevesebb kritika érné a blogot a végigolvasások után, mert amit én készülök írni, az nem fog tetszeni.

Aztán rájöttem, mert rá kellett jönnöm, hogy ez egy blog, méghozzá a miénk, és van annyi szerencsém, hogy részben az én birodalmam, a többivel meg ráérek foglalkozni később. De szólni fogok ez ellen a zistenbasszameg életérzés ellen, mert dühít. Sokatokat felháborít a csapat teljesítménye, és joggal. Én viszont hiszem, hogy joggal háborít fel az, hogy olyan szavak, kifejezések kerültek elő, mint kár volt, vérlázító, kurva gyenge, katasztrófa… úgyhogy a fejemre tettem a fülest, öntöttem egy sört, és csak leültem a klaviatúrával harcolni.

Ráférne egy jó adag hozzáállás pofonként azokra a fotelszurkolókra, akiket ennyire kiborít ez a mai történet. Mert a kintiek még 2-2-nél is tudták buzdítani a fiúkat, nem pedig kórusban kiabálni a válogatott szitkokat.

A meccset el lehetne intézni annyival, hogy két buta hiba, és egy hibás bírói döntés alakította ki a végeredményt. Nem fogjuk, de el lehetne. Egy Swansea idegenben kiszenvedett egy döntetlent, ahol a meccs harmadában 10 emberrel játszó Chelsea ellen, ahol a kiállítás mellé egy büntető is dukált Oliver szerint – aszerint, aki amellett, hogy nem fújta a hazai pályát, egy bajnoknak a nyitófordulóban, még simán nem fújt be egy büntetőt Costának, miközben a másik oldalon eldöntötte a meccset. Fura, hogy a szakértők (na nem itthon, arra nem is mondanék semmit) nem annyira a büntető jogosságát vitatják, sokkal inkább a pirosét. Én részemről laikusként pont fordítva látom: a meccset TC hülyesége baszta el. Thibaut buta volt, igen, rúgott, ott, ahol nem és akkor, amikor nem kellett volna – az már más kérdés, hogy mindezt Willian orbitális hibája előzte meg és szülte a helyzetet: TC túl gyorsan jött ki a kapuból, így mire Dennis, a Gomis elé került a labda, TC már a vonalon volt; nem merte használni a kezét. Utolsó emberként ilyet viszont mindenképpen kár csinálni, mert ez piroslapos helyzetet szül legtöbbször, és láttuk, most is.. ezt pedig csak akkor nem fújja meg a bíró, ha ő vagy az asszisztens egyértelműen látta, hogy nem történt szabálytalanság.

Oliver viszont úgy gondolta, hogy ez büntető ÉS kiállítás, amivel egy bármilyen jól játszó csapatot is ki lehet nyírni, nemhogy egy ilyen önmagához képest vérszegény Chelsea-t. Ha véletlen valakit megleptem ezzel: nem, nem vitatom azt, hogy a mai Chelsea árnyéka volt annak, aki megnyerte a bajnokságot az előző szezonban. Szar volt a csapat? Talán igen. A játékosaink hibát hibára halmozva próbálták egymást alulmúlni teljesítményben? Talán igen.

Amit vitatok, főként, mert szurkolóként szurkolótársaktól rosszul esik, hogy egyből felmerültek azon felhangok ismét, miszerint a „vereség” oka az, hogy nem igazoltunk senkit, meg, hogy mentálisan szét vagyunk baszva, meg ki tudja még mi. Utóbbit részben még csak-csak adnám is, ha nem ezzel akarnánk megmagyarázni mindent, ami rossz a világegyetemben. Ismétlem: ezt a látszólag vereséggel felérő döntetlent a csapat részéről két buta döntés alakította ki – hathatós bírói közbenjárással. Akkor viszont min változtatott volna, ha igazolunk bárkit is? Mert, kérdem én az igazolásokért lelkendezőktől, hogy hányan igazoltak volna kapust Thibaut helyére? Siránkoztok Falcao meg Begovics miatt, meg, hogy nem jött más. De ki igazolt volna Hazard vagy Terry HELYÉRE? Mert, ha nem a helyére, akkor a mai kezdő ugyanaz, innentől pedig kurvára mindegy. Mert 2-2-nél, 10 emberrel nem változtat semmin, hogy ott ül-e Stones vagy Pedro a padon. 2-2-nél nem a Swansea volt jobb, hanem a Chelsea. Innentől fogva pedig a hiányzó érkezőkre mutogatni faszság, méghozzá a combosabbik fajtából. És felteszem a kérdést: ha egy masszív középcsapat egy tíz emberrel játszó Chelsea ellen büntetőstől egy döntetlenre képes, miközben a hazaiak minden játékosa lassú, lomha, és hibát hibára halmoz, akkor tényleg akkora itt a probléma, hogy azt újakkal lehet megoldani?

Megértek én mindenkit, aki dühös, hiszen én magam is az vagyok. Csak úgy látszik, nagyon másként csapódik le bennünk az ok-okozati kapcsolat, és az arra adott reakció. Érték, értékelés és értékrend. Néha úgy érzem, irgalmatlan szakadék tátong köztünk, és nem állok messze a valóságtól, ebben biztos vagyok. Nyilván ez a különbözőség adódik a valószínűleg fennálló korkülönbségből, világnézetből, habitusból, de legfőképp az értékrendbeli különbségekből. Persze van annak valami bája, hogy hülyének nézzük egymást – már jó értelemben véve, elvégre mi más lenne a blog, így ezen blog értelme, ha nem a nézőpontok ütköztetése. A szelektív információfeldolgozásunk ütköztetésének helyszíne, a színtér, ahol az én igazam is csak egy a sok közül, de az enyém, és együtt küzdök azokkal, akik hasonló nézeteket vallanak, azok ellen, akik pedig nem. Egy fokkal kulturáltabb formája a kocsmai verziónak, ahol legfeljebb betörjük egymás koponyáját a végén.

Ahhoz, hogy valamit/valakit értékelni tudjunk, egy minimum kritériumot, értéket kell rendelni. Az érték és az értékelés társadalmi jelenség. Az érték, és ez által az értékelés nem azonos az attitűddel, a szokással, a habitussal, az ízléssel, divattal, de azokkal részben átfedésben van, viszont azok nem értékhordozók. Az értékképzés viszont szorosan összefügg a jelentéstulajdonítással. Azaz: feltéve, hogy számomra fontos az új játékosok igazolása (most nem fejtegetjük, hogy miért), így annak jelentést tulajdonítok – értékként szerepel a tudati értékrendemben, hogy az új igazolás érték, így amennyiben nem hajtunk végre (nekem tetsző) igazolást, értékeléskor az értékítéletem alapján hajlamos vagyok azt a konzekvenciát levonni, hogy ok-okozati kapcsolat áll fenn (bármely dolog kapcsán), így a rossz eredményt tudom ezzel magyarázni. Ez egy nagyon lecsupaszított magyarázat csupán, tudományos szakkönyvek egész sora foglalkozik ezzel a problematikával.

Na most következne az a nagy varázslat, amihez még Óznak is mélyet kellene sóhajtani: összehozni az értékrendes eszmefuttatást az emberi kapcsolatokkal. Addig tiszta sor, hogy létezik egy saját belső, elég homályosan megfogalmazott értékrendem, amellyel ráadásul nem mindig tudom összehozni cselekedeteimet, mondanivalómat, továbbá nem tisztázott módon függ élettapasztalataimtól és külső elvárásoktól. Továbbá létezik a külső értékrend, ráadásul egyszerre több (család, vallás, munkahely, baráti kör, ivócimborák, stb.), nem ritkán ellentmondó elvárásokkal. Ezek között igyekszem „megfelelő” módon viselkedni, „jó” lenni. Talán képes is lennék rá, ha magányosan, senkitől nem háborgatva éldegélnék valahol. Ezzel szemben nap mint nap találkozom emberekkel, és gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy embertársam érdeke nem egyezik az enyémmel (Arsenal szurkoló mondjuk, de egy egyszerű sorbanállás is ilyen problémát jelent). Gyakorlatilag folyamatosan harcolunk a körülöttünk levő emberekkel érdekeink érvényesítéséért.

Mi marad belőlem, ha folyamatosan engedek, mert nem kívánok harcolni, így „ellenfelem” természetesnek, általam hallgatólagosan elfogadottnak tekinti a kialakult helyzetet, amikor alávetem magam az akaratának? És ha én nyerek, mit nyerek vele? Vajon tényleg örömömre szolgál-e majd az, hogy engedett a másik fél? Az sem teljesen érdektelen, hogy mekkora vehemenciával szállok síkra érdekeim védelmében. Az agresszív viselkedés szerintem mindig bizonytalanságot, le nem rendezett kérdéseket takar, megelőzendő a kellemetlen kérdéseket – szemben a valódi önbizalom lebírhatatlan nyugalmával. Mindenesetre mivel saját magammal szemben is kérdéseket szül, a vitás helyzet így inkább lehetőséget nyújt önmagam megismerésére, vágyaim feltárására, ahelyett, hogy indulatok forrása lenne. Persze nagyon szép is lenne, ha minden esetben ennek megfelelően tudnék gondolkodni, de nem is ez a cél. A cél, hogy ne a problémákat keressük, hanem a megoldásokat. Az élet nagy kérdései közül idecitálnám az ideillőt:

– Van-e rosszabb annál, amikor az ember egy életen át hiába keresi igazi párját?

– Van. Ha egy életet leél mellette, és nem is tud róla.

Van értelme, hogy beszéljünk róla, milyen hibákat fedeztünk fel a csapat játékát illetően ma. Leírom, mi a baj szerintem: egyrészt a csapat még nincs 100%-os állapotban, sem fizikálisan, sem pedig mentálisan. Nem sok hiányzik, csak pont annyi, hogy ezt a mai meccset ma ne nyerjük meg. A másik pedig adódik az elsőből: a védelem határozatlansága. José taktikája mindig is a stabil védekezésre épült. Ha pedig nincs meg a hátsó stabilitás, ma pedig nem volt, akkor az egész gépezet zötyög csak. A csapat mai játéka is elbírta volna a halom egyéni hibát és formaproblémát, ha a védekezésünk rendben van. Amit nagyon gyorsan rendbe kell tennünk, az Ivanovics-Cahill-Terry-Azpilicueta négyes. Fura leírni, de a négyesből talán Cahill tűnt a leginkább összeszedettnek.

Bizonyos szempontól pedig Ivanovics önmagához képest közel hatvan százalékos teljesítménye hozta el a mai eredményt: elöl fejben volt lassú, így a helyzeteit nem tudta értékesíteni (pedig az aktivitással nem volt gond, volt távoli lövés, fejes, rá kijövő közeli helyzet), hátul pedig egyértelműen megette Montero, ezért is kellett hátrajárni Williannek, kisegíteni, hogy aztán beragadhasson az egyenlítőt jelentő második Swans gólnál.

Bizonyos szempontból Fabregas vesszőfutása volt a vesztünk. Ha képes lett volna pontos passzokra, az ezer fokon égő Costa biztosan, vagy a végére felizzó Ázár gólt varázsol.

Egy nézőpontból ha TC nem ilyen hülye, hogy kiállítassa magát ÉS büntetőt rúgasson a vendégekkel, megvan a győzelem.

Egy másik nézőpont szerint ha Ázár nem alussza végig az első 60-65 percet, kezünkben a meccs.

Ha Costa legalább egy gólra képes, megvan a győzelem.

Ha Willian nem alakít egy használhatatlan terelőbóját a pályán, nincs gond.

Sok a ‘ha’. Ideteszem azt is, ha az első félidő végén, amikor tényleg üzemi hőfokon égett a csapat, ha sikerül beverni a harmadikat, nincs kérdés.

De, ne menjünk már el amellett, akármelyik is a véleményünk, hogy ez a mai addig volt meccs, míg Oliver sporttárs meg nem hozott egy büntető+kiállítás ítéletet.

Mondhatjátok, ha már eljutottunk idáig együtt, hogy nem is lett olyan vészes, mint azt beharangoztam. Maradjunk annyiban, hogy sokat vágtam az eredeti szöveghez képest. Egyrészt, mert közben rá kellett jönnöm, hogy nincs mindenben igazam. Másrészt, mert nem akartam bunkózni.

Addig is itt van egy zene, tessék a Chelseare vonatkoztatni, annyira nem lesz nehéz:

Összességében pedig szeretném, ha a fakkolások helyett ki tudnánk állni a csapat mellett, és nem már most eltemetni a következő meccset, hónapot, idényt. Pedig lassan félve írok le ilyen dolgokat, mert már így is tartja rólam a közszáj, hogy olyan liberális vagyok, hogy győzni sem szeretek, csak valójában a győzelem értékét csökkenteni, a vereség élét elkenni vagyok hivatott, the man in the dark, who walks alone. Meg persze megmagyarázni mindent, anélkül, hogy állást foglalnék. Pedig, ez csak a felszín, aki rendszeresen olvas, az tudja – remélem. Persze, kedves gyerekek, azt is tudjátok rólam, hogy inkább az állandóság híve vagyok, mint a szerteszétigazolásnak, volt valahol asszem még az óhazában, ahol írtam már erről, ami valahogy úgy hangzott, hogy közfelkiáltással megszavazom tapasztalat alapján, hogy mely mondat hagyja el legtöbb esetben a _szurkoló_ száját akármilyen helyzetben. Szezon előtt, közben, után, meccset nézve, blogot olvasva, budin ülve, sörözés közben, tejbegrízt főzve, vadakat terelve, sós kútba téve, homokzsákot pakolva.

Próbálom megtanulni megérteni ifjabb szurkolóink performanszát, szakadjon rám egy mázsa szar, ha nem így van. Nem mondom, hogy kifejezetten sikeres vállalkozás ez, dehát tessék értékelni legalább a szándékot. Mindazonáltal azért továbbra is saját bölcsességemet próbálom csepegtetni apránként, hátha némi nyitottság után elkezdünk lassan egymásra hangolódani, mégiscsak jobb, ha legalább 1 dimenzióban próbálunk arról beszélni, ami a Chelsea. Nézzünk hát egy olyan témát, ami talán mindekit érdekel, különböző vonalak mentén, hátha a párhuzamosaink találkoznak mégis valahol a végtelenben…

Folytatni már nem lehetne, mert azóta nagyot fordult a világ – és pont erre próbálnék rámutatni (ismét): a klub elkezdett prudensen működni. Azaz, (vééééégre) nem abban látja a megoldást minden adódó problémára, hogy zavarjunk el valakit, és a helyére hozott ember majd megoldja (legyen az edző vagy játékos). Akkoriban a tudatos építkezés csak marginális szubkultúra a Chelsea játékos-fogyasztásában. Mára el nemcsak, hogy elmúlt, hanem visszájára fordult, és ennek örülni kéne! Félreértés ne essék: szerintem is S Z Ü K S É G E S játékost igazolni. Még mielőtt valaki úgy gondolná, hogy szerintem nem. DE vagy CSAK, kinek melyik tetszik, tegye oda mellé, KÖVETKEZETESEN. Azt hiszem, ennél találóbb kifejezés nincs a magyarban. Olyan játékost kell találni, aki fájdalom nélkül beleilletszhető a meglévőbe, vagy olyat, aki köré érdemes felépíteni a következőt. Utóbbit nemrég elkezdtük, így csak előbbi jöhet szóba mostanság.

Ma egy kicsit keményebben földhöz vágódtunk a valóság kőkemény talajára, mint azt sokatok várta – vagy nem várta, elvileg, aztán mégis kiszaladott belőle a kisördög. Ez viszont még egy csendes pont, egy ilyen meccsen 1 pont is pont, ha más nem kleine fische gute fische alapon, és inkább ad energiát, és új távlatokat nyit, mintsem földbe dorongol, legalábbis gondolom én, aztán nyilván már megint csak okoskodom. De én vagyok a mesélő. Mit is mondhatnék. Továbbra is elképzelhetetlen kettősség uralja a hangulatot a csapat körül, amit az eredmények tekintetében eredménytelennek tekinthető előszezon után eddig a Chelsea további két nyeretlen meccsel ideiglenesen megtoldott vagy öttel-hattal. Valahol az egész álomszerű, szürreális, hihetetlen, mégis igaz, mert – mondjuk ki – nem jellemző ránk, pláne Joséval, hogy ilyen nyeretlen szériánk legyen. Valamiféle istenhadak kellett, hogy összeesküdjenek a Chelsea ellen, ha már bajnokok lettünk, méghozzá nem egyszerűen, hogy ezek után ilyen 3-pont-aszály sújtson bennünket. Igen, valóban, én nem vagyok túl zaklatott, elvégre ebből egyedül két dolog fáj, hogy az Arsenal (és Wenger) ellen vesztettük el a CS-t, illetve, hogy nem győzelemmel indultunk el ma a címvédéshez vezető úton. A játékvezető a játék része, remélem ezzel a balfasz bírói ítéleteket le is tudtuk legalábbis egy időre. Mind tudjuk, hogy nem, de na, legalább reméljük. Aztán meglátjuk.

Ma, amikor a dicséret kevés, mint az ötfaktoros napolaj a Góbi sivatagban, leírom, hogy (a felsorolható, számtalan hiba mellett) jó volt ez, a jószerencse nem volt velünk, és remélem, hogy – legalább 2015-re előttük az összes patront arra nézvést, hogy ‘kis szerencsével ezt a meccset nyerhettük volna’, és a józanítónak mondható pofonok után izomból nyomunk egy 10 meccses veretlenségi sorozatot. Jön pár mumus a kövi fordulókban, ha azokon túl tudunk lépni, számomra hibátlan a Swans elleni X.

Hajnal négykor itt feladtam, aztán újra nekiláttam. Még többet húztam belőle, lassan a bevezetőt is átírhatnám. Aztán elolvastam a mai kommenteket. Sajnos a témáim közül sok ki lett lőve, és már vita tárgya – így jár, aki nem lövi ki a posztot időben. Viszont egész nap itt ültem a poszt felett, mert szívem szerint visszaírtam volna bele mindent, amit kihúztam. Olyan dolgokat olvastam itt, ezen blog kommentmezejében is, hogy azt hittem, kitérek a hitemből. Furcsállom, és szégyenteljesnek tartom, hogy egy csapat, amelyik regnáló bajnok, egy mérkőzés után arra szorul, hogy a szurkolóit én buzdítsam arra, hogy ne forduljanak a sajátjaik ellen, egy olyan mérkőzés után, amit egy kiállítás-tizi kombó után nem tudtunk megnyerni. Nem tudom, mit mondhatnék még. Szerintem sincs minden rendben, de az a stílus, amit sokan használnak, megérdemelné, hogy a csapat belenézzen vagy öt zakóba négy meccsen. Nekem nem tisztem senkit meggyőzni. De ma, egy picit azért szégyellem magam a helyükben is. Csalódás. Ez az a szó, ami a legtöbbünk fejében megfordul, kimondva vagy kimondatlanul a tegnapi mérkőzés után. Csak, amíg a legtöbbetek részéről ez a Chelseavel kapcsolatos, addig részemről sokkalta inkább a szurkolói reakciókkal.

Azt mondják, a csalódások elkerülésére a legegyszerűbb orvosság, ha senkitől nem vársz semmit. Én ennél többet várok a szurkolóinktól, magunktól. Ők pedig a csapattól. Ér még bennünket csalódás a szezon során. Bízom benne, hogy minél kevesebb, ha már más nem maradt. Azt mondják, a csalódás isten eszköze ahhoz, hogy holnap valami jobbal lepjen meg. Csak, azt meg már úgy hívják, hogy remény, nem? Meglátjuk.

I-Dont-Handle-Disappointment

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com