Blog bejegyzés

Élménybeszámoló: Chelsea – Derby County

Ahogyan azt Facebook oldalunkon láthattátok, a helyszínről tekintettem meg a Carabao Cup mérkőzést, ami sokkal többnek bizonyult egy egyszerű negyedik körös meccsnél.

Lampard kinevezésekor a szerkesztőségben beszéltünk róla, hogy egy kicsit mostantól mindenki Derby szurkoló lett. Lehet, hogy nem is annyira kicsit…

Talán soha nem övezett ekkora érdeklődés egy 4. fordulós Ligakupa mérkőzést egy Premier League és egy Championship csapat közt. Most azonban nyilvánvaló volt, hogy gyorsabban fognak fogyni a jegyek, mintha a Tottenham jönne a Bridge-re.

Alig vártam, hogy végre jegyhez lehessen jutni – annak ellenére, hogy lelkileg fel kellett készülnöm: ez bizony lehetetlen küldetés lesz. Sajnos annak is bizonyult, percek alatt elfogytak a jegyek, én pedig hoppon maradtam.

Lampardhoz való kötődésemet tökéletesen jellemzi, hogy az első adandó alkalommal amikor Londonba látogatott menedzserként már ott voltam, hogy megnézzem őt a partvonal mellől. Még akkor is, ha ehhez a Chelsea szurkolóknak abszolút no-go zónának számító Milwall stadionba is kellett menni…

Teljesen váratlanul azonban pár jegyet visszaküldtek és óriási szerencsével sikerült lecsapni az egyikre egy héttel a mérkőzés előtt.

Innentől kezdve pedig természetesen csak az járt a fejemben, hogy micsoda fogadtatásban lesz része minden idők legtöbb Chelsea gólját szerző játékosának.

Mondhatni, hogy lélekben fel voltam készülve a látványra, a helyszínen uralkodó hangulat azonban minden várakozást felülmúlt. Pont egy sörnyivel a kezdő sípszót megelőzően érkeztem a Bridgere, bár így még nem vártam, hogy a “bitter end”-hez érjek és újra láthassam gyerekkorom hősét, akit legutóbb 2014-ben még játékosként láttam utoljára nyugat-Londonban, amint megszerezte 211., azaz utolsó gólját Chelsea mezben a Stoke City ellen.

Talán nem meglepő, de a mérkőzést megelőzően mindenki Lampard hazatéréséről beszélt. A Derby oldaláról is. Hiába ütötték ki a MU-t az előző körben az Old Traffordon, ez az este egy tágabb értelemben vett labdarúgásról szólt, amit nem (csak) aznap este játszottak.

Lampard 40.000 barátról beszélt, akikkel örömmel találkozik majd újra, de amint kilépett a játékoskijáróból egyértelművé vált, hogy itt sokkal többről van szó, mint barátságról. Több tízezer ember szuperhőse, példaképe és legkedvesebb emlékének megtestesülése érkezett haza.

A meccs előtt azt mondta Frank, hogy sajnálja amiért a “hátsó ajtón” távozott, de mintha csak a tékozló fiú tért volna haza, a lehető legnagyobb ünnepséget rendeztük neki abban a stadionban, ahova elmondása szerint is élete legszebb emlékei fűzik.

A mérkőzés folyamán gyakorlatilag nem telt el úgy 5 perc, hogy a nézőtér valamelyik része ne kezdett volna bele a Super, Super Frank nótába, amit nem győzött megtapsolni korábbi játékosunk.

A sok Lampardozás közben azért érdemes megemlíteni, hogy bár Jody Morris nem kapott saját dalt, egy molinót ő is kiérdemelt erre a mérkőzésre a Shed Enden, ahol a vendég szurkolók foglaltak helyet.

Bár viszonylag magasan ültem, kivételesen most nem bántam, hogy a lefújást követően még vagy 30 percbe telt kijutni a stadionból. Már csak azért sem, mert félházzal is úgy harsogtak a Lampardot éltető dalok, mintha éppen gólt szerzett volna valamelyik londoni rivális ellen.

A lépcsőn lefelé tovább folytatódott az éneklés és mivel egyedül voltam ezúttal, ezért figyeltem miről beszélgettek a körülöttem sétálók… Nem a Sarriball, Hazard-mágia vagy Ruben Loftus-Cheek volt a téma.

Ez az este egyetlen emberről szólt. A (szerintem) legnagyobbról, aki valaha magára öltötte ezt a gyönyörű királykék mezt.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com