Ellenérzések

Beszéltünk már – vagy mondhatom úgy, hogy írtam már róla -, hogy a szurkolás érzelemalapú, egyénre jellemző, szubjektív és szenvedélyes. Rendre érzéseket és ellenérzéseket vált ki belőlünk, nincs olyan vonatkozás – vagy legalábbis nem sok – választott csapatunk kapcsán, ami hidegen hagyna bennünket. Beszélgessünk most a ‘hozott’ múltról.

A téma mindig aktuális, most is, meg most különösen, hogy hétfőn megérkeztek Cobhambe a spanyolok is többek közt, hogy aztán átülve egy másik repülllőre máris tovaszálljanak a sógorokhoz, Ausztriába edzőtáborolni úgy mindenestől. Ez a kontingens (már a spanyol, értitek, nem a ooosztrák, legyen régi vagy új, Torres, Costa, Luis, Azpi, Fabregas) alapjában osztja meg a Chelsea szurkolói társadalmat, de mi azért merészkedjünk vissza kicsiny kommunánk világába – a helyzet persze itt is ugyanaz, mégis más, esett is már róla szó, meg fog is, csak most meg még poszt is lesz-lett belőle.

Az egész gondolattobzódás tegnap este indult el, mikor a belső levlisten jött egy vélemény, én meg közben a .com-on nézelődtem. A kulcsszó: Fabregas. Írotta vagyon a levlisten egyik szerzőnk, hogy számára még mindig akkora megrázkódtatás Cesc jelenléte, hogy még az (első közös) edzésről készült képeket sem tudta végignézni – én pedig épp Fabregas első kérdezéses monológját néztem végig a Chelsea TV-n.

Az a furcsa, és számomra is, hogy egyszerűen nem tudok nem örülni Fabregas érkezésének, és szinte semmilyen ellenérzés nincs bennem vele kapcsolatban. Pedig eddigi futballkarrierjének legtöbb mozzanata indokolná ezt – épp ezért meg is értem az „ellentábort” is. Azért kell az idézőjel, mert őket meg közben nem érzem ellentábornak. Fura kettősség ez, a fura érzések fura kettőssége.

Miért van az, hogy bizonyos dolgokat szívesen megteszünk, időt és energiát nem kímélve, míg másokat, amelyek bár hasznosak és előnyösek lennének számunkra, végnélkül tologatunk? Mik a mozgatórugóink? Áttételesen: miért van az, hogy bizonyos játékosokkal kapcsolatban rendkívül visszás érzéseink vannak, míg másokkal kapcsolatban – mégha tudjuk is, hogy fel kellene háborodnunk – mégsincs?

Mégis hogyan lehet az, ültem magammal szemben és bámultam a bamba tükörképem a sötétben a képernyőben tükröződve -, hogy Ash-t 8 évnyi teljesítménye ellenére sem tudtam soha bevenni igazán? Persze nem azt mondom, hogy nem tudtam kedvelni, de hiába tett többet az elmúlt évek alatt, mint Carvalho vagy Gallas, a portugált vagy a fhansziát valahogy „közelebb” érzem magamhoz. Mi lehet a mozgatórugója az ilyen érzéseknek? Miért van, hogy Torresszel az elején voltak fenntartásaim (más kérdés, hogy megítélésén csak rontani tudott), akár anno Decoval, Bellettivel, Meirelessel kapcsolatban? Gyűlöltem a gondolatot tavaly ilyenkor, hogy Rooney vagy Eto’o nálunk játszhat, a kamerunit a végén mégis megkedveltem. Hogyan tarthatom fenn hovatovább az átlagon túlmutató szkepticizmusom általában a brazilokkal kapcsolatban, de különösen Ramiressel vagy az azóta már távozott Luizzal kapcsolatban, míg Alex vagy Oscar esetében ha volt is ilyen, gyorsan tovaszállt? Persze fel tudnék sorakoztatni egy sor logikai érvet ezek mellett, viszont ezek mind utólagosan hozzáadott, már meglévő érzést magyarázó érvek lennének. Az érzések lehetnek (sőt!) előítéletesek, előítéleteink azonban tapasztalaton alapulnak. Lényeges, hogy a mai korban az előítélet bőven negatív töltetű szó, ha mást nem, ezt elérte a politika, pedig nyilván léteznek pozitív előítéletek is, elvégre egy „ismeretlen” fiatal angolra is mondhatjuk, hogy na, egy X rakkolós, nemkreatív angol futballista, a kérdés a körítés. A kérdés az X, ami lehet „jó kis” vagy akár egy „már megint”. Tűsarkú hispánok, powerhouse afrikaiak, síró szájú franciák, labdabuzerátor brazilok. A véges végtelenségig folytatható.

Costa esetében is vannak ugye fenntartásaim, ha úgy tetszik, nevezzük előítéletnek, mert hát az, és a mérleg pozitív serpenyőjében egyedül az áll, vagy ül, hogy José őt akarta. Foggal-körömmel küzdöttem a leigazolása ellen a magam szintjén, mégha az ugye kb a semmivel egyenlő is, hogy elmondom párszor pár helyen, hogy ne őt, illetve őt ne, de most kényszeresen magamra erőltetem azt, hogy ő a csatárunk és kész, José őt akarta, Torresnél meg csak nem lesz rosszabb, szóval hajrá.

Fabregas esetében viszont ismétlem, nem tudok nem örülni annak, hogy érkezett. Előtte is sejthető volt, de az interjúból pedig végképp kiderült, hogy ő José miatt érkezett, a portugál kifejezett kérésére, ami azt is jelenti egyben, hogy JM nem csak, hogy látja a helyét a keretben, de kész ötletei vannak a hasznosítására. Egyértelműen és világosan elmondta Fabregasnak, mit akar elérni, és ehhez mit vár el tőle, és mindezt olyan meggyőzően, hogy Fabregas aláírt. Pedig biztosan felmerült benne is, hogy az Arsenal és a Barcelona nem éppen a legkedvesebben csengő nevek Kékhonban, és egy dolog a pénz, de azt sem hiszem, hogy Torres győzte volna meg arról, hogy milyen jó is a Chelseaben focizni, vagy maga a Chelsea badge szíve felett viselése lett volna a hajtórugója az érkezésének. Ez José volt, meg az, hogy végre legyen esélye PL-t és BL-t nyerni.

[youtube=https://www.youtube.com/watch?v=0j108taZVC4]

Persze sokan feltűzhetik a zászlójukra ezeket az érveket ellene, de azért ne feledjük, a Chelseanek még nagyon sok év kell ahhoz, hogy valamely N típusú játékos azt mondhassa, hogy egy álma vált valóra azzal, hogy a Chelseabe igazolhatott. Most is van ilyen, egy részük még őszinte is. Ez azonban nem szükséges, és nem is elégséges feltétele annak, hogy valaki a Chelsea mezét ölthesse magára meccsről meccsre. Ne értsen senki félre, nem azt akarom mondani, hogy ez az érzelmi töltet lényegtelen. Csak azt, hogy az élsport a zsoldosoké, az is volt, az is lesz, nem válogat csapatszinten, bármennyire is szeretik sokan épp a Chelseat mondjuk zsoldosseregnek bélyegezni. Így (viszont és legalább) felértékelődik az a kevés, aki Terry, Gerrard, Giggs, Zanetti és Totti és Del Piero és Maldini, mert ha mindenki ilyen lenne, akkor nem beszélnénk értékről.

Közben épp nézem, hogy a tegnap esti eszmefuttatás még szült hozzászólást a levlisten is, wudigessboi írta, hogy „Érdekes ez a double standard dolog. Engem Torres nagyon zavart, Rooney (és Modric) is zavart volna, Cole-lal viszont nem volt különösebb problémám.” míg kdako, akivel az egész beszélgetés elindult, annyit reagált, hogy „Torres az elején nem zavart, ahogy Rooney megszerzését is hatalmas fricskakánt fogtam volna fel a MU felé. Fabregas képességeit elismerem, nyilván hasznunkra is válik, ezzel együtt szimpatikus sosem lesz. „

Ismét más besorolás a kb homályból érkező Ápilikvetá, aki meggyőző teljesítménnyel kedveltette meg s lopta be magát minden Chelsea szurkoló szívébe, annak ellenére, hogy spanyol.

Mindannyiunkban más és más nyomot hagy bármelyikük, ami ráadásul idővel változik vagy változhat, viszont vannak olyan mélyen gyökerező ellenérzések, amiket még az idő vagy a teljesítmény sem oldhat fel. Én magam példának Benítezt tudnám felhozni, amit egyszerűen az EL-győzelem ellenére sem tudtam megbocsátani Abranak. Mondhatom, hogy ez a visszásság (pedig ez azért finom szó rá) több dologból gyökerezik, összetett érzés volt, egyrészt maga az ember és stílusa miatt, az általa képviselt futball dettó, amire rájött még súlyosbító körülményként a Liverpooli múlt, és egyáltalán a helyzet, amiért és ahogyan érkezett (igen, Robbie méltatlan kivágására gondolok).

Minden esetre azon az alapvetésen felül, hogy a gondolatok és érzések nem feltétlen racionálisak, és a legkevésbé sem logikusak, sok más megállapítást nem tehetünk. Max kicsit kényszeríteni kell magunkat, hogy képesek legyünk ha nem is megérteni, de átgondolni és valahol elfogadni a másik/mások véleménykülönbségét, anélkül, hogy élő egyenesben hülyéznénk le. Oké, a győzködő-magyarázat mellé egy bazzeg még befér. A többit nyeljük le. A világ nem ettől lesz szebb, de ennyi még nekünk is beleférhet. Ha más nem, azzal a jó eső érzéssel nyugtázhatjuk a dolgot, hogy megpróbáltuk.