Egy éra lezárul
Ez itt most nem a Chelsearől fog szólni.
Hanem rólam. Aláfestésnek némi zene, kihez mi áll közelebb, a Doors original, vagy a tech feldolgozás.
Egészen pontosan pedig arról, hogy egy korszak valóban véget ér: visszavonulok, mint Chelsea-blogger. Nem tudom, túléli-e majd az LR, bízom benne, hogy igen.
Nem tudom előadni, hogy hosszas gondolkodás után nehéz döntést hoztam, bla-bla, mert nem így van. Ez nem igazán egy döntés, ez egyszerűen egy folyamat. Úgy érzem, elfogytam. Tény és való, hogy az utóbbi időben átfutott párszor rajtam, hogy a posztjaim már maximum nekem okoznak örömet, és már nekem sem mindig, de ez ettől nem okozott álmatlan éjszakákat, és nem fordultam be a sarokba, órákig azon lamentálva, hogy akkor van-e értelme folytatni. De és És, ez már baj, amikor én is már csak azért írok, hogy legyen kontent, nem azért, mert van kedvem, időm, és mondanivalóm. Mégha szerintem a posztok minősége ezt nem is sínylette meg, hát magamról, a magaméról véleményt mondani könnyű, de a muszáj poszt akkor is muszáj-poszt, az meg sosem jó, és ha egy ilyen fasza szezonban muszáj-posztokat kell írni, az meg még inkább nem jó.
Még azt sem tartom kizártnak, hogy valahol máshol, valamilyen formában folytatom, egy real (értsd valódi, nem Madrid) blog formájában, ahol a Chelsea is helyet kap részben, de a posztok része-többsége nem sport, és nem Chelsea vonatkozású lesz.
Úgy érzem, hogy a lényeg, az esszencia veszett el az LR-ből, de legalábbis a posztjaimból. Az újszerű hang, a stílus, a szurkolói hangvétel újdonsága elvesztette a varázsát, folyamatosan, az évek múlásával – a posztokat már nem, vagy nem nagyon olvassátok, ha igen, úgy tűnik, elsiklotok mellette/felette, a posztok tartalma nem ad okot vitára, ötletelésre, jó diskurzusokra, egyszerűen csak egy valami, amit le kell görgetni, hogy lehessen alá tolni a kommenteket. A ki nem mondott, le nem írt szavak, a csend pedig sokszor beszédesebb minden szónál.
Sokáig ezt nem akartam elfogadni, vagy tudomásul venni, de „felettem is eljárt az idő”, egyszerűen nincs igény az írásaimra, erős 10 év után, mert vagy nem olvassák, vagy már max kiröhögik az „agymenéseimet”. Részletkérdés, hogy igazam van-e, vagy sem, bár többnyire még mindig nagyon jól megy ez, és az egy évvel, vagy hónapokkal korábban leírtak beletalálnak, helytállóak, de ez nem érdekel senkit.
Van egy stílusom, van egy „hangom”, de erre már nemigen van igény. Amennyire újszerű és jó volt a blog az induláskor (de méginkább az NST a maga korában), annyira túlhaladottá vált mára ez. Abban a világban, ahol nemhogy meccshírek vannak a portálokon a lefújás után 5 perccel, de a meccs teljes egészében előbb kerül fel a netre HD minőségben, mint a meccshír-poszt, már nem igazán van létjogosultsága annak, hogy relatív szurkolói szemmel írsz róla, mert a poszt alatt úgyis max arról megy az e-faszméregetés, hogy az éppen szarul teljesítő játékos helyére ki tud „nagyobbat” mondani, kit kéne elhozni. Én pedig, így 34 éves fejjel már nem fogok tudni megújulni, és nem fogok tudni új, és/vagy újfajta tartalmat előállítani magamból, az efféle trendeknek megfelelően. Próbáltam belevinni egyik-másik érdeklődési körömet, teszem azt, a pszichológiát a posztokba, illetve mindig valamilyen új ismeretanyagot is belecsempészni a egy-egy posztba, legyen szó történelemről, kvantumfizikáról, zenéről vagy akármiről, de ez sem bizonyult jó iránynak, sőt, mondhatom, hogy kontra-produktív volt. Jelenleg úgy vélem, az új irány a kevéssé a fordulókhoz kötött megjelenés mellett az olyan interaktív és modern felületek, mint a face, podcast illetve egyre inkább twitter és egyéb közösségi médiamegjelenés és aktivitás lehet. Viszont… ezt én már nem tudom (és nem is akarom) vállalni. Egyrészt, mert számomra teljesen idegen, másrészt, mert az időm sem engedi.
Ha az LR-ben van még élet, akkor túl fogja élni a távozásomat. A blog sosem „én” voltam, sosem volt az enyém, bár mindig magaménak éreztem, kiváltképp a taccsra való költözésünk után. Imádtam csinálni, jó kaland volt, de idővel át kell adni a stafétát, azt meg jobb időben észrevenni, ha közeledik a pillanat. Az enyém pedig, úgy érzem, elérkezett. A blog eddig sosem volt kötelesség, nem volt program, és nem akarom, hogy az legyen. Büszke vagyok arra, amit itt elértünk, és arra is, amit beletettem a kalapba. Még tudok emelt fővel távozni, nem kisunnyogni kell a hátsó ajtón.
Hát, ez van. Gyanítom vannak jónéhányan, akik már az első sorok után a pezsgőért nyúltak, kívánok hozzá jó egészséget. A többieknek meg azt, hogy találják meg továbbra is a Chelseaben, és az LR-ben azt, amit eddig is kerestek. Köszönöm, hogy itt voltunk egymásnak ennyi éven át, a krónikákba az LR talán még egy gondolatjeles szócikket sem fog érni, de talán hagytunk egy leheletnyi nyomot a hazai médiában, amit valamikor valaki majd úgy fog értékelni, hogy jó próbálkozás volt.
Kapitány a naplónak: Zenzo kijelentkezik.
About Post Author
