Blog bejegyzés

Déjà vu

Hosszú évek kínos és kínkeserves vergődése után lassan kijelenthetjük, hogy visszataláltunk a helyes útra, már ami a játékospiaci stratégiát illeti. A tavalyi Pulisic- és a februári Ziyech-üzlet után ismét proaktívan igazoltunk, és ezúttal nem túlzás állítani: egy világklasszis játékost happoltunk el riválisaink elől.

Rég volt már, hogy Chelsea-szurkolóként igazán élvezhettünk volna egy átigazolási időszakot. Az elmúlt éveket többnyire az jellemezte, hogy a pánikszerűen próbáljuk betömködni a távozók által hagyott lyukakat, így egy vagyont szórtunk ki olyan másodvonalas játékosokra, mint Drinkwater vagy Zappacosta, a sajtóban velünk összeboronált Ashley Barnes-okról pedig jobb, ha szót sem ejtünk. A probléma a squad playerek igazolásával az, hogy elvonják a forrásokat az érthető okokból drágább, valódi előrelépést jelentő sztárok elől – gyakorlatilag úgy égettünk a pénzt, hogy közben egy tapodtat sem mozdultunk előre. Nem véletlen, hogy Kanté 2016-os megszerzése óta mindössze ketten jelentettek minden kétséget kizáróan előrelépést a meglévő kezdőcsapatunkhoz képest: Rüdiger és Kovacic.

Hogy mi vezetett a vezetőség tavaly januártól megfigyelhető szemléletváltásához, nem tudni. Az viszont biztos, hogy az idei szezon maximálisan igazolja az elképzelést, miszerint akadémistáink bőven vannak elég jók ahhoz, hogy feltöltsék a keretet és versenyhelyzetet teremtsenek szinte bármely poszton. Így pedig világos, hogy hosszú évek után ismét megengedhetjük magunknak, hogy csak olyan játékosok aláírásáért szálljunk harcba, akik rövid és hosszabb távon, akár a legmagasabb szinten is kompetitívvá tehetnek minket.

Minden szurkoló legszörnyűbb rémálma – szerencsére úgy tűnik, ezeknek az időknek vége

Nem lehet nem párhuzamot vonni idei, korai aktivitásunk és 2014 nyara között. Akkor szintén nagyon hamar megszereztük a kirakós utolsó hiányzó darabjait, hogy José „kiscsikóiból” a bajnokság legjobb csapata váljon: érkezett egy kíméletlen befejező, egy, az utolsó labdákért felelős karmester és egy balhátvéd. Érdekes egybeesés, hogy Lampard pontosan ugyanezt a három profilt keresi (kereste) a jelenlegi építkezés folytatásához.

Szinte közhellyé vált, hogy milyen jól jártunk a transfer bannal, ám ez önmagában nem alapozná meg jelenlegi kitűnő pozíciónkat. Akármilyen morbidnak és groteszknek tűnhet ezt leírni (ne is értse félre senki), de jelenleg úgy tűnik, üzleti szempontból mi vagyunk a koronavírus teremtette káosz egyik legnagyobb nyertese. Egyrészről egyes riválisaink most nincsenek olyan helyzetben, hogy ringbe szálljanak esetleges célpontjainkért (lásd: Werner-Liverpool), ami segítheti a felzárkózásunkat. Másrészt a Transfermarkt becslése szerint csak tavaly nyár óta közel 150 millió eurót halmoztunk fel eladásokból (ez az összeg még biztosan nőni fog), és most egy olyan piacra szabadulhatunk rá, ahol a kisebb klubok feltehetőleg kénytelenek lesznek áron alul értékesíteni egyes portékáikat.

A legfontosabbat már tudja

A bevezetőben világklasszisként hivatkoztam legújabb szerzeményünkre, ami elsőre túlzásnak tűnhet, de akkor tegyük fel a kérdést: hány olyan csapat van a világon, ahol Timo Werner nem lenne instant kezdő? Én hirtelen hármat tudok összeszámolni, de ha figyelembe vesszük, hogy Klopp mennyire ragaszkodott volna leigazolásához, lehet, hogy ez a szám valójában még kevesebb. Az persze nem lehet vita tárgya, hogy nálunk is egyből kulcsszerephez fog jutni, így a következő pont is adja magát: hol illeszkedhet a német Lampard elképzeléseibe?

Fontos leszögezni, hogy mind Werner, mind Ziyech esetében sokoldalú játékosokkal bővül a keretünk, így szinte biztosra vehető, hogy a következő szezonban nem lesz egy bejáratott „gálakezdőnk” –  egyszerűen túl sok minőségi választási lehetősége lesz Franknek a támadóharmadban ahhoz, hogy rendszerint ugyanabban az összetételben küldje fel a csapatot. Werner idén megkapta a világ egyik legrugalmasabb trénerét Julian Nagelsmann személyében, és a fiatal edző maximálisan ki is használta legnagyobb sztárja képességeit: a támadó játszott elöl egy- és kétcsatáros felállásban, sokszor szerepelt balszélsőként, de újabban a csatár mögött, gyakorlatilag a tízes pozíciójában is remekel.

Bár miután robbant a Werner-bomba, legtöbben Tammy helye miatt kezdtek aggódni – ami érthető is, tekintve, hogy még mindig nem írt alá új, hosszú távú szerződést –, szerintem Pulisicnek sokkal több félnivalója van kilencesünknél. A németre csatárt játszva is jellemző, hogy a pálya bal oldaláról szeret a kapu felé törni, balszélsőként pedig kiválóan kiegészíthetik egymást Abrahammel – szerencsére nem kell nagy kompromisszumot kötni ahhoz, hogy egyszerre a pályán lehessen a keret két leggólerősebb játékosa. Akárcsak Wernernek, az amerikainak is a legnagyobb erénye, hogy milyen jól tudja labda nélkül támadni az ellenfél tizenhatosát, azonban új szerzeményünk nyilvánvalóan egy szinttel magasabb minőséget képvisel nála. Míg Ziyech és Hudson-Odoi különböző stílusú alternatívát jelentenek valamelyik szélre, egyelőre nehezen látni, hogy Pulisic milyen pluszt fog tudni nyújtani – ne legyen igazam, de könnyen lehet, hogy jövőre az ideinél jóval kisebb szereppel kell majd beérnie.

Elsőre Pulisic tűnik a Werner-üzlet legnagyobb vesztesének

Összességében, bár bőven van miért izgatottnak lennünk, semmiképp nem szabad elrugaszkodott elvárásokat támasztani a csapattal szemben. Az idei néhány igazolásunk nem fog hirtelen plusz 20-30 pontot eredményezni, így bajnoki esélyekről felesleges lenne még álmodozni – ahhoz először mindenképp szükség lesz a hátsó csapatrész jelentős megerősítésére is. Annyi viszont bizonyos, hogy az építkezés legfontosabb része a támadósor hosszú távú lerendezése, ebben pedig – ne kiabáljuk el, de – úgy tűnik, nagyon jól állunk…

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com