Blog bejegyzés

Defence horror show II

FU_sEzt beszoptuk. És nem azért mondom, mert dühít, hogy kikaptunk. Még csak az sem igazán, hogy a Sztóktól, sőt, még azzal is elvagyok, hogy idén idegenben kár kimenni a gyepre, egy zöld asztalterítő is elég lenne, meg egy dobókocka, páratlan nyerünk, páros, kikapunk. Az viszont dühít, hogy a dicsőséges októberi hadjárat óta nyolc meccsből kettőt tudunk lehozni kapott gól nélkül, utóbbi három PL meccsünkön pedig írd és mondd, 7, azaz hét gólt szedtünk be. S hiába igaz, hogy a jó védelemnek csak szar gólt lehet lőni, hiszen a lehetségest kivédekezi, így csak a lehetetlen jöhet számításba, mi rendre magunkat szúrjuk tökön.

Megjött a tél, reggelre kb 4 centi hó várt a falakon kívül mindenfelé, ami viszont tapinthatóan nem tesz jót a mobilnetnek, nekem meg a szombati munkanap, pláne, ha hivatalosan szabadságon vagyok. Reggel óta – mikor volt net – a kolléga beharangját vártam, a blogot frissítgettem, összességében mondjuk ki, vártam ezt a nyamvadék meccset, mert a szurker az meccsnapon be van zsongva, munka vagy bármi más ide vagy oda.

Lévén az elvi szabadság, itthon voltam, a nem állandó munkát hóeltakarítással, meg némi porszívózással körítettem, ebcsora főzés közben már a ManU meccset lestem fél szemmel, majd röhögtem ki a szerencsétleneket a végső sípszó után. Az élet, az viszont néha olyan, hogy a fagyi visszanyal. Nem annyira koncentrálnék én a meccsre, azt, hogy ott mi történt, úgyis vagy látta mindenki, szerencsésebbek nem, aki meg akarja, bármelyik nagyra törő csudaoldalon megolvashassa. Néha mindig ráeszmélek arra ilyenkor, mikor ülök itt a (most már szép, új, de legfőképp működő!) szerkfelület előtt, hogy az én feladatom valójában az életérzés közvetítése.

Mostanság úgyis többnyire a meccsekkel foglalkozunk, mert hála égnek van egy rakás. Cserébe viszont nincs idő a többi témára, azóta csak halmozódnak a félkész anyagok, porosodnak az ötletek. De ha jön a hétvége, ahogy közeledik, az egyszeri szurkoló vérnyomása szépen lassan emelkedik. Érlelődik benne a megunhatatlan érzés. Aztán a hétvége egyszercsak ott van, meccsnap van.

Down and out with my dumb friends, ready to misbehave
Forget about Monday to Friday, ’cause I’ve been working like a slave
Creepin’ towards the weekend, CHELSEAble to shine
Bringing me down to the deep end, back off, back off!
And let me lose my mind..

Várod, várod a délutánt, az estét, a mérkőzés kezdetét, felveszed a mezt, ünneplőt, bekészíted a sört, fogod a kedvenc foteled, legyen stream vagy tv, lesed a kezdőt, a többi eredményt, rituálisan hergeled magad a meccsre. Nem akarsz mást abban a pillanatban, csak átélni, átérezni, megélni. Szurkolónak lenni.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=5jlI4uzZGjU]

És elkezdődik, és ott élsz a lelátón, a kispadon, a pályán, rúgsz helyettük, reklamálsz, futsz, úgy érzed, jobban ott vagy néha, mint ők maguk. De neked csak ez jutott, az otthon melege, a fotel, és az érzés. De beéred ennyivel. Mert ez is csodálatos. És tudod, hogy nyerni kéne. Mert jó lenne. A United beszpta. Megérdemlik, az elmúlt évek összes keserűségéért. És 10 perc, és már vezetünk. Jó lesz ez.

És akkor jön a 42., meg az 50. perc, a csetlő-botló víztorony, aki jelmez nélküli birodalmi lépegető, meg a kis kopasz, és olyan mérhetetlen csalódást érzel, mert hát a fenébe is, nem igaz már, te megmondtad, meg egyet is értett mindenki a környéken, hogy a tökömnek van már a pályán a hüjepanyol, aki a sérülése alatt időgépet vett, és visszatért oda, amikor nem csatárt, hanem kerékkötőt játszott. Meg az a kis kákabélű brazil béka is, hát ha még egyszer labdába ér az ellenfél térfelén, elfutok sztókig, és isten bizony feltolom neki a távirányítót. Cech is na, szépen vagyunk, világ legjobb kapusa a tököm. Idén egyfuck-everything strandlabdát sem tudna megfogni, ami kettővel úszik felé. Azt már nem is mondom, hogy ki szerencsétlenkedett a gólvonalon, holy black jesus…

És eldobod a kapát-kaszát, édesanyám, én nem ilyen lovat akartam. De jön Shirley megint, és máris egál, visszaveszed a földre vetett sálat a nyakadba, ezret ugrik újra a pulzus, jól van, csináltunk már ilyet, meg lesz ez, meg kell lennie. A Citeh is ég a Sotonnál, bár a nyamvadék Pool, hát, az már vezet, hogy nőne azoknak is pöcs a hátára, mindig az ilyen retekegerek kerülnek ihletett formába, észveszejtő. Áh, de a német lehet a Britanniabeli sunderlandi Hazard. De.. hát mi ez, árulás! (és már bontod a távirányítóval a fotel karfáját)  A 90.-ben, hogy szakadnátok meg. Pont egy kölcsön-Poolos, akik ezzel előznek a táblán. Konspiráció! Hogy veszne el mindenki.

Hogy az a kóchengeres-nyolcszögletű-viharvert-vérvörösinges-hónaljmankós, hatlövetű-stadionbavert-púposhátú-selyemhernyótalpas szamuráj, az vágná ketté mindet.

Ennyin múlott, eeeennyin..

Ennyin múlott, eeeennyin..

Aztán lohad a düh, csendesedik a délután, az este. Kicsit még mindig dühöngsz, főleg, mikor felsejlik előtted JM képe, amint a meccs után kijelenti, hogy.. nos, igazából bármit mond, az hülyeség, és kész.

De eszedbe jut, mert eszedbe kell, hogy jusson, nem csak akkor jó szurkolónak lenni, mikor ad a gép. Nem csak akkor jó Chelsea szurkolónak lenni, mikor a Chelsea győz. Mert nem kell és nem is lehet mindig nyerni. Szurkolónak lenni, az mindig jó.

Megyek, megnézem mi újság a világ legjobb blogján (segítek, LR – a szerk). Azok is tosznák meg, még a rossz kedvemet is elrontják…

az egész mérkőzés egyetlen képbe sűrítve: mi a csecs történt? Én mindent megtettem...

az egész mérkőzés egyetlen képbe sűrítve: mi a csecs történt? Én mindent megtettem…

 

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com