Csúcsrangadó helyett gyépéharc

A rekordbajnokhoz látogat a címvédő. Az öt meccse nyeretlen csapat fogadja a tizenötödik helyezettet. Az a durva, hogy mindkét állítás igaz e meccs elé. Jó lenne büszkén, Lampard, Drogba, Scholes vagy van Nistelrooy sziluettjét az égre festve várni ezt az epikus csatát, miközben tudjuk, hogy minden bizonnyal Ivanovics, Oscar, Blind és Fellaini licitál majd egymás alá párharcvesztésben, illetve labdaeladásban. Úgyhogy mindkét csapat kapja az ívet alább.

A Chelsea és a Manchester United együtt kilenc bajnoki címet nyert a legutóbbi tizenegy idényben. Nem meglepő, hogy egymás kihívóiként folyamatosan öldöklő csatákat vívtunk – a pályán, a lelátón és webkettő bugyraiban egyaránt. A másik legyőzése rendre az év egyik legfontosabb skalpja volt, amellett, hogy ezek gyakran nem csak képletesen, hanem szó szerint is olyan sorsdöntő, hatpontos derbinek számítottak, ahol eldőlt a bajnoki cím.

Régi szép idők

Mindez nem volt olyan régen, ehhez képest most mindkét fél nagyon máshogy megy bele ebbe a csörtébe. Bukdácsolások, identitásválságok, edzőkérdések sújtották-sújtják mindkét csapatot és tábort. Míg pár éve még kölcsönösen tűzbe mentünk a mieinkért és biztosak voltunk a győzelmünkben, addig mostanság többet kutyázzuk a sajátjainkat, mint az ellenfeleinket, arról nem is beszélve, hogy a szenvedélyes szurkolás is átalakult valami olyan zűrös masszává, amiben már azt se tudjuk, mi lenne a legjobb a csapatnak.

A kotta persze nem teljesen ugyanaz. A MU Fergie visszavonulása óta költi a pénzt és keresi önmagát – olyannyira eredménytelenül, hogy szurkolóiknak csak csekély, alkalmi kielégülést tudtak adni néhanapján. Eközben nekünk 2015 még ligakupa-győzelmet és bajnoki címet is hozott – innen adtuk alább annyira, hogy ki kellett rúgni a sikeredzőt, mert hogy féltávhoz közeledve is csak pár pontra vagyunk a kiesőhelyektől. Vagyis a manchesteriek már nyomják az ágyat egy ideje, rajtunk viszont olyan vírus megy át éppen, hogy örülünk, ha a szemgolyóinkat nem fossuk ki.

Optimális esetben már hetek óta építette volna mindkét menedzser a taktikát erre a derbire: ki kezdjen, ki vegye le a pályáról X-et és Y-t, hogy alakuljon át a formáció előny birtokában… Ehhez képest a mi hollandunk még javában névjegyet cserélget az öltözőben, az övék meg egy olyan ideggyenge Butt-Head-hasonmás, aki már csak sodródik. Szóval nem lesz itt semmi látnivaló, max vaksötétben kardozás. Pedig a három pont kellene itt is, ott is. Bajnoki címhez egyikünket sem segítené, de a hazaiak kikerülhetnének vele történelmi gödrükből, mi meg kissé tán meglógnánk az aktuális tizennyolcadiktól.

Ebben a kavarodásban meg aztán még a három pontra is van esélyünk. Mourinho az ikszért jött ide tavaly és tavalyelőtt is, Benitezzel viszont nyertünk az OT-n egy nagyon fontos meccset. Legutóbb Villas-Boas kapitulált itt Torres üres kaput se találó meccsén, azóta pedig történt ugye egy s más, szóval egész jó szériát szorgoskodtunk össze az Old Traffordon. Tavaly ráadásul még mi voltunk pechesek, a MU ugyanis csak a hosszabbításban tudott egyenlíteni egy pontrúgásból, már emberelőnyben.

Diego Costa akkor nem volt bevethető – és köszönhetően olthatatlan törlesztési ösztönének most sem lesz. Hiddink tehát kénytelen nélkülözni a csatárt, aki kifejezetten jól debütált nála. Marad az a Remy, aki góllal búcsúztatta a ligakupa mellett a bajnokságból is az őt érthetetlenül sokat mellőző Mourinhot. Nem lennék meglepve, ha cserecsatárunk mellett Zouma és Hazard is kezdene Manchesterben.

Ma több kell, mint tegnapelőtt

Az még a személyi kérdéseknél is fontosabb, hogy a játékunk milyen lesz. A José alatti, valamint utáni történések összevetése ilyentájt korai és fölösleges, de én se a Sunderland, se a Watford ellen nem láttam riasztó jeleket, sőt mintha nőtt volna a vállalkozó- és játékkedv.  Hogy ez valóság vagy placebo-hatás volt-e (s ha utóbbi, kinél), egyelőre még kérdőjeles. Mindenesetre ez a United most elkapható. Továbbra is Blue Is The Colour!