Blog bejegyzés

Conte-cup – Round 3

Mindenképpen történelmi mérkőzésnek ígérkezik ez a mai. Meglehet Conte első kupagyőzelme edző karrierje során, de lehet ő az első edző is az Abramovics-éra történetében, aki egy év alatt három döntőből egyen sem emelheti magasba a trófeát.





Tavaly májusban 6 nappal a bajnoki serleg átvétele után érkezett meg a csapat a Wembley gyepére, jószerivel esélyesként vizionálva a BL-ről lemaradó Arsenallal szemben. Ennek ellenére az idei formánkat előre vetítve barmoltuk el sorra a lehetőségeinket, majd Moses teljesen felesleges és minden gondolkodást nélkülöző szabálytalansága nagyjából megpecsételte a végikimenetelt. Costa egyenlítőgólja (és egyben a Chelsea-nél szerzett utolsó találata) után 3 percig tudtuk tartani az Arsenalt, utána már csak elvétve akadtak lehetőségeink arra, hogy Conte megismételje Ancelotti faszipántos idényét, és duplázva indítsa londoni karrierjét.

Sajnos ezt követően tovább folytatódott a Contét súlytó éves „átok” (aminek szerves része a nemzetközi porondon nyújtott hurka performansz is). Bár az olaszoknál két szuperkupa legalább összejött (ami köztudottan semmit nem jelent a cseritisild presztízséhez képest), nálunk zsinórban a második alkalommal is szomorú vége lett a dolognak. Már akkor kezdett körvonalazódni, hogy Conte angliai nemezise Wenger lesz (amit mostanra már a Carabaóban is megtapasztaltunk a PL-FA-Community után), és a balul sikerült nyár, valamint a felemás módon letudott preseason után nem feltétlen mi dübörögtünk esélyesként, azonban így is rengeteg wtf pillanat befigyelt. Többek között az, hogy megint nem voltunk képesek lehozni a mérkőzést elkerülhető piroslap nélkül, de mégis Courtois tizije vitte el a showt, ami mindenkit meglepetésként egy másodperc töredékéig, hogy aztán hosszú percekig temessük a kezünkbe arcunkat.

Lényegében ezzel nem csak az vált biztossá, hogy a második sanszunkkal sem tudtunk élni, de az is, hogy 5 éven belül 3. alkalommal szívunk ki a Charity-ben. Ez egyfelől pozitívum is lehet, hisz általában egy értékesebb vas legitimálja a részvételt (kivétel, ha mindkettőt ugyanaz a csapat nyeri), másfelől ennyi lehetőségből egyel sem élni kimondottan sajnálatos. Mellesleg csak érdekességképpen, de minden elvesztegetett pajzsot egy rémületesen gyenge idény követett, lassan kijelenthetjük, hogy 3/3 menedzser távozásával véget érve.

De legyen is elég a múltidézésből, és vessünk egy pillantást arra, hogy mégis milyen utat bejárva jutottunk el az FA-kupa döntőjéig 2018-ban.

Ami bizonyosan kijelenthető, hogy ennyire lájtos sorsolásunk régóta nem volt, és kifejezetten szerencsésen kaptuk az ellenfeleinket sorban, egymás után. Talán nem mindig éreztük így, hiszen például már önmagában a kezdés is egy gyötrelmes, két meccsbe nyúló agonizálás volt a másodosztály középmezőnyében vegetáló Norwich ellen. Az is roppant kellemetlen volt, hogy ezt a két félidő alatt simán letudható összecsapást áttoltuk a Bridge-re (amire az ekkori menetrendünket látva hatalmas szükség volt), de hogy még ott is sikerült rákontrázni egy plusz félórát, ráadásul két piroslappal, az mindennél nehezebben volt védhető.  Ha ebben a pillanatban kiesünk, igazság szerint egy szavam sem lett volna, azonban a tizenegyeseket követően legalább annyit elértünk, hogy lúzert csak két hét múlva sikerült magunkból csinálni (de akkor legalább rendszeresen).

Ezt követően jött két, viszonylag simán lenyomott meccs, előbb Benő Newcastle-je ellen egy 3-0 (ahol Batsu egy duplával búcsúzott a kölcsöne előtt), majd a Cluckijt ekkora már régen menesztő Hullt vertük haza egy négyessel (itt meg a belgát váltó Giroud szerezte meg első gólját kékben). Puel Leicestere a negyeddöntőben már keményebb ellenfélnek ígérkezett, hiszen a ligában 8.-ként, teljes biztonságban készülhettek rá egy plusz adaléksorozatra is. Ezzel együtt egy teljesen kiegyenlített, hosszabbításba nyúló összecsapáson Morata (megtörve ezzel a hónapok óta tartó gólcsendjét) és Pedro megadták a löketet, és figyelhettük a sorsoláson, hogy vajon továbbra is kitart-e a szerencsénk.

No spoiler, kitartott. A ligában hónapok óta egy győzelmet a magáénak tudó, rémületesen vergődő Southamptont kaptuk, Poch-ra és Moura pedig egy izzasztó cicaharc várt a döntőért. Sparky-ék sorsa ekkor még beláthatatlan volt, helyzetük pedig több az aggasztónál. A kupában a City-ölő Wigant verték le, viszont esedékes volt, hogy a ligában a bennmaradás kiharcolására 8 meccset (köztük a City-Arsenal-Chelsea hármast) kapó Hughes nem fogja prioritásként kezelni a sorozatot, így joggal bizakodhattunk. Miután egy héttel a találkozó előtt a Chelsea a Giroud-Hazard duó tündöklésével fordított a St Mary’s-ben, Sparky a teljes antifoci mellett döntött, átadva a terepet Conte csapatának. Egészen a második félidőig ment a kínlódás (9 lövésünk sem talált kaput), amikor is Giroud ismét megtörte a Szentek a védelmét. Bár innentől igyekeztek kinyílni, Long bénázásainak és Caballero dembabás védéseinek (amit az ezzel járó szívbajt keltő pillanatok követtek) köszönhetően Morata góljáig nem változott az eredmény (Azpi tekerése fejre, a kapu torkából értékesítve – ahogy szeptemberben megszokhattuk).

Most pedig itt vagyunk. A döntőben. 6 éven belül harmadszorra. Amikor még legutóbb megnyertük, velünk volt a Wembley királya, Drogba, aki Lampard asszisztjából szerezte meg a győztes gólt. Nem ma volt, na. Akkoriban Dalglish Poolja ellen, a Barcát kiejtve és a BL-döntőre készülve még akár a viadal esélyeseinek is mondhattuk magunkat. Idén sajnos ez már közel sem ennyire egyértelmű.

Bár jogosan reménykedhetünk abban, hogy a döntő majd felvillanyoz mindenkit, az előző két lehetőség alkalmával tavaly nyáron sem valósult meg az idézőjeles vérivás, sőt, inkább az ellenkezője. Mentálisan közepesen lődörögve, egy elfogadhatóbb és egy teljesen gyenge félidővel adtuk végül át a serlegeket Wengeréknek, és ekkor még rangadózásai mérlegünk sem volt a béka segge alatt, mint most. Azon persze vitázhatunk, hogy a MU vagy a Spurs-e a jobb (értsd: kevésbé kellemetlen) ellenfél, és milyen faktorokban érvényesül ez, de ameddig elvétve tudunk bármit kezdeni a velünk papíron egyenragú ellenfeleinkkel, teljesen mindegy, hisz a sima érvényesülés, a mindenkit lealázó győzelem forgatókönyve előzetesen sem így, sem úgy nem játszik.

A magam részéről egy hatalmas „taktikai csatát” várok, kevés kiemelhető mozzanattal és 2-3 góllal tetszőleges elosztásban. Jobb esetben hozzánk írható majd fel a több találat, de itt és most nem lepődnék meg, ha a Conte-éra esetleges utolsó perce nem egy örömmel teli kupaavatással telnének.

Mindennek ellenére remélhetőleg 6 év után ismét a Chelsea-hez kerül a FA-kupa, és legalább az idény lezárását sikerül a csapathoz méltóan lehozni, ha már a komplett idényt borzalmasan nem sikerült.

KTBFFF!

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com