Chelsea testközelből

Ki ne vágyna arra, hogy kedvenc csapatát a helyszínről buzdíthassa, magába szívva a meccsre járás minden velejáróját, a metróból följőve kántálástól kezdve a teli torokból bírószidáson át a lelátón átélt gólörömökig. Aki  – akár csak egyszer is – átéli ezt a mámort, az nem felejti el sosem. Az igazi kiváltságosok ráadásul hétről hétre láthatják élőben kedvenceik cseleit, passzait, lövéseit, sprintjeit, vagy bármi mást, amit épp a pályára tesznek. Közülük szólítottam meg valakit, aki legmerészebb gyerekkori álmait élheti át akkor, amikor – hódolva szenvedélyének – Anglia és Európa lelátóin szorít a Chelsea győzelméért. Ő mesél nektek alább.

Sziasztok, Kulcsár Dávid vagyok és először is szeretnék köszönetet mondani a lehetőségért, megpróbálok minél részletesebb válaszokat adni.

A kezdetek

Igazából amióta valamennyire követem a labdarúgást, nagyjából 9-10 éves korom óta, azóta teljesen megfertőzött a Chelsea iránti fanatizmus. Már kicsiként sem szerettem beállni a sokak által követett sorba, ezt a dolgot pedig a focira is átvetíthetjük olyan formában, hogy egy olyan csapatnak kezdtem el szurkolni, akit a legtöbben nem igazán szerettek akkor, és sokan még most sem szimpatizálnak velük. Egy kisgyerek gyakran úgy választ kedvenc dolgot magának, hogy hogyan néz ki, ez pedig lehet, hogy engem is befolyásolt még akkor egy kicsit, hiszen a kedvenc színem a kék volt, tehát egy indokkal több, hogy a Chelseanek szurkoljak, azonban Lampard, Terry, Drogba, Gudjohnsen és a többiek talán ugyanennyit tettek emiatt, ha nem többet.

A kiköltözés

Stadion előtti Osgood szobor a magyar sállal

Lassan már 3 éve annak, hogy az Egyesült Királyságba költöztem. Először Skóciában töltöttem el egy évet, ezután pedig kicsit lejjebb költöztem Angliába és jelenleg Worcesterben élek, ami nagyjából 40 percre van Birmingham városától. Kiköltözésem egyik fő indoka az volt, hogy sajnos elvesztettem édesapámat, ezért szerettem volna minél jobban segíteni anyukámnak az anyagiak terén, így gondoltam, belevágok és kipróbálom magam a ködös Albionban.

Meccsre járás

Mivel mondhatni közel lakom a csapathoz (London nagyjából  2 és fél óra vonattal) ezért próbálok minél több meccsre kimenni, de ennek sajnos sokszor van akadálya, mégpedig az, hogy a vendéglátás elég kiszámíthatatlan. Szóval vagy kapok meccsnapra szabadnapot, vagy nem.

Szerencsére már elég nehéz összeszámolni, hogy hány alkalommal láthattam élőben a srácokat játszani, de ezen meccsek többsége a Stamford Bridgen zajlott. Azt egyébként szeretném elmondani nektek, hogy a klub mindig szervez buszos túrákat idegenbeli találkozókra: akár Walesbe, akár az ország felső részébe, ha a szarkákkal játszunk, de ha éppen csak Birminghambe jönnek látogatóba a Villa Parkba, akkor is. A buszos utazás összege 10 font, ami kinti viszonylatba nem számít nagy összegnek, pláne úgy, hogy ez az ár oda-vissza érvényes, tehát nem kell annyira mélyen a zsebükbe nyúlniuk a drukkereknek.

Az idegenbeli mérkőzéseknek mindig más a hangulatuk, lényegtelen, hogy milyen kaliberű az ellenfél, a varázs szinte leírhatatlan. Mivel ezeken kevesebb a turista, ezért a hangulat – ki merem jelenteni – sokkal jobb, mintha például egy Chelsea – Manchester City meccsre ülnél be, ahol nem lesz nehéz belefutnod selfiebotokkal játszadozó koreai vagy bármilyen más nemzetiségű emberekbe, akik nem éreznek olyan sokat a kékek iránt. Sajnos a hazai meccseken ez valamelyest hátrányt jelent, de ez nem csak a Chelsea otthonában megszokott jelenség, hanem bármely más nagycsapatéban is.

Gigi Salmonnal, a Chelsea TV vezetőjével

A Bridge hangulata ennek ellenére is lenyűgöző, én mindig a Matthew Hardingra váltok jegyet, annak is az alsó részére, ahol már sok ismerősöm van, ezért sosem egyedül szurkolom végig a meccseket. Ez a lelátó az, ahol számomra a legjobb a hangulat, hiszen szinte az egész szektor végigállja a 90 percet. Hasonló mondható még el a Shedről is, ahol a hazaiaknak nincs mindig könnyű dolguk, hiszen a szomszédban ott ülnek a vendégszurkolók, akik mindig jókedvűen énekelnek és támogatják a csapatukat. A két oldalsó lelátó számomra olyan mint egy nagy színház, hiszen ezekben a sorokban az ember csak ülve nézheti végig a találkozót, csupán a góloknál vagy nagyobb helyzeteknél engedélyezett nekik a felállás, szóval welcome to modern football.

Old Trafford

Az idegenbeli meccsekre visszatérve még, azokon a mérkőzéseken, amelyeken részt vettem, nem igazán láttam üres székeket, tehát szinte minden jegyet elkapkodnak a szurkolók, így próbálnak minél jobb hangulatot teremteni az utazó csapat számára. Anglia határain belül számomra az a Manchester United elleni mérkőzés volt a legemlékezetesebb, amely 0:0-ás döntetlennel ért véget az Old Traffordon. Sajnos gólt nem láthattunk, azonban ez a hatalmas erődítmény és az ott teremtett hangulat nem sok stadionban mutatkozik meg. Lehet nem szeretni a United csapatát, azonban az tiszteletre méltó, hogy mindig meg tudnak tölteni egy ekkora méretű stadiont. Nagyon remélem, hogy amikor a Chelsea átteszi székhelyét majd az új stadionba, akkor is tele lesznek a lelátók csak úgy, mint most.

Az első

Európai kupameccsre is volt már szerencsém kiutazni, amelyek mindig emlékezetesek maradnak az ember számára. Legelső mérkőzésem is egy ilyen összecsapás volt, még 2013-ban, amikor a Sparta Praha fogadta a Chelsea csapatát az Európa Ligában. A mérkőzés egyébként 1:0-ás kék sikert hozott, Oscar a hajrában szerzett gólt csereként beszállva a mérkőzésbe.

Ez volt az első meccs, amin ott voltam, tehát még a mai napig is magam előtt látom minden pillanatát. Ez tényleg olyan dolog, hogy nem lehet elfelejteni. Eddig csak képernyőn keresztül láthattad azokat a játékosokat, akikért rajongsz egyszer csak pedig 10-20 méterre vannak tőled és tapsolnak meg téged is, amiért végig biztattad őket a 90 perc folyamán. Hihetetlen érzés. Ezt a túrát egyébként még a Magyar Chelsea Szurkolói Klub bonyolította le, egy kis városnézéssel fűszerezve pedig szinte tökéletes Valentin-napi ajándék volt ez, hiszen a találkozó február 14-én volt!

A legutóbbi túra

Legutóbb a PSG elleni találkozón voltam kint a francia fővárosban, ahol mondanom sem kell, olyan biztonsági ellenőrzések voltak, hogy még Kubatov úr mester is megirigyelné. A terrorcselekmények után mindenki élete megváltozott Párizsban, bizalmatlanság és talán félelem volt rengeteg ember arcán, amikor végigsétáltunk a nevezetességek mellett. Több embert megkérdeztem, hogyan reagáltak ezekre a borzasztó dolgokra, illetve hogyan tudták feldolgozni ezeket. Mindegyik ugyanazt a választ adta: ezt nem lehet feldolgozni.

Miután leszállt a gépem a Charles De Gaulle reptéren egyik nagyon jó barátom jött ki elém és vitt el a hotelbe, ahol a jegyet kellett felvenni személyi iratok bemutatásával. A jegyigénylésnél egyébként azt is meg kellett adni, hogy mikor és hogyan érkezem a francia fővárosba. Ezután kaptam egy megerősítő levelet, hogy sikeres volt a jegyigénylés, azonban a jegyet majd csak egy hotelben vehetem át, amit majd a későbbiekben fognak közölni velem. A jegy átvételekor egy sárga karszalagot is ráadtak a kezemre, amit nem lehet levenni csak úgy, ha szétvágod, azonban enélkül nem mehettél be a stadionba, tehát nagyon összetett dolog volt már maga a biztonsági procedúra is.

Aztán közeledett az este, a kick off time és mindenki elindult a stadion irányába. Volt, aki busszal, s volt, aki metróval tette ezt, én a második csoporthoz tartoztam. Amint kimentem a metrómegállóból katonák voltak a kijáratnál és innen 10 méterre volt az első ellenőrzőpont, ahol mutatni kellett a sárga karszalagot, így tudtál csak továbbmenni a stadion felé. A bejárat előtt ugyanez a procedúra volt, itt azonban már a jegyet is kérték az illetékesek, aztán következett a főbejárat, ahol annyiféle fegyveres rendőr volt, amennyit én még nem is láttam focimeccsen. Itt motozástól elkezdve minden volt, amit csak el tudsz képzelni, azonban vénaszkenner nem… Lehet, még nyugaton le vannak maradva.

PSG elleni meccs, Parc de Princes

Ha minden rendben volt, akkor elfoglalhattad a helyedet a lelátón, ahol egyébként mindössze 1200 vendég szurkoló gyűlt össze, hiszen ennyi  jegyet kapott a Chelsea, ami nagyjából feleannyival kevesebb mint egy évvel korábban. Ezt a drasztikus csökkentést a párizsi klub a terrorcselekményre hivatkozva lépte meg. A meccs 2:1-es hazai győzelemmel ért véget sajnos, és azóta mindenki tudja, hogy a visszavágón is a franciák nyertek, így sajnos kiestünk a BL-ből. Azonban egy ilyen túrát nem lehet csak a végeredmény alapján megítélni, hiszen ez tényleg olyan dolog, amiért hálás az ember, hogy ott lehetett.

Sophie Rose a PSG elleni meccsen Párizsban

A kedvenc

Számomra mindegyik mérkőzés emlékezetes volt, amelyeken eddig részt vettem, és mindegyik más-más okból kifolyólag. Azonban ha lehet egyet kiemelni, akkor talán a Prága elleni meccset mondanám, hiszen ekkor vált valóra az álmom, hogy élőben láthassam a csapatot amit már régóta követek.

„Atrocitások”

Mivel Anglia igazi futballnemzet, ezért még egy negyedosztályos meccsen is rengetegen vannak kint, ebből kifolyólag mindig a biztonság az elsődleges szempont a stadionok körül. Balhék inkább az utazó szurkolókkal szoktak lenni, de ezeket sem mondanám olyan nagyon súlyos dolognak. Persze a rivalizálás vagy éppen a másik csapat ellenszenve attól is függ, hogy éppen egy Spurs vagy mondjuk egy Bournemouth az ellenfél, eddig még utcai összecsapásokban nem volt részem. Pedig voltam már pár idegenbeli meccsen és sem a Stoke, sem a Manchester United hazai ultrái sem igazán vendégszeretőek, eddig még mindig megoldották ezeket a dolgokat a rend éber őrei. Szópárbajok, kisebb összezörrenések persze vannak, azonban súlyos, tettlegességig fajuló balhéban még nem vettem részt.

Relikviák és személyes találkozások

Mindannyiunk álma, hogy egyszer eljussunk egy Chelsea meccsre, azonban ha ez az álom valóra válik, akkor mindig követi ezt egy következő. Ez pedig általában az, hogy legyen egy relikviánk az egyik játékostól, akár kép, akár aláírás formájában. Szerencsére mindkét típusból sikerült gyűjtenem már jó pár darabot.

Kerry Dixon és Frank Lampard aláírása, a mez egyébként azóta tovább bővült John Terry, Petr Cech és Lollichon alárásával is, illetve van még pár darab aláírott képem is Cahill, Ivanovic, Fabregas, Azpilicueta, Willian, Courtois szignójával ellátva, illetve egy 1970-es kép Ron Harris aláírásával amikor átveszi az FA Kupa serleget, ezt a képet egyik ismerősömtől szereztem, aki Chelsea ereklyékkel foglalkozik

Sokan kérdezték már, hogy ezt meg ezt honnan szerezted, a válasz azonban pofon egyszerű. Ha egyszer elmegyek egy meccsre, akár idegenbeliről, akár hazairól legyen szó, a meccs után mindig várok, akár órákat is a játékosokra, hogy kijöjjenek a buszhoz, vagy éppen a parkolóba. Nem számít, milyen idő van, süt-e a nap vagy szakad az eső, ha sikerül begyűjteni egy aláírást Lampardtól, Ballacktól, vagy éppen John Terrytől, a válasz a ‘Megérte-e’ kérdésre egyből adva van: teljes mértékben.

Kerry Dixon, igazi legenda, a harmadik legeredményesebb játékos a klub történelmében

Amikor még Skóciában éltem és Edinburgh utcáin sétáltam, olyan szerencsém is volt, hogy Paulo Ferreira tűnt fel az egyik bolt mellett. Természetesen egyből megállítottam egy kép erejéig és feltettem neki pár kérdést, amire ő nagyon barátságosan válaszolt. Egyáltalán nem olyan volt, mint akit csak felületesen érdekel az, hogy egy olyan srácnak okoz örömet, aki eddig csak álmodott arról, hogy ilyen játékossal készítsen képet, mint a mi portugálunk. Párszor elkattant a vaku, aztán kezet fogtunk egymással és elindultunk a saját dolgunkra. Örökre felejthetetlen marad.

Paulo Ferreirával, még Edingburgh utcáin

A lelátó hangja

Természetesen csalódottak egy kicsit az idei szezon miatt, azonban továbbra is minden meccsre megpróbál kimenni a legtöbb szurkoló. Bíznak a következő szezonban, illetve még reménykednek egy európai kupaindulásba még a BL-ből való kiesés ellenére is reálisan nézve még meglehet az 5. hely, azonban ehhez nagyon jó lett volna megverni a West Ham csapatát és 6 pontra csökkenteni ezt a hátrányt. Hiddinket összességében szeretik, azonban ők is túl soknak tartják a döntetlenek számát, ennek ellenéré hálásak neki a formajavulás miatt. még Joséra visszatérve esetleg annyi, hogy mindenki csalódott volt a menesztése miatt, hiszen nagyon szerették/szerettüktük volna hogyha marad és több évre tervez, azonban ez  mint tudjuk – sajnos nem jött össze.

A jövő

Következő mérkőzésem majd az Aston Villa elleni találkozó lesz idegenben, ahol számunkra a tét maximum az ötödik hely elérése lehet, tehát így indulhatnánk majd az Európa Ligába a következő szezon során. Sikertelen, sőt inkább csalódást keltő év volt ez az idei, azonban nem szabad elkeseredni, hiszen nagyon eredményes évtizeden vagyunk túl, ahol minden évben kupát vagy kupákat tudtunk begyűjteni. Valamilyen téren kicsit hozzászoktunk már azokhoz az évekhez, ahol mindig eredményesen zárjuk a szezont valamelyik kupasorozatban, azonban az idei év ez alól kivételt képez.

Mindenképpen negatív dolog ez, azonban próbáljuk egy kicsit a jó oldalát nézni a dolgoknak. Jövőre mindenképp újjá kell majd építeni a csapatot és legfőbb dolog szerintem elkezdeni beépíteni a fiatalokat, hiszen ők jelentik majd a jövőt a csapat számára. Egyáltalán nem kell elszomorodni, és személy szerint én biztos vagyok benne, hogy jövőre egy nagyon izgalmas harcot láthatunk majd a Premier League trófeáért, hiszen ez lesz a fő cél majd az új vezetőedzővel.