Burleszk

Minden elemében, minden megmozdulásban, minden passzban, gólhelyzetben és gólban, sorsolásban és vezetőségi döntésben, ez a délután egy – nincs jobb szó rá – burleszk.

Megnéztük a meccset, együtt göcögtünk a sajátjaink napközis szintű béndzsaságán, majd az 5-1 után elmentem futni. Futás közben kitaláltam egy rahedli jó fordulatot és poént a poszthoz, valójában nem is akartam ma hozzákezdeni, de a sok ötlet felcsigázott, alig vártam, hogy visszazöttyenjek a gép elé.

Leülök, erre mit látok? Felrobbant az internet. JT az MK Dons pályáján, post-match tudatja a világgal, hogy a Chelsea, amelynek előbb lett tagja, mint az a modern értelemben létezik, kiadta az útját, és a szezon végén lejáró szerződését nem hosszabbítja meg. Innentől elég olcsó dolog lenne poénosra venni a figurát. Az egész pályán mutatott burleszk, és az ennek ellenére elért 1-5 minden részletét beárnyékolja a bejelentés, és előbb rúgjam magam tarkón, mintsem egyetlen mosolyra fakasztó mondatot is elsüssek.

Pedig annyi jó patronnal látott el ez a meccs… de jellemzően az egész szezonunkra, még ezt a kis örömöt is el tudják venni tőlem, tőlünk. Még egy ötgólos siker, és egy újabb „végre” Ázár-gólt is kidekorálunk fekete fényposzterekkel. Elmehet mindenki a faszomba a klubnál. Ritkán kél káromkodni kedvem posztban, de mikor, ha nem most.

Ezek után mit írhatnék a meccsről? Kijött az osztálykülönbség, és bár a meccs nagy hányadában azért igyekeztünk lebukni a Dons hikomat szintjére, még így is meglepően simán nyertünk 4 góllal, és a Dons rendkívül hálás lehet azért a burleszkért, amit adtunk nekik ma este, és ezokból megúszták a harmadával, amit jogosan kaphattak volna.

Viszont Captain, Leader, Legend meccs utáni nyilatkozata semmissé tesz minden apró örömérzést, amit végre a csapat a szezon során oly kevésszer, de újra adott nekünk. John Terry, aki Abra és az egész hóbelevanc érkezése előtt 2 évvel már regular tagja volt a Chelseanek, a klub egyik leghűségesebb és legsikeresebb tagja, legsikeresebb csk-ja létszámfelettivé válik a klubnál, és láthatóan ezt a szezont szánják neki méltó búcsúként. Headshot.

Captain, Leader, Legend, True Blue, One of Us, a sor hosszú…

Való igaz, senki sem lehet több, vagy nagyobb a klubnál. Vannak viszont, akik eggyé válnak a klubbal, együtt dobban a szív, együtt lüktet a vér… és azt hinné az ember, van annyi jó érzés, ha más nem, a klub vezetőiben és aktuális irányítóiban, hogy vannak olyan játékosok, akik uszkve 18 év szolgálat után többet érdemelnek, mint egy megunt tűzőgép.

Persze, eddig sem kezeltük jól vagy szépen a hasonló helyzeteket, kevés szép búcsút láthattunk. Drogbának volt annyi – mit is mondhatnék – esze? lélekjelenléte? , hogy maga döntött a búcsú időpontjáról, így legalább az övé egészen pofásra sikeredett – mindkettő. Cole-t sosem tudtam annyira megkedvelni, hogy kifejezetten bánkódtam volna miatta, de azért annál talán ő is többet érdemelt volna, mint kapott. Lampard viszont nemcsakhogy talán, de biztosan mindenképpen, s aképpen Cech is. Egyikük sem érdemelte ki azt, hogy valami előre leszervezett, bejelentett bulimeccsen, saját szurkolók ezrei előtt búcsúzhassanak el. Ez ugyancsak szánalomra méltó, főképp egy olyan klubtól, akit állandó jelleggel azzal ütlegel boldog-boldogtalan ellendrukker, hogy nincs történelmük. Dehogynincs. Csak, részint szarunk rá. Azok, akik annyit jelentettek a klubnak, tettek a klubért, mint kevesen, többnyire méltatlan búcsút kellett elviseljenek: Mourinho kétszer is, Lampard, Cech, Cole, de vegyük ide Di Matteot is, Ancelottit… és a sorban még hány, náluk jelentéktelenebb, de a klub életében névjegyet letévő játékos volt, aki annyit sem kapott, hogy a szurkolók – helyi kiszólással élve – annyit mondhassanak nekik, hogy csavard meg a faszom.

Nagyon nehéz most jó érzésű Chelsea szurkolónak lenni. Pedig nap, mint nap büszkén viselem ezt a billogot, és azt az imádatot, ami immár lassan 20 éve a csapathoz köt, nem a játékban mutatott magasságok és mélységek, nem a trófeamentes szezonok, hanem az ilyen érthetetlen döntések teszik próbára. Nem, nyilván ettől nem leszek nem-Chelsea-szurkoló, ez már asszem rég eldöntetett. Nem fogok ettől még holnaptól valamelyik vörösmezes gárdának szurkolni, mert azok kiállnak SAF, Wenger, vagy egyéb értékeik mellett. Más korban és máshol is hoztak már rossz döntéseket. Nálunk azért fájó ez, mert ebben a témában még sosem sikerült kielégítő döntést hozni.

Ahogyan a csapat rossz szereplése kapcsán is elmondtam, hogy ha valóban nagy csapat akarunk lenni, akkor nem elég ‘csak’ nyerni. Meg kell tanulni méltósággal veszíteni is, és emellett méltósággal viselni a rossz periódusokat is. Nem hisztis picsa módjára szétbuzerálni minden útba eső dolgot. Ugyanebbe a sorba illesztve: meg kellene tanulni tisztelni az értékeinket. Kinek fájt volna, ha JT-nek adunk még egy év nyugdíjas szerződést? Elüddegél a padon, tízmeccsenként egyszer beáll, megtapsolja a stadion, aztán egy szép emelvényen, kéz a kézben Abra, a klub egyéb prominens személyei, meg JT megbemondják, hogy elhozza az élet a fordulópontokat, és ez most itt egy lezárás lesz, a szezon végén pedig kap egy sörmeccset, ahol játszhat csatárt, kpt meg kapust, seggel szerezhet gólt, zászlóval a kézben körbefuthatja a stadiont a Rocky zenéjére, aztán mindenki happy, és kész. Nem hiszem, hogy a klub gazdálkodását az vágná haza, hogy kifizetünk egy 36 éves legendának az utolsó szezonjára havi 800K zsetont. Bár gyanítom, JT is belement volna némi fizucsökkentésbe, mert nem azon múlik már a boldogsága, hogy megveszi-e az ötszáznegyvenhetedik Bentlyt a garázsba.

Az egész ráadásnak azért különösképp érdekes húzás, mert – bár imádom a szerbet – most adtunk Ivanovics alá egy új szerződést, miközben ő is azt valószínűleg az előző 8 évével érdemelte ki, és nem e szezonbéli teljesítményével. Közben már ennek is örülni kell, mert ő legalább szerb, és nem brazil, mert lassanként ahogy haladunk, nem is kell a Stamfordot újjáépíteni, vagy, legalábbis nem London történelmi belvárosában, hanem valahol a Dél-Amerikai kontinensen, mert annyi már nálunk az ottani mércével helyi erő, hogy simán indulhatnánk a Brasileiroban a következő szezonban. Nem kívánok ebből rasszer nemzetiségi kérdést fabrikálni, de ez a reménytelen hispánosítás és latinosítás nincs ínyemre, finoman szólva sem, és ha azt mondtam az imént, hogy nehéz most jó érzésű Chelsea szurkolónak lenni, akkor egyúttal azt is el kell mondanom, hogy nehéz is lesz egy olyan Chelseaért szorítani a jövőben, amit egyre kevésbé érzek magaménak.

Ezt eddig egyszer sikerült elérni, mikor sikerült egy számomra annyira idegen testet emelni az edzői székbe, hogy képtelen voltam elviselni a látványt, így inkább hanyagoltam a csapatot. Nem volt jó érzés. Ezért bízom benne, hogy nem sikerül ismételten elérni, hogy hátat fordítsak a csapatnak. Ehhez hasznos dolog lenne, hogy befejezzük az idióta döntések meghozatalát. JM menesztése után JT a második a jelentősebb horderejűek közül. Az idényre ennyi már elég lesz.