Be(le)szartunk(?)

Hogy a Burnley csapat, azt látjuk a helyezéséből. Hogy a Burnley milyen csapat, azt látjuk a játékából. De amíg élek nem fogom megérteni, hogy egy ilyen csapat hogyan lehet a PL tagja.

Az, hogy egy olyan csapat, amelyik a keretében tudja Joey Bartont, a Premierleague tagja, szégyen. Az, hogy ez a Burnley a Premierleagueben léphet pályára, szintén szégyen. Az hogy ez a Burnley Joey Bartonnal a kezdőben mérkőzést játszhat a PL-ben, szégyen. Ennél viszont már csak az nagyobb szégyen, ahogy a Chelsea játszott ez ellen a Burnley ellen a februári havasesőben.

cold, rainy Burnley

A Turf Moor hű maradt nevéhez, ebben a szar mocsárban nehéz labdarúgó mérkőzést játszani – főként egy olyan hazai csapat ellen, aki a labdarúgóból max a rúgó szót képes magáévá tenni, focira emlékeztetőt pedig 90+ perc alatt maximum az esetek 10 százalékában képes produkálni. Ez a csapat, az összes játékosával, és a menedzserével együtt egy ületőbot egyszerűségű szarcsimbók. Viszont… EZT, még mi, elkényelmesedett, fotöly előtt tespedő hungaro-Chelsea szurkolói létformák is TUDTUK. Tudtuk, hogy lesz még a szezonban egy (bocs, legalább egy) szar-szenvedős 1-1-ünk, és ugyancsak nagyban mertünk volna fogadni a legtöbben, hogy erre a Burnley ellen (is) van kirívóan magas sansz. Hát akkor a Chelsea, amelyik hajlandó volt felutazni a meccsre a Leeds-Blackpool vonalig, az mégis miért gondolta azt, hogy ez, mintegy varázsütésre, mégsem lesz igaz?!

Ismét meglepett bennünket, hogy a Burnley őstulok módjára küzd

Rettentően dühös vagyok. Még mindig. Azt mondják a hozzáértést tettető bloggerek, hogy indulatból posztot írni nem bejövős. Hát, én aludtam rá egyet, a helyzet viszont nem lett jobb. Ez egy ilyen sokösszetevős düh, benne van egy kis ez, meg sok amaz, és főleg emez, de legfőképp a más dolgok is. Alaphangulatomat az határozza meg, hogy a Chelsea valóban, szerintem látványosan úgy ment neki a meccsnek, hogy hát győztünk. A játékunk egyszerre volt nagyképű, flegma, cserébe bántó, bosszantó, és még egy csomó bébetűs, amit csak azért nem írok le, mert akkora úriember vagyok, mint ide Lacháza. Aztán, amikor a győzelem csak nem jött, akkor meg álltunk (és sokszor szó szerint) a pályán, és lestünk, hogy hát akkor most mi jön. Egy-egy, ezek felszántják velünk a pályát, a spori tapsol hozzá, akkor most mi jön? (egyébként halkan jegyzem ide, az is rohadjon meg, az egész családjával együtt, aki Kevin Friendet a negyedvonalnál magasabb szinten enged játékot vezetni).

Túl korán szereztünk vezetést, ami tovább ringatott abban az álomban, hogy nekünk mostmár, az Arsenal legyakása után alanyi jogon jár a győzelem. Az, hogy nem kaptunk legalább egy hármast, csak annak köszönhető, hogy a Burnley támadói kaput labdával együtt még nem láttak, mert edzésen vagy a fát kellett mezítláb rugdalni három órán át, vagy megpróbálni egyeneset rúgni a labdába. Színtelen, szagtalan fakocka ez a Burnley, nekünk pedig sikerült leikszelni velük. Ha egy ilyen csapatnak alapvetően joga lenne a PL-ben futballozni, hát én soha többé nem néznék PL-t, de pont az ilyen produkciók, mint a mi szánalommalteli vasárnapink adnak neki létjogosultságot. És, köszönhetően többek közt ennek a pontnak is, amit otthon tudtak tartani, jövőre is nézhetjük őket – azaz hát, nézze, aki akarja. Pont olyan érzés, mint nokedliszaggatóval fogat mosni.

B közép

Elvileg a meccsen összehoztunk 84%-os passzpontosságot, de ezt kb a védőhármas gurigázása Courtois-val húzta fel ennyire, mert a védővonaltól északra a 15% is leverte a lécet. Elvileg volt 13 lövési kísérletünk is, bár ebben is benne volt már az is, amire Costa csak gondolt az odafele-úton. Egyre mélyülő frusztrációmban alig bírtam visszafogni magam, hogy ne tépjem ki a billentyűzetet a helyéről. Ahelyett, hogy 16-18 méterről megeresztettünk volna legalább időnként egy lövést, nem, hatvanharmadjára is belevittük a falba, ahonnan amúgy bárhogyan, kézzel, lábbal, de csak kifelé jött labda. Időnként már annyira támadtunk, hogy a legutolsó emberünk – TC-t leszámítva – is az ellen térfelének közepén volt, Cahill az ellen tizenhatosán szabálytalankodott, Azpi durrantott fölé, stb… ennek folyománya volt az, hogy ez a labdanyomozós, szellemet látós, fingot kergetős foci, amit a Burnley játszott, időnként még így is meglephetett, majd a védelmünk hathatós asszisztálása mellett helyzetekig is juthatott. Per hecc, kétszer annyi kaput találó lövést produkáltak, mint mi, ami még akkor is szégyenletes, ha az övék négy.

Tanácstalanság középfokon

Bíztam abban, bár bevallom, naivan, hogy Hazard az Ágyúsoknak lőtt álomgólja után végre ismét képes lesz játékra is, de továbbra is frusztráló nézni, ahogyan mímeli a focit. Ma is olyan passzokat nyomott, hogy ha a meccs előtt térképen berajzolja a társaknak, akkor sem értik meg, nemhogy élesben a zöld téglában. Viszont, ha valaki még nála is mélyebben van, akkor az Costa, akiről eddig legalább azt el lehetett mondani, hogy melózik becsülettel – ma már azt sem. Kivételesen Pedro sem érdemelne több vagy jobb szavakat, de ő legalább meglőtte a gólját, szóval legalább egy pacsit lenyomunk neki. Szégyen-nem szégyen, eljutottunk oda, hogy meccsek óta a leghasznosabb támadó jellegű játékosunk Pedro. Ehhez persze kell az is, hogy Will is úgy szálljon be a játékba, mint ma: kiválóan beleillett a csapatképbe, mikor kvázi első labdaérintésből nyomott egy jó 40 méteres indítást, az egyetlen hiba az volt a képletben, hogy az ellen tizenhatosának sarkáról szöktette Grayt…

Az „akkor most hogy” kérdésre az olaszunk is serényen kereste a választ, szóval Conte is bekaphassa kicsit, egyrészt, mert ez tipikusan az a meccs volt, ami a nulladik perctől fogva ordított Fabregasért, ő viszont inkább továbbra is csak beleszürcsölt a koktélba a black-jack asztal mellett, és 19-re már nem kért lapot, ami még részben oké is, viszont, hogy amikor már ténylegesen kilátástalan volt a játékunk a félidei fordulóra, hogy még akkor is mire várt, hát már csak ő és a jóisten – ha létezik -, tudja. Mint ahogyan azt is, hogy 1-1-nél a 87. percben miért mi toltunk időhúzó cserét… másodrészt viszont, azzal is, hogy viszonylag láthatóan az A taktikánktól eltérő B taktikánk jelenleg úgy kb abban merül ki, hogy Will v Pedro játszik. A tegnapi cserékkel sikerült úgy felforgatni a 3-4-3-at, hogy egyrészt nem láttam, mi lett belőle, de valami 2-5-3 kb, mikor Fab és Will is pályán volt, viszont ez a meglévőnél is nagyobb zavart okozott a játékosokban. Nem mondom, hogy egymást taposták, mondjuk főleg azért, mert arra ott volt a Dyche-csapat, de aki eddigre még nem adta fel a meccsnézést, az láthatta, hogy volt 2-3 pillanat a meccsen úgy 5 percenként, mikor a sajátjaink mentek egymásnak.

A Bunrley pedig játszotta tovább a semmit, amit tud, és bár igen, ebben partner volt a pálya, az idő, és a jóbarátod, (Best)Friend is, de ezeket illett volna kivégezni na, ha ésszel is megyünk előre, nem csak becsületből. Apropó talaj… a pálya remek mivoltát igazolta, mikor a hazaiak kapusa, bár nyilvánvalóan az egész meccset átható időhúzás céljából is, a kezdőkör környékén nagyjából egy erős másfél percig nyomozta a fűcsomót a posványban, ahová lehelyezheti a labdát szabadrúgás céljának a céljából – már azt hitten, kinéz GPS-es segítségért a kispadra, úgy nézelődött ott a fűben, mint aki gombát keres. Az a Heaton, aki minden egyes pontrúgást olyan szertartásossággal végzett el, mint egy sorozatgyilkos, aki 11 szűzlányt áldoz fel napistennek alkonyatkor… lehet meg is találta azt a gombát.

Miami Heat(on) – látja spori, eeezen a talajon nem lehet focizni, csak bikaviadalt tartani – csend legyen fiam, mer’ lefújlak a fingspray-vel, ami itt lóg az oldalamon

Hát, a lényeg feleim, hogy ha csak a Bombi ki nem segít ma bennünket, akkor a hétvégét mínusz egyel zárjuk, a kalkulálható pontvesztéseink közül pedig egyet ismét kipipálhatunk. Kár érte, mert érzésem szerint a Conte-féle Chelseanek ez egy simán vehető kör lett volna, ha odatesszük magunkat, és nem csak az első 8 percben, hanem a mérkőzés legalább felén. Mindegy persze, kell, hogy maradjon izgalom március utánra is, különben ki nézné a meccseket…

Törzs-szurker, hát, ilyen is van