Az olasz meló

Ez a nap is eljött. Tanárian hoztuk le a bajnoki hajrát és kemény hét ponttal nyertük a ligát, de nem lehet teljes az örömünk, ha ma este elhasalunk. Fantasztikus dolog lenne duplázni, miközben tragikus lenne ennek elmaradása. Úgyhogy hiába meríthetünk rengeteget ebből a szezonból, mégis félre kell tenni mindent és újult erővel belevetni magunkat az Arsenal szétcincálásába. A szezon és minden bizonnyal blog utolsó beharangozója következik alább.

Az olaszok valamiért szinte minden megnyert FA kupánkhoz szorosan kötődtek. 1997-ben, amikor 2:0-ra vertük a döntőben a Middlesbrought, Roberto Di Matteo szerezte – mit szerezte, bombázta! – a vezető találatot az első percben. Három évvel később az Aston Villával meccseltünk a fináléban, az egyetlen gólt a svájci-olasz szerezte, ráadásul a menedzser ekkor Vialli volt. 2010-ben – hasonlóan a mostani állapotokhoz – már avatott bajnokként várta a döntőt az Ancelotti-legénység, amit be is húztunk a Portsmouth ellen (1:0). A legutolsó diadalunk pedig 2012-ben volt, Di Matteo ekkor már megbízott menedzserként volt részese a sikernek: 2:1 arányban győztük le a Liverpoolt két héttel a BL megnyerése előtt. A két kakukktojás az 1970-es és a 2007-es finálé: előbbi idejében még nem volt szokás nem brit és nem ír játékosokat alkalmazni (az olaszos nevű Bonetti pedig angol), utóbbinál pedig ott volt ugyan Cudicini, de végig a padon.

Az eddigi egyetlen duplázó

Idén Conte lehet a jól bevált olasz fegyver. A bajnokság már megvan, s Ancelotti után ő lehet a második duplázó. Az igazat megvallva nem tudok mást mondani, csodát tett ezzel a csapattal. A tavalyi hitetlen és céltalan vergődés után visszafogott vágyaink voltak, de ő bizonyította, hogy nem csak saját hazájában próféta: fittyet hányva az idegen közegre és nyelvi nehézségekre, egyből bajnokot csinált a Chelsea-ből, ráadásul nem is akárhogy: 93 pont, 30 győzelem, 13-as győzelmi széria. Rettentő erős és meggyőző számok, olyannyira, hogy nem csak az idei mezőnyből lehet kiemelkedni velük, ezek ugyanis a PL 25 éves történetében is mindent vivő, vagy legalábbis dobogós mutatók.

Voltak persze megingások, a legutóbbi épp az FA kupa elődöntője előtt ütött be, még aggódhattunk is, hogy letarolnak minket a dübörgő spúrok. Nem így történt, a csapat remekül meccselt, a 4:2 tiszteletet parancsolt, Matics rakétája Zouma gólörömével pedig örök emlék. A bajnoki hajrát pedig profin hoztuk le: az utolsó hat meccsünket megnyertük, ráadásul a gólzsák is kiszakadt (20).

Michy egészen belelendült a végére

Ezzel ki is húztuk az Arsenal méregfogát, akik ugyan behúzták az utolsó öt bajnokijukat, de a Wenger-érát tekintve történelmi mélységbe zuhanva várják a finálét, gondolok itt Bayern elleni 2:10-es összesítésű BL-búcsúra és az ötödik helyezésükhöz. Valahol ironikus, hogy eddig az állandó BL-részvétel kiharcolásának képessége volt a cégérükön, most meg, hogy öt angol indulhat majd a sorozatban (a Pool még selejtez), pont ők maradnak ki a nagy hatos tagjai közül.

Ami az FA kupát illeti, Wengerékhez eddig kegyes volt a sors: az első két kör még hagyján, a Prestont lenyomták, a Southampton viszont lesimázták, utána viszont kétszer is a lehető legkönnyebb csapat jött velük szembe a Sutton United, majd a Lincoln City személyében. Így jutottak be a Wembley-be, ahol a hosszabbításban sikerült a győztes csapást bevinni Guardioláéknak. Ha innen nézzük, hátrányból fordítottak, ha pedig onnan, akkor egy gyenge City is kiejthette volna őket, ha nem annyira szerencsétlenek. Ettől függetlenül az Arsenal eljutott a döntőig, s bár ez nagyobb és komolyabb erődemonstrációt szokott igényelni, tettek érte és ezt nem vitathatja el senki.

Az első két párharc minket sem tett különösebben próbára, a Peterborough és a Brentford is simán behódolt a Bridge-en, de Wolverhamptonban már meg kellett küzdeni a továbbjutásért. A negyeddöntőben a Manchester United várt ránk: ezt a csatát egy emlékezetes Kanté-góllal nyertük – már emberelőnyben. A fináléért pedig – mint ahogy arról korábban már említést tettem – a Tottenhamet csaptuk meg 4:2-re. Egyértelműen miénk volt a keményebb útvonal, persze ez nem jelent semmilyen előjogot sem.

Ostor ez a láb

A döntőnek egyértelműen mi vagyunk az esélyesei, ezt a terhet el kell bírni. A West Brom legyőzése óta erre a meccsre készültünk, remek formában vagyunk és teljes fegyverzetben várhatjuk azt az Arsenalt, ami ugyan sikerrel állt át a háromvédős rendszerre, de ezzel egyrészt Contét nem lepik meg, másrészt az eltiltott Koscielny hiányában ez ingatag lábakon fog állni (ha egyáltalán kitartanak mellette ezek után). Két kellemes dilemmánk van: Willian vagy Pedro (mindketten négy találatnál járnak a sorozatban), illetve Costa vagy Batshuayi (bárhogy is vesszük, a belga négyig jutott az utolsó három bajnokiján). Ne feledkezzünk meg John Terry-ről sem, aki könnyes búcsút vett az övéitől a záró fordulóban, ám egy FA kupát még nyilván magasba emelne ő is. Továbbra is Blue Is The Colour!