Az megvan, hogy Terry majd Drogbát fogja?

Ha nem akarjuk a bajnokságra redukálni szurkolói érdeklődésünk horizontját, akkor kénytelenek leszünk villantani valamit a Bajnokok Ligájában, tekintve, hogy a honi kupaküzdelmeknek már pápát intettünk. Mindkét búcsú igen dicstelen volt a gyenge játék miatt, úgyhogy remélhetőleg mindenki rápörög erre a sorozatra. Mint ismeretes, a Galatasaray lesz az ellenfél, s az sem titok, hogy igencsak szentimentális párharcnak nézünk elébe. Minderről bővebben alább.

Megelevenedett előttem egy képsor, ahogy készülődnek a csapatok a játékoskijáróban, s előkerül egy ismerős arc, s már bordó-sárgában végigölel szinte mindenkit a csapatunkból. Szürreális. Rohadtul szürreális.

De ma este valósággá válik mindaz, amiről tudtuk december óta, hogy be fog következni: ismét találkozunk Didier Drogbával – ám ezúttal már ellenfélként. Ami engem illet, megviselt anno a távozása, de örültem annak, hogy a csúcson hagyta abba. Mindent megnyert, utolsó labdaérintésével behúztuk a BL serleget, elköszönt a szurkolóktól… Emiatt – bár volt róla szó nyáron – nem örültem volna, ha visszatér, annyira idilli volt a búcsú. A felkonf alapján a mai nagy találkozás is idilli lesz. Drogba két hazai meccsről beszélt a sorsolás után, s biztos vagyok benne, hogy az eddigi szép szavakat dicső tettek váltják majd fel a gyepen mind a két részről.

Annyi év és emlék után csapattársakból most ellenfelek lesznek

Drogba klasszisa kopik ugyan a korral, de még így is lazán többre tartom bármelyik csatárunknál. Valami azt súgja, a mi tizenhatosunknál fog leginkább forrni a levegő, úgyhogy fontos továbbvinni az utóbbi időben dicsérhető védekezésünket, már csak azért is, mert újabban ezt tudjuk egyedül büszkén kitenni a cégérre. A támadójátékunk a Newcastle ellen volt utoljára értékelhető, azóta a tehetetlenség, az esetlegesség és a lélektelenség az úr. Várhatóan az isztambuli katlanba se úgy megyünk, hogy a támadófeladatok átismétléséről szólnak az utolsó taktikai eligazítások, de jó lenne azt látni, hogy érdemben megyünk a gólért. Mondanom sem kell, jelentősen megkönnyítené a saját dolgunkat egy olyan jó eredmény, ami formalitássá silányítaná a visszavágót – ha ezt nem is remélhetjük, azt azért hadd, hogy ne az utóbbi meccseken megszokott vergődés folytatódjon.

Matics és Szalah nem opció a BL-ben, de valamit nélkülük is pörgeti kell a fordulatszámon, ami látva a középpálya tompaságát, rotációért kiált. A Willian-Oscar-Hazard tengely túl lett játszatva az utóbbi hetekben-hónapokban, ami egyre jobban kezd visszaütni, úgyhogy lehet, hogy a ’Fel kell gyújtani a falut, hogy megmentsük a várost’ elvét vallva a teljes 90 percre jegelni kéne valamelyiküket, hiába lenne papíron mindhármuknak helye a pályán.

No de essék szó soros ellenfelünkről is, elvégre a Galatasaray kedves BL emlék. Újoncként, az 1999-2000-es kiírás első csoportkörében találkoztunk a török sztárcsapattal. A londoni odavágót Petrescu góljával nyertük meg, a visszavágón pedig 5-0-ra taroltunk (a duplázó Flo mellett Zola, Wise és Ambrosetti talált be). A csoportot végül meg is nyertük (a negyeddöntő volt a végállomás), a Galatasaray viszont harmadik helyen zárt, így kipottyant az UEFA kupába, amit végül meg is nyertek (érdekesség, hogy az elődöntőben a Leedset, a fináléban pedig az Arsenalt múlták felül).

Egyszer már bevettük Isztambult

Azóta elég sok idő eltelt már: nálunk Desailly, Petrescu, Wise, Di Matteo és Zola helyett Terry, Ivanovics, Lampard, Oscar és Hazard alkotják a magot, míg a Boszporusz partján Taffarel, Capone, Popescu, Hagi és Hakan Sükür helyén Muslera, Semih Kaya, Felipe Melo, Sneider és Drogba szállítják a sikereket.

A törökök csoportköre amúgy nem volt egy nagy diadalmenet, 7 szerzett ponttal és -6-os gólkülönbséggel zártak a második helyen, s az, hogy ez elég volt a továbbjutáshoz, az sokkal inkább a Juventus szegénységi bizonyítványa, mint a Galatasaray érdeme. Manciniék ugyanis két meccsen egy tízest kaptak a Realtól, kikaptak Koppenhágában – így ők az egyetlen csapat a mezőnyben, akik háromszor is vereséget szenvedtek ősszel.

Ami a bajnokságot illeti, a Galata egy megnyert rangadóval hangolt: 1-0-ra verték le (az egyik) nagy rivális Besiktast, így őket megelőzve följöttek a második helyre, s hátrányuk már csak 4 pont a listavezető Fenerbahcéval szemben. Egyébként nem lehet nem észrevenni, hogy a Spor Toto Süper Lig hogy vonzza egyre jobban a még Nyugaton is kelendő játékosokat: a Galata légiós sztárjait már említettem, rajtuk kívül pedig olyanok is a török pontvadászatban játszanak, mint Bruno Alves, Raul Meireles, Hugo Almeida, Kuyt, Sow vagy Sivok (Bosingwát és Maloudát most nem említeném velük egy lapon). Szóval a török klubfoci prosperál, ennek ékes bizonyítéka, hogy két csapatuk is megélte a kupatavaszt.

Az pedig intő jel kell, hogy legyen, hogy eddig mindhárom angol csapat 2-0-ra kapott ki a Bajnokok Ligájában. Ebből mondjuk egyértelműen a MU-é a legnagyobb blama, bár ők legalább idegenben égtek, szemben a Cityvel és az Arsenallal. Halkan teszem hozzá, hogy a 2012-es diadalunk óta nem járt angol csapat a legjobb nyolc között, s ennek megtörésére most nekünk maradt idén reális esélyünk. Erre jön még rá, hogy nem vagyunk valami jó formában.

Szóval a nagy mellény teljesen indokolatlan. Ha kívánni lehet, az idegenben rúgott gól – vereség elkerülése kombóval beérném: nem lehetetlen nyerni Isztambulban, de most ehhez nem elég biztatóak az előjelek. A 20:45-kor kezdődő találkozóra ismerős bírót kapunk: a spanyol Carlos Velasco Carballo már négyszer fújta a sípot nekünk a BL-ben, legutóbb most októberben, Bukarestben. Továbbra is Blue Is The Colour!