Az esélyesség terhe

Kifejezetten jók vagyunk eddig, ez bátran kijelenthető október elején. Hat forduló után veretlenül (mindössze egy megengedhető pontvesztéssel) vagyunk a PL listavezetői, emellett szintén veretlenül állunk csoportunk élén a BL-ben, sőt, még egy ligakupás továbbjutást is fel tudunk mutatni. Az újabb válogatott szünet előtti utolsó ellenfelünk ráadásul az az Arsenal, akikre tavaly egy megsemmisítő 6-0-s verést mértünk a Stamford Bridge-en. Minden adott tehát ahhoz, hogy hangosan követeljük a már-már kötelező három pontot, pedig egyáltalán nem biztos, hogy olyan sima lesz ez. Részletek alább.

Hat forduló után két veretlen csapata maradt a bajnokságnak: a Chelsea és az Arsenal. Ez tehát még akkor is komoly rangadó, ha tudjuk, az 5-1-0 és a 2-4-0 között azért van különbség. Ez a differencia viszont abból is adódik, hogy Wenger fiai többet rangadóztak már egy Tottenhamnyivel, illetve míg nálunk jóformán senkiről sem kellett eddig sérülés vagy eltiltás miatt lemondani, addig őket ezek folyamatosan hátráltatják. Érdekes egyébként hogy az eddigi hatból négy ellenfelünk megegyezett: mindketten ikszeltünk a bajnokkal (igaz, mi idegenben), mindketten vertük hárommal a Villát (igaz, ők idegenben), s mindketten túl vagyunk már a Leicesteren és az Evertonon is – ez utóbbiakban már kijött némi különbség (egész pontosan 4 pontnyi).

Az Arsenal a másik két fronton is gyengébben szerepel nálunk: a ligakupából hazai környezetben estek ki (Southampton), a BL-ben pedig egy sima vereség és egy sima győzelem a mérlegük, ami a második helyre elég. Mindezt hozzáadva a bajnokságban összeszedett hatpontos hátrányukhoz nem nehéz azt kimondani, hogy eddig feleannyira sem futnak jó szezont, mint mi.

Mi eddig százszázalékosak vagyunk odahaza – bár az is igaz, hogy a Leicester-Swansea-Villa trió bármely tagja ellen blama lett volna a pontvesztés. Az Arsenal eddig 5 pontot gyűjtött három látogatása alkalmával, amiből persze egyik botlás sem ciki, viszont ettől függetlenül nem túl erős.  Ráadásul volt még ugye egy BL meccs is, ahol Kloppék könnyedén simázták le az Ágyúsokat Dortmundban.

Az emlékezetes és mai napig fájdalmas 3-5 óta egyébként kétszer győztünk az Arsenal ellen (2-1, 6-0), vagyis nem kell nagyon kutatni az emlékek között a siker receptje után. Az elmúlt öt hazai bajnokiból pedig négyet mi nyertünk meg, szóval tényleg jó hullámot lovagolunk alapvetően.

Oscar kettőt vállalt a tavalyi hatosból

Azt viszont a történeti hűség kedvéért ide kell szúrnom, hogy a tavalyi mészárlást leszámítva az Arsenal mindig kemény ellenfél volt az utóbbi időkben: rendre megvoltak a helyzeteik és többnyire megkönnyebbültünk a hármas sípszót hallva. Idén is arra számítok, hogy sebzett vad üzemmódban jönnek majd ellenünk a piros-fehérek, s papíron esélytelenebbként, illetve sérülésektől sújtva is bátor és lendületes játékot láthatunk majd tőlük. Remekül szórakoztunk tavaly, de mind tudjuk, az egy kifutott eredmény volt, tehát nem lehet kiindulási alap, hogy majd megint elhúzunk kettővel pár perc után.

Ha van valaki, akire külön ki kell térni, akkor az Fabregas. Mint ismeretes, négyesünk ezer szállal kötődik az Arsenalhoz: 2003 és 2011 között nyolc szezonon át állt az Ágyúsok alkalmazásában, meghatározó játékosa, sőt, csapatkapitánya is lett a klubnak. Aztán visszakönyörögte magát Barcelonába, ami megosztó, bár védhető döntés volt a részéről. Sokan úgy voltak vele akkor, hogy Cesc hazatért, s ő lesz/lehet a jövő Barcájának egyik alappillére. Nem hozott rossz statisztikákat, mégis viszonylag könnyedén és áron alul váltak meg tőle a nyáron. Komoly verseny ment érte Angliában, ami érthető is, hiszen ki ne akarná ezt a még mindig csak 27 éves (gyakorlatilag legjobb korban lévő) világklasszist a soraiban tudni. Mellettünk döntött végül, ami túl azon, hogy komoly fricska mondjuk az őt visszaváró Wengernek vagy az őt már tavaly óta üldöző MU-nak, elgondolkodtató is: Mourinho és a Chelsea karaktere maga az Antikrisztus mind az Arsenal, mind a Barca szurkolók és klubfilozófiában hívők körében. Fabregas mégis minket választott: a Chelsea címeréért küzd, Mourinho vízióiban hisz. Zsoldos futballkurva lenne, aki szembeköpi nevelőit és vezérelveiket? Nem hiszem. Sokkal valószínűbb, hogy mégsem akkora szemétláda vagy leszálló ágban lévő edző a portugál, mint amilyennek legfőbb kritikusai gondolják, s megvan az a kivételes képessége, hogy megtalálja Fabregas tökéletes helyét a Chelsea játékrendszerébe és meg is győzze arról a spanyolt, hogy itt a helye és nem máshol.

Fabregas – immáron Kékben

Érdekes lehet a meccs Drogba számára is – kérdés persze, hogy ő mennyire kap komoly szerepet. A Ló ugyanis 15 meccsen 15 góllal terhelte meg az Arsenal kapuját, ezzel még így, a nyugdíjkorhatárt súrolva is az egyik legveszélyesebb erő a pályán, ami Wengerékre leselkedik. A maga intermezzója után Mourinho is hozta az Arsenal ellen a messze földön híres szuper statisztikáit, remélhetőleg Drogba is ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta. Szükség is lenne rá, hiszen a hírek szerint Diego Costa heti testmozgásadagja egy az egyben annyi, amennyit a mérkőzéseken látunk tőle, ami azon túl, hogy nem egészséges, hosszútávon sem épp kifizetődő, arról nem is beszélve, hogy nem árt, ha van valami hátország. Drogba Chelsea-legenda, az is marad, viszont az eddigi produkciójával nem rakott még semmit hozzá a Münchenben lezárt történetéhez, ami türelem ide, kék szemellenző oda, nem tartható fenn akármeddig. Muszáj végre villantania valamit (vagy legalább találja el a kaput szabadrúgásból).

Biztosak lehetünk abban, hogy Wenger számára sem lesz közömbös a mérkőzés. Tavaly a Stamford Bridge-en ült ezredszer csapata kispadján, s a millenniumon elszenvedte karrierje egyik legsúlyosabb vereségét. Azt már semmi sem teheti jóvá, de nyilván édes lenne a bosszú. Ünnepelni éppenséggel most is lenne mit, a héten volt ugyanis arsenalos székfoglalójának 18. évfordulója. Ehhez innen is gratulálok, hiszen ez nem mindennapi – sőt, egészen kivételes – teljesítmény, persze remélem, hogy ezúttal sem róla, hanem rólunk szól majd a hétvége.

A hétvége, aminek egy győzelemmel mi lehetünk az igazi nyertesei. Amennyiben ugyanis leverjük az Arsenalt, úgy tényleg többet szakítanánk már három pontnál. Említettem már korábban, hogy mi nem olyan csapat vagyunk, amelyik megtorpan a siker kapujában, nekünk a többgólos vagy –pontos előny inkább hitet és önbizalmat ad. Úgy állnánk ott magabiztosan és a tömeg fölé magasodva, hogy túl lennénk már pár rangadón és markáns előnyünk lenne minden kihívónkkal szemben. Lehet mondani, hogy a bajnokság első ötödében ez inkább teher (vagy legalábbis nem mérvadó), én viszont úgy vélem, ez bizonyíték. Bizonyítéka annak, hogy összeállt a csapat, hogy jó úton járunk, hogy jogunk van követelni a jussunk: a bajnoki címet. Szóval nagyon sokat várok ettől a meccstől, ahol szinte minden mellettünk szól, mégis komoly gátakat szakíthatna át egy bármilyen különbségű győzelem. Addig is Blue Is The Colour!