Blog bejegyzés

Az én Chelsea-m – 2. rész

Éppen ma nyolc éve, hogy Münchenben a Chelsea a magasba emelhette a BL-trófeát egy örökké emlékezetes és idegörlő döntő után. Kaptunk már tőletek néhány beszámolót arról, hogyan éltétek meg ezt a 2012-es estét, most pedig egy újabb írást osztunk meg veletek, Bencétől.

A 2008-as döntő után egy kicsit eltávolodtam a focitól. Nem csak a tizenegyespárbaj feldolgozhatatlansága, az egész meccs dramaturgiája miatt, hanem olyan prózai okokból is, minthogy olyan tv-csatornára került át a Premier League, ami nekem nem volt, a streaming meg akkoriban még csak olyan rossz sem volt, mint ma. Úgyhogy csak néha néztem meccseket. Talán azért is érdemes ezzel kezdenem, mert az ezt megelőző években kifejezetten fociőrült voltam fiatalon. Azzal keltem, azzal feküdtem, nem volt gondolatom, amibe valahogy ne kapott volna szerepet Crespo, Drogba vagy Joe Cole. Szóval így, ki tudja már, miért, de néhány évnyi NFL-mánia után kanyarodtam vissza a focihoz és a Chelsea-hez, éppen a 2011/12-es szezonban. És ez elsőre egyáltalán nem tűnt valami fényes újraegyesülésnek.

A – számomra – új játékosokkal nem tudtam szimpatizálni. Értetlenül néztem, mit keres Ramires, David Luiz meg Raul Meireiles az én szeretett csapatomban, nem is beszélve a folyton szerencsétlenkedő Torresről. És hát ahogy lassan alakult a szezon, úgy is tűnt, hogy ezzel a Chelsea-vel egyszerűen nem fogok megbarátkozni már, főleg azért, mert láttam, hogy a régi nagyok is már eléggé megkoptak, még ha meg is tudtak villanni időnként. Nem voltam boldog ettől a csapattól, de hát nem volt mit tenni, Chelsea-szurkoló voltam.

Így haladtam a szezonnal előre. Örültem, ha Torrest lecserélték, szomorkodtam, ha láttam, hogy Terry már nem ér oda minden lövésre. De főleg azért, mert tudtam, ezzel a csapattal a BL soha nem lesz meg, holott ez volt a nagy álom.

Anélkül, hogy részletezném az egész szezont, a BL kieséses szakasz újabb és újabb csodáit, átugrom a döntőre. A 2012-es év személyes okokból is nehezen indult –  szerelmi bánat meg miegymás – és ehhez adódott hozzá, hogy évek után újra rátaláltam a focira és a Chelsea-re. Még a szezon elején felelevenítettem azt a lidérces moszkvait éjszakát, aztán a season review-kon keresztül végignéztem 2004-től 2011-ig az összes szezont. Láttam Luis Garcia sosemvolt gólját, láttam a méltatlan módon elküldött Mourinhót, a tizenegyest hibázó játékosokat, láttam a Vidicet megpofozó Drogbát, láttam a pólóját lengető Iniestát és persze Övreböt, ahogy Drogba és Ballack szitokszói között besétál a Stamford Bridge öltözőjébe – és közben hallottam, ahogy hangosan-élesen, fülsiketítően kopogtak a patái. Szóval feltüzeltem magam, és újra felidéztem, milyen érzés arra az egyetlen egy trófeára várni, amit már Mourinho alatt meg kellett volna szerezni. Ha volna igazság. De persze nincs – gondoltam.

Hogy is gondolhattam volna másként, amikor azt látom, hogy hiába jut újra a döntőbe a Chelsea, azt egy brutál erős Bayern ellen kell lejátszania, épp az Allianz Arénában. Szóval szkeptikus voltam, persze bizakodó.

Úgy adódott, hogy a döntő estéjére egy barátom meghívott a születésnapjára. Visszamondani természetesen nem akartam, de azt finoman közöltem vele, hogy ezt a meccset én ugyan nem fogom kihagyni. Így pár órával azután, hogy elkezdődött a buli, néhány társam meg pár liter sör társaságában bevonultunk a lakásba, hogy nézzük a meccset. Rajtam kívül nem volt érintett – Bayern-szurkoló nem volt köztünk, Chelsea-szurkoló pedig soha nem is volt az ismerőseim között. Úgyhogy a meccs kábé azzal telt, hogy ők röhögtek rajtam, amint vergődtem az érzelmi hullámvasúton, amit az a döntő jelentett.

Amikor egy újabb Bayern-helyzet maradt ki, vadul nyeltem a sört, és örömömben talán meg is rángattam egy haveromat. Szóval kivetkőztem magamból, és ebben a piának persze nagy szerepe volt. A tizenegyespárbajra már rendesen beütött a sok dühből vagy örömből lerántott sör, és a tévé elé térdelve vártam a végeredményt. Eközben már a társaságban elterjedt a hír, hogy én odafent a poklokat járom meg, így egy csomóan becsatlakoztak és nézték, ahogy térdelek a tévé előtt.

Nem részletezem, megintcsak a tizenegyes párbaj menetét, elég ha arra a pontra ugrunk, amikor Schweinsteiger kihagyta a sajátját, és világossá vált, hogy az, amit végig sejtett mindenki, tudniillik, hogy Drogba sorsszerűen sorsdöntő tizenegyest fog rúgni, eszembe jutott, amikor Terry sétált ugyanígy Moszkvában. És az is eszembe jutott, hogy én akkor odanéztem, mert tudtam, hogy sokan ilyenkor nem bírnak figyelni, látni, mi történik, én pedig akkor, 2008-ban azt gondoltam, hülye leszek éppen erről a pillanatról lemaradni. És végignéztem.

Most pedig, amikor Drogba sétált, tudtam, hogy nem bírom. Szóval lehajtottam a fejem a földre, betemettem az arcomat, és csak vártam Hajdu B.-re.

Rettenetes érzés volt, mert szurkolóként az emberben él egy illúzió, hogy miközben nézzük az eseményeket, valahogyan mintha mi is alakítanánk azokat. Mintha tőlünk, a figyelmünktől is függne, mi történik. De ott és akkor, én lemondtam erről a lehetőségről. Csak vártam. Vártam, Hajdu B.-re. Ott akkor értettem, mit jelent Godot-ra várni. Tudtam, hogy két szó harsanhat csak fel a tévéből. Az egyiket már hallottam, 2008-ban. Az úgy szólt, „kihagyta.” De Hajdu B. ezúttal megkegyelmezett.

ű

„Gól.” Ennyit hallottam. Aztán eltört a mécses. Zokogva térdeltem még a tévé előtt, a többiek pedig üvöltöttek, mert azt hitték, nem tudom, hogy vége van, hogy nem hallottam, mit mondott a Hajdu B. De nagyon is hallottam.

Onnantól kezdve homályos az este. Arra emlékszem világosan, hogy visszatérve a társaságba magamhoz ragadtam egy üveg pezsgőt és azzal ültem magam előtt és csak sírtam, a többiek pedig, akik nem látták a meccset, röhögtek, mert azt hitték, bánatomban sírok, mert veszítettünk.

Én pedig úgy zokogtam, hogy nem bírtam elmondani, hogy ezek örömkönnyek.

Persze nem állítom, hogy csak örömből sírtam – mint mondtam, az az év egyébként is hosszú hónapok melankóliájával, fiatalos depresszióval kezdődött, ami soha sem robbant ki belőlem. Ezen az estén viszont az örömmel együtt a bánat is feltört belőlem. A mai napig, ha azt kérik, gondoljak egy boldog pillanatra, vagy életem legboldogabb napjára, ez az este jut eszembe. Mert ez nem átlagos este volt. Ott, amit átéltem, olyan érzelmi mámor volt, amit félek, soha többé nem fogok átélni. A fiatalos világfájdalom, hónapok magánya, étvágytalanság és elfojtott düh energiája egyszerre boldogsággá alakult bennem, áramlott végig rajtam, tört utat magának és robbant ki.  Az est hátralevő részében folyamatosan üvöltöttem a Blue is the Colourt, felhívtam a telefonomban lévő összes számot és mindenkivel közöltem, hogy „nyert a Chelsea” meg persze félóránként eleredt a könnyem. És sem akkor, sem most nem zavar már, hogy több tucatnyi ember előtt tettem mellesleg nevetségessé magamat, és vannak, akik az este nyomán a mai napig, ha találkozunk, azonnal emlékeztetnek az első találkozásra, amikor üvöltve bömböltem a tévé előtt, és kiabáltam, hogy „ha Drogba van, minden van.”

És még egy emléket muszáj erről megosztanom, ami feltette az i-t a pontra. Életemben nem volt, aki meccseket nézzen velem, a családomban senki sem szerette a focit, így mindig egyedül néztem. Próbáltam édesapámat elcsábítani, hogy néha üljön le velem, de hát látszott, hogy nem érdekelte, úgyhogy hamar feladtam. Viszont a BL-győzelem másnap reggelén ő keltett fel. Én a hajnali tombolástól még részegen ébredtem, olyan volt, mintha az egész tegnap este meg sem történt volna. Felnéztem apámra, és egy Franciaországból hozott sört – akkoriban éppen kamionos volt és Európát járta folyton – nyújtott felém. „Na, mi van? Hallom, nyertetek.” És ebben a mondatban akkor nagyon sok minden benne volt. De ez más lapra tartozik. De ezután, nem törődve azzal, hogy még mindig irdatlanul be voltam baszva, megpisszentettük azt az egyébként nem finom sört, és visszanéztük a meccs összefoglalóját meg a tizenegyes párbajt együtt, mert akkor én még mindig nem hittem el, hogy ez az egész megtörtént.

Életemben nem ittam még olyan rossz sört, ami ennyire jó volt.

(Fotók: chelseafc.com)

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com