Amikor mindenkit szeretek

Kevés dolog ad nagyobb lendületet a hét közepén, mint egy szépen és magabiztosan lehozott londoni derbi. Kevéssé vagyok mizantróp a reggeli csúcsban, önelégülten vizslatom a tabellát (nem mintha bármi is változna csütörtök délelőtt), komolyan, még a Nap is máshogy süt. Úgyhogy a magam részéről én boldogságot, büszkeséget és elégtételt érzek a Tottenham legyőzése után. Ennek szellemében értékelek tehát alább.

Pedig elég baljóslatúan kezdődött a meccs, nagyon bekezdtek ugyanis a vendégek. Kane két igen komoly helyzetet is kihagyott (előbb felső kapufa, majd élesen keresztbe), de nem csak ő pörgött, hanem az egész csapat: agresszív letámadások, gyors labdajáratások, rengeteg mozgás. Ezzel egy időben a mieink tompák, lassúak és körülményesek voltak, különösen a második percben padlót fogó Cahill alakította hitelesen a fogalmatlant.

Aztán – ahogy az lenni szokott – igazolódtak az egyetemes futballtörvények a tipikus kiscsapat szerepében a saját maga által diktált tempótól elfáradó és megszédülő Tottenhammel és a hátsó káoszt sztoikus nyugalommal átvészelő és első komolyabb helyzetét gólra váltó nagycsapattal, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Chelseanek. Az elsőt gyorsan követte a második: az elbaltázott kirúgás, a néhány húzásból kapu elé kerülés és az ajándéklabda kíméletlen gólra váltása a megzavarodott védelem asszisztálása mellett szavak nélkül is hitelesen példázta a két gárda nexusát.

Vezető gólunk

Nem akarom elcsépelni a tipikus szót, de ez a jelző bizony a folytatásra is bőven ráillik. A találkozó digis kommentátora, Haraszti Ádám szerint a kreativitás hiányzott leginkább a spúrok focijából, szerintem pedig egy vezér legalább ennyire, ha nem jobban (persze a kettő összefügg és valahol rá is erősítenek egymásra ezek a faktorok). Néhány éve még egy van der Vaart, egy Modric vagy egy Bale hordozta magában a veszélyt, amit én a mai csirkékből már hiányolok. Járt körbe a labda böcsületesen, de helyzetet (gólt meg aztán pláne) ez nem sokat fialt. A mieink meg köszönték szépen, hozták, amit kell: stabilitást hátul, veszélyteremtést elől.

Igazából pont ezek a ’lehozós’ győzelmek hiányoztak tavaly, amikor hamar lerakjuk a fundamentumokat, aztán engedjük folyni a meccset a maga természetes és kontroll alatt tartott medrében. Sokat téptem a számat az utóbbi hetekben a kulcsembereink kipukkadásának veszélyéről. Nos, ha nem rotálunk, akkor muszáj ilyen meccseket játszani, mint az utóbbi időben. Mert a 90 perc akkor nem sok a pályán, ha abból 30-45-60 perc már megnyugtató lötyögés – hajtás és megfeszült koncentráció nélkül. Ettől függetlenül tartom, hogy meg kéne kavarni olykor a kezdőt, viszont amíg így simázunk, addig nem tamáskodom.

Illő, hogy néhány játékosra személyesen is kitérjek. Elsőként Didier Drogbára, akit az ilyen meccsek után nem lehet nem szeretni. Én most ott tartok, hogy ő volt az egyik legnagyobb nyári fogás. A kezdeti rozsdássága vagy lámpaláza teljesen elmúlt, látszik, hogy remek kondiban van, emellett az önbizalma is helyrejött. Tőle pont ennyi kell: kiegészítő emberként hozni a kis pluszokat, olykor-olykor megvillanni, tudást és győztes mentalitást átadni. Túl van már a zenitjén ő is, de még mindig hatalmas érték, aki még ennyi idősen sem a múltjából él, hanem odateszi magát és bizonyít a zöld gyepen. Tegnap például egy gólpassz-gól kombóval. Nem volt kockázatmentes, de talán már most látszik, hogy nem csak Eto’o, de Drogba ide hozatala is jó döntés volt Mourinhotól.

Még mindig a rangadók királya

Kellemes meglepetés volt Remy játéka is. A francia csatár keveset mutatott eddig, a Maribor elleni sérülése után viszont úgy tűnik, rendben van ő is. Tanári gólt szerzett, benne volt minden csatárerény: labdabiztosság, gyors helyzetfelismerés, erőszakosság, magabiztosság. És ő a harmadik számú csatárunk jelenleg. Ugye érzitek?

Szólanék még Willianról is. Huszonkettesünk szépen fejlődik, mostanra már szinte teljesen zárójelbe tette azt a Schürrlét, aki komoly riválisa volt posztján. Annak ellenére, hogy egyik gólunkban sem volt aktív szerepe, én mégis rendkívül elégedett voltak a szerda esti játékával. A védekezése továbbra is rendben van, viszont egyre hatékonyabban megy át támadásba. Végre proaktív a kapu előtt, keresi a lövőhelyzeteket, így egyre gyakrabban rá is tűzi a lasztikat (az erőt persze még kispórolja belőlük). Szóval tetszik az irány, Willian ráadásul még viszonylag frissnek számít, közel sincs a lábaiban annyi játékperc, mint mondjuk Fabregaséban vagy Hazard-éban, ami jól fog még jönni, bárki meglássa.

Elégedetlen éppenséggel a többiekkel sem voltam, sőt, belekötni nem tudnék senkibe. Kifejezetten tetszettek például a csereként beállt Zouma határozott megelőző szerelései, vagy Ivanovics csupaszív felfutásai (még biztos előnynél is), de említhetném Hazard lefordulását a gólja előtt, amit nem mellesleg ugyanúgy pimaszul a rövidbe lőtt, mint a West Brom ellen. Alapvetően a többiek is a jobbik arcukat mutatták, úgyhogy tényleg rendben volt ez mindenestül.

Örülni tehát van minek. Nekem egyébként maga a győzelem sem puszta strigula, egyrészt komolyan vágytam a Tottenham legyőzését, másrészt ugye botlottunk hétvégén, így fontos volt mindenkit lehiggasztani ezzel a rangadós simázással. Mert hogy – függetlenül az első tíz perctől – az volt. Dübörgünk tovább, zsinórban negyedszer hoztunk clean sheetet és továbbra is pontvesztés nélkül toljuk hazai pályán. Így megyünk tehát a Szarkákhoz. Addig is Blue Is The Colour!