Ahol nem a szépségbe halnak bele

Teljesen érthető, ha még napokkal a hétfői meccs után is ott a vigyor az arcunkon, hiszen a Manchester United ellen bárhol és bármikor jó győzni. Most ráadásul gól-, ember-, valamint mezőnyfölényből is jutott több-kevesebb, vagyis jól szórakoztunk. Vigyázó tekintetünket azonban most már illendő soros ellenfelünkre vetni. Megyünk a Stoke-hoz, tehát sok gyönyör és jókedv nem várható, bár oldottunk meg ennél keményebb feladatokat is, úgyhogy csak pozitívan! Kedvcsináló alább.

A West Ham legyőzése óta elszórva lejátszottak pár bajnokit, amiből a legnagyobb lényeg számunkra pont egy Stoke-meccs volt, persze nem miattuk: Hughes fiai kibekkeltek egy nulla-nullát a City otthonában, ennek hála 11 mérkőzéssel a vége előtt kerek 10 pont az előnyünk. Ez már bőven az a szint, ahol már saját kezünkben van a sorsunk. Így hát minden forduló, ahol nem csökken nagyon a fórunk, az nekünk fog kedvezni.

A Stoke ellenivel együtt már csak öt meccsünk van idegenben. Az eddigi 14-en 9-3-2 a mérlegünk, ami kifejezetten erős – pláne egy olyan bitang hazai produkcióval kiegészítve, mint a miénk. A nagy szériánkat lezáró Tottenham elleni vereség óta négy meccsen nyolc pont jött idegenben, szóval azért olyan nagy visszaesés szerencsére nem következett. A Fazekasokon kívül megyünk még a Bournemouth-hoz, a MU-hoz, az Evertonhoz, majd végül a West Bromhoz, s előzetesen mindebből olyan 8-9 pont a realitás.

Legutóbb a vártnál könnyebben nyertünk idegenben

A szombat délutáni jelenésünk egyébként a nehezebbek közé fog tartozni több okból is. Egyfelől Hughesék képesek megtréfálni a nagyokat (oda-vissza x a MU ellen, no meg 1 pont az Etihadból). Másfelől tavaly a Stoke egy bajnoki veréssel (1:0) és egy ligakupa-búcsúval (1:1 után büntetőkkel) kedveskedett az akkor még Mourinho-irányította csapatunknak. És hogy azóta mennyi minden változott, azt jól mutatja, hogy José már ugyanúgy a múlté, mint Hazard érthetetlenül gyenge formája.

A belga zseni egyébként ha nem is ihletett formában, de mindenképp vezérhez méltóan játszik. Próbálkozik, kezdeményez, de látványosan és néha már botrányosan sokat faragják. Ha szerencsénk van, ez felbőszíti és csak azért is lő egyet, viszont ugyanekkora, ha nem nagyobb az esélye annak, hogy elvegye a kedvét a játéktól a sok tarolás és bokakoccintás. Márpedig szükségünk van rá, mert Costa hozzáállása és viselkedése hétfőn már olyannyira erősen hajlott a botrányosba, hogy tiszta szívemből kívántam a meccs végére, hogy Conte vagy háromszor vágja tarkón egy stoplissal az öltözőben. Ettől függetlenül tizenkilencesünk nyilván kihagyhatatlanabb, mint a Wellhello a nyári fesztiválprogramokból, szóval csak abban bízom, hogy tényleg kihisztizte és kifetrengte magát jó időre és megpróbál elsődleges feladatára fókuszálni – már csak azért is, mert ha betalál, az lesz majd az ötvenedik PL-gólja.

A szilveszteri buli előtt négyet vágtunk nekik az odavágón

Néha elbizonytalanodom, kit érdemes és kit kell még egyáltalán riválisként emlegetni. Ha az utóbbi négy bajnokijából hármat elbukó és a BL-ből 2:10-es összesítéssel kizúgó Arsenalt, valamint a döntetlen- és kifogáskirály Mourinhot és konstans hatodik csapatát nem számítjuk, akkor is maradnak hárman, közülük pedig ketten egymás húsát tépik majd az Etihadban (City-Pool), ami nekünk csak jól jöhet. Ha pedig jöhet, akkor jöjjön is! Persze a lényeg, hogy mi húzzuk be a sajátunkat. Továbbra is Blue Is The Colour!