A szubjektivitás alaptörvénye

Az őrült ács így írta egykoron: „könnyű ítélni a felületesnek, és mily nehéz, ki a szívet kutatja, méltányolván annak minden redőzetét.” A sorok Az ember tragédiájából valók, mi viszont most a futballra próbáljuk ráhúzni a szubjektív bőrt, illetve inkább lerántani róla.

 

A posztot a kommentek közt felvetett alapvetés-vizsgálat ihlette nyilván, senkit ne érjen meglepetés. Ugyanígy meg kell jegyezzem már az elején, hogy azért, mert mi itten írunk, kérem szépen, azért még nem vagyunk, és nem is kívánunk lenni az igazságszolgáltatás gyakorlásával megbízott személyek. Nem vagyunk bírók. Egy hang a szélben, egy vélemény a térben, egy ihlet, ha úgy tetszik, valami, amin lamentálni lehet, egyetérteni, vagy kiröhögni.

A bíró, a bírák szerepe egyébként is egyszerűbb: mégiscsak meghatározott, megalkotott szabályok mentén kell ítéletet mondania. Egy csapat, de legyünk konkrétak: a Chelsea futballjáról, a játékosok teljesítményéről viszont max annyit tudunk, hogy teszünk néhány megállapítást, aztán együtt, veletek megpróbáljuk megtalálni az adott jellemzés helyénvalóságának valószínűségét. Míg a bíráknál alapvető szempont, hogy független, pártatlan legyen, addig esetünkben erről szó nincs, épp ellenkezőleg: mi itt szurkolóként vagyunk jelen, a Chelsea szurkolói társadalom részeként egy a rengetegből. Nincs pályaalkalmassági, ha valaki nem idevaló, azt a közösség úgyis kiveti magából idővel.

 Persze a mi szövegünk áll itt felül, a tiétek meg ott alul, ez azonban nem jelenti azt, hogy a véleményünk felsőbbrendű lenne, írt erről valami Petőfi is, felül a gálya, alul a víznek árja, azt meg tudjuk, ki az úr, amíg szépen vagyok. Nekünk ugyanúgy, mint nektek, van személyiségünk, ami meghatározza a véleményalkotásunk alapját, hangulatunk, ami meghatározza a vélemény felhangját, egyéb személyiségvonásaink, amely meghatározza a vélemény posztban létrejött végleges formáját. S végül van stílusunk, ami pedig meghatározza a végleges vélemény közlésformáját. Aztán, ez vagy tetszik, vagy nem. Azaz, vagy visszajössz 2 nap múlva is, vagy az életben többet soha.

Nem rémlik most, mondjuk utánanézhetnék, de hát lustaság fél nehézség, hogy szenteltünk-e már ennek a témának külön posztot, jóllehet érintőlegesen foglalkoztunk már a dologgal korábban is. Úgy vélem egyébként, hogy nem, hiszen azért ez nem igazán kapcsolódik a Chelseahez, hovatovább a szurkolásunkhoz is érintőlegesen. Most mégis arra vállalkozom, kicsit közelebb hozzam magunkat magunkhoz, ennyi az egész, ennyit tudok mondani előre, aztán majd a végén visszatérünk rá, sikerült-e, vagy sem.

A nyugati orvostudomány és a keleti orvostudomány alapvetőleg másként, mondjuk ki: majdhogynem pont homlokegyenest ellentétesen ítéli meg a temperamentum jelentését és jelentőségét. Az emberek közötti különbségek alapszinten három területre oszthatóak: testi, lelki és szellemi részekre. A temperamentumot a lélekből és a szellemből eredeztetik, ami aztán végül testi formában is megjelenik, de elmondható, hogy a tudatalattiban gyökerezik. A nyugati tudomány végül Hippokratész nevéhez köthetően 4 személyiségtípust különböztetett meg.

A 4 alaptípust azonban már akkoriban is négy sarokkőnek tekintették, senkit nem soroltak be a négy csoport valamelyikébe, hanem a 4 kombinációjából kialakult végső típust vizsgálták, majd az uralkodó személyiségjegyek alapján nevezték egyiknek vagy másiknak. Ez a rendszer mára bőven idejétmúlt, mégis, innen eredeztethető az egész személyiségvizsgálat. Nem mennék végig az egész folyamaton, egyrészt, mert senkit sem érdekel, gondolom, másrészt, mert lényegtelen is szempontunkból. Legyen elég annyi, hogy a lehető legkülönbözőbb irányokba fejlődött tovább a folyamat, az orvostudomány robbanásszerű fejlődésével együtt a viselkedésformák vizsgálata is nagyon sokféle eredményre vezetett. Jellemzően a XXI. század a legbiztonságosabb századnak tűnik egyelőre, mégis, számos új olyan dolog van, ami merőben befolyásolja az emberek életvitelét, viszont soha eddig nem foglalkozott ekkora mértékben az emberiség egésze a motiváció kutatásával és lelkének ápolásával.

A társadalmilag fejlett világnak tekintett Európa, Amerika, a fejlődők közül a nagy népességszámmal rendelkező Kína, India, de még Oroszország is közel fél évszázada nem áll lényegi háborúban senkivel (az USA vietnámi érdekeltségét most ne vegyük ide, hiszen az amerikai kontinensen élő többszázmillió ember életét ez az összességhez képest nagyon kevéssé befolyásolta), a biztonság mellett az oktatás fejlődése pedig lehetővé tette az emberek számára, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. Egyáltalán, hogy gondolkodjanak, gondolataikat megértsék, s ez a folyamat bizony visszahozta a nyugati orvostudomány által lekicsinylett keleti orvostudományt, és a spiritualitást a mindennapjainkba. Bár sok esetben a fejlett-tudományos nyugati aggyal kuruzslásnak vélik mindazt.

Nekünk, akik a nyugati kultúrában civilizálódtunk, a keleti, s most kicsit konkretizálok, a kínai gyógyászat megközelítése meglehetősen idegen, hiszen a megismerési folyamatban egészen más logikát követ, mint az általunk megszokott. A dolgok közötti hasonlóságra, az összekapcsolásra, az egységesítésre épít. Míg a nyugati, tudományos gondolkodás elsősorban az elkülönítésre, a dolgok szétválasztására törekszik, vagy-vagy, addig a keleti logika az és-is szavak használatával jellemezhető. A nyugati orvoslás alapja a természettudomány, a technika. A tudomány ismereteit használja fel arra, hogy a testi működéseket és folyamatokat minél pontosabban leírja. Az anyagi, konkrét, megfogható, kimutatható dolgokat vizsgálja. Nagyon magas szintű fejlődést ért el ezekben az utóbbi évtizedekben, gondoljunk csak a megrajzolt emberi géntérképre, a sejtszintű folyamatok laboratóriumi vizsgálatára, a sebészet technikai bravúrjaira. Az ember – a természet – vizsgálatának ez a megközelítése a bal agyfélteke dominanciáját feltételezi, aktív figyelme inkább a jang energiát használja: pontos, precíz megoldásokat eredményez.

Ezzel szemben a keleti gyógyászat alapja a filozófia, a keleti világszemlélet. A tudományos gondolkodáshoz képest válaszai sokkal elvontabbak, absztraktabbak. A gyógyítása művészethez, a költészethez közeli. Az embert testi-lelki-szellemi egységben szemléli, a természeti környezet részeként. Megállapításai általánosak, intuíciót, az egész átlátására való érzékenységet feltételeznek. Ez a jin energia, a jobb agyfélteke dominanciáját jelenti.

A nyugati orvoslás az embert részekre osztja. Minél inkább fejlődik, annál speciálisabban vizsgálja testünk működésének részleteit. Az orvostársadalom szakterületekre oszlik, szakorvosok foglalkoznak különböző testrészeinkkel. Ezzel szemben a keleti orvoslás holisztikus megközelítésű, az embert nemcsak testileg tekinti egésznek, a részek közötti kapcsolat állandó figyelembevételével, hanem testi-lelki-szellemi egységnek is. Nem különíti el a testrészeket, az összefüggéseket keresi. A testi problémák megoldásában a lelki-szellemi jellegzetességeinket is figyelembe veszi.

A nyugat a részeket egyenként, külön-külön gyógyítja, kevéssé szentel azonban figyelmet a részek egymásra gyakorolt hatásának. A kelet ezzel szemben az egészet gyógyítja, a kibillent egyensúly próbálja helyreállítani, ezzel viszont kevésbé objektív, sőt, szubjektív.

Ha az egészet más kontextusba akarom helyezni, adja magát egy zenekari példa. A nyugat az, ami-aki veszettül jól tud dobolni, bármikor nyom egy Santana-gitárszólót, jól boldogul a zongorán, és beszarsz, ha hegedű kerül a kezébe. A kelet ismeri a hangszereket, de kevésbé, vagy egyáltalán nem tud bánni velük. Viszont, a kelet meg ír egy szimfóniát, míg a nyugat megpróbálja sorba rendezni a dobszólót a gitárszólóval, és a magányos hegedűvel. Amíg a nyugat a virtuóz, addig a kelet a karmester, aki meg tudja mondani, melyik eszközt kell újrahangolni.

Hogy ne táncoljunk túl messzire a focitól, a nyugat a galaktikus Madrid, a kelet pedig José BL győztes Intere, urambocsá’ Di Matteo Chelseaje.

A nyugat megkeresi, hol fáj, majd helyi kezelést nyújt, gyógyszeres-sebészeti úton. A kelet, az más. Alapja többnyire a megelőzés, nem a kezelés. Filozófiai alapja a Taoizmus. A Tao minden létező forrása, a világ törvénye, az Út. A Tao ereje, a kiegyenlítődésre törekvés megmutatkozik az élet minden területén. A taoizmus két alapvető energia megnyilvánulását látja a világban, ez a jin és a jang, a föld és az ég, az anyag és a szellem polaritása. Ezek az erők alkotnak minden létezőt. Mozgásuk ellentétes, de egyensúlyra törekszenek, állandóan változnak, és kiegészítik egymást. A betegségek hátterében a keleti ideológia szerint az életenergia, a kí (ejtsd: csí) diszharmonikus működése áll. A gyógyítás pedig ezen diszharmónia helyreállítását célozza, célja, hogy (újra) elérjük a belső harmóniát.

Összességében tehát míg a nyugati orvostudomány alapjában és egészében analitikus, addig a keleti orvostudomány és a spirituális világ mondjuk úgy tömbösített, az egészet vizsgálja, nem a részt. Nézzük meg, mi magunk is hogyan vélekedünk, mi alapján alkotunk véleményt a csapatról, a csapat játékáról, a játékosokról. Analitikus, statalapú véleményt formálunk? Objektív alapon, mérőszámok alapján próbálunk meg ítéletet hozni, miközben a lehető legtöbb mérhető adat rendelkezésünkre áll? Avagy, szubjektív, érzelemalapú véleményt mondunk, az alapján, mit éreztünk, mikor azt láttuk, hogy..

Oké, mondhatjuk, kit lep meg, hogy a szurkolás érzelemalapú, a véleményalkotás ilyentén pedig szubjektív? Naná, hogy senkit, gondolom. Viszont egy szubjektív vélemény képes lehet-e arra, hogy ítéletet mondhasson, hiszen semmiképp sem születik a teljesség igényének figyelembevételével? Azaz, jogos-e, ha feltesszük a kérdést: mi a jobb, ha… vitaindítónak, aminek CSET is szánta, teljesen jó, csak arra próbálok rávilágítani, hogy ebben döntés nem születhet.

Az adott véleményt, amit megfogalmazunk, bele sem gondol az ember, hány féle személyiségjegy befolyásolja: emberkép, világkép, érzelmek, racionalitás, önkritika, rendszerkritika, magabiztosság, változtatásban való hit, cinikusság, függetlenség a közvéleménytől, általános elégedettség, gondolkodásmód, és még vagy száz dolgot fel tudnék itt sorolni, ami alapból vagy aktuálisan meghatározza, milyen karakteregymásutánt vet az ember képernyőre. Ehhez képest úgy vélem, komoly dolog az, ha valaki képes következetes lenni, heteken, hónapokon, akár éveken keresztül, így valamelyest elismerésként könyvelem el a magam és írótársaim nevében, ha ezzel vádolnak meg bennünket. Bizonyos szempontból egy jó blogger jó tanár és jó filozófus is. Persze szenvedélyes, előítéletes, és véletlenül sem pártatlan, hiszen szurkoló.

A pszichológiai vonalról már ejtettünk szót lépten-nyomon gyakran, így ezt a vonatkozást most nem keverném ide, annak ellenére, hogy szerves része a folyamat egészének. Ideidézném azért, ami annyira idekapcsolódik, mint más meg nem:

Aki most lát és hall (olvas) engem, annak saját felelősségére kell képet alkotnia arról, amit mondok. Ez nem igazmondás vagy hazugság, hanem önhűség kérdése. Vagyis abban a pillanatban, amikor valaki megért engem, akkor önmagát érti meg; csak annyit tud belőlem megérteni, amennyit önmagából megértett. Ezt a belső képet mindenkinek magának kell megalkotnia, függetlenül másoktól.

Ez persze feltételezi részben, hogy humanoidok vagyunk, és mint online huszároknak is van értékrendszerünk. Ugyanis be kell hozni a vizsgálandó tételek közé egy új dolgot: az értékrendszert. A véleményalkotási folyamat nem más, mint egy saját értékrendszer alkalmazása a valóságot rekonstruáló megismerés alapján megalkotott elvi valóságra. Hiszen sem a filozófia, sem a pszichológia szempontjából a tények és a megismerés sosem létezik tiszta formában. A kérdés, hogy adott dolog vizsgálata szempontjából a tény releváns tény-e vagy sem.

Az ember alapvetően szubjektív lény, ezt nem lehet kikapcsolni. Ha leültetsz két random kiválasztott Chelsea szurkolót két elzárt szobába, lejátszod nekik ugyanazt a meccsrészletet, és a véleményüket kérdezed, írják le, mit láttak, mit gondolnak, mindenféle egyéb instrukció nélkül, fogsz kapni két variációt, ami a történet lefolyásában sem biztos, hogy egyezni fog, de cserébe semmi másban nem lesz ugyanaz. És bizonyosan a két vélemény nem lesz analitikus: nincs analízis, szintézis, az összehasonlítás ad hoc jellegű, az összefüggések értelmezése felületes, formálisan van jelen a logikai mechanizmus, cserébe kapsz elvek mentén szemlélt, vélt valóságot.

Ennyi észosztás után legyen valami interaktív jellege is a dolognak, itt van nekünk hétvégére a rangadó a United ellenében. Egy edző, egy csapat, két út: a kockáztatás vagy az óvatosság nyer?