A semmi földjén

Valamikor, egyszer régen, az operációs rendszeren is túl, illetőleg, ahogy a küzdő alkoholisták meséje kezdődik, az üveghegyen túl, közel egy egész hónapja és kétezer többnyire semmitmondó kommentje már, hogy megjelentünk írásban, a kevésbé mókás ebben az egészben az, hogy jottányit sem léptünk előre, kvázi sehun’sem. Hölgyeim és uraim! Zenzo ismét elmélkedik az edzőkérdésről meg úgy egyáltalán, a klubról.

Kivételesen, bár magam kevéssé izgulok a jövő miatt, de meg tudom érteni azokat a szurkolókat, akik frusztráltságukban csutkáig rágták a körmeiket, és egészen annyira befordultak magukba, hogy azóta kifordultak. Persze azért vélhetően zajlanak a dolgok, még csak nem is a háttérben, viszont a napjaink információéhségével élő emberek minimális egyszerűséggel képesek – ne kerteljünk – hereszaggató sikolyok közepette belehalni minden nap a maximum szabadsajtó szintjén kerengő, minden nap dartstáblával megkreált hírek között megbúvó dezinformációs kampányba.

Ettől függetlenül viszont tény, és emellett nehéz elmenni, hogy ugyanott tartunk ma, június 27-én, mint kvázi az FA-Kupa behúzása után. Conte in no man’s land, no új manager, no igazolások, no direction. A kevéssé remek oroszországi Vb árnyékában papíron Sarrit már legalább annyiszor leigazoltuk, ahány tizenegyest megítéltek a videóbíró alapján, de a kvázi leigazolt játékosok száma sem kevesebb, mint ahány féle szer volt tegnap az isteni Diego vére helyén az erekben az argentin mérkőzés alatt. Őt már azóta kórházban ápolják, de hogy a Chelsea kínjaira mikor jön enyhülés…

Talán a világ legrosszabbul titkolt szándéka, hogy az elsőszámú célpontunk Sarri mester lenne, ennek megfelelően a komplikációk száma és azok nyilvánosságra kerülése exponenciálisan növekszik. Sarri már nem a Napoli menedzsere, hiszen ők Carlót már kinevezték, viszont szerződése továbbra is Nápolyba köti 2020-ig, De Laurentiis meg addig buzizik velünk, amíg kedve tartja. Próbáltunk beijeszteni balról egy Blanc-nal, de ez a húzás sem jött be. Az eredmény pedig továbbra is ugyanaz: Chelsea mínusz Conte nem egyenlő Sarri.

Normális esetben nem jelentene akkora égető szükséget a hiánya, mint a Chelsea jelenében, de így viszont igenis kérdéses a klub futballdirektori székén tátongó kráter. Emenalo munkássága és személye relatív vegyes eredményt ért el a szurkolói elégedettségi skálán, és inkább egy lefelé forduló véggel, bár továbbra is fenntartom, hogy szerepét jóval kevesebben ismerték valójában, mint amennyien számon kérnek rajta dolgokat. Jelenleg viszont a hiánya az, ami – ilyen edzőüres térben – mindenképpen érvágás a Chelsea amúgy sem egészséges szervezetén.

Az orosz-angol kapcsolatok, bár kevésbé vannak napirenden, de továbbra is hűvös, távolságtartó, és inkább ellenséges, így Abramovics helyzete korántsem tisztázott, annak ellenére, hogy az azóta izraeli állampolgár legalább bejuthat abba az országba, ahol az érdekeltségeinek egy része található.

Mindezek együtt már megírattatott egyszer, s bár most mindenki számára jó ekszkjüz a világbajnokság ténye, a helyzet bizony az, hogy a riválisok mellett egyedül mi látszunk tétlennek, ha nem tehetetlennek. Én bizonyos vagyok, mások többnyire (csak) bíznak abban, hogy a látszat csal, és ez persze még mindig jobb, mint a Chelsea nyilvános szopatása Sarri kapcsán, mégis látom, egyesek mit össze szenvednek a hírek hiánya végett, és lassan már a blog kommentmezeje is átcsap rumour rater-be, csak, hogy legyen valami, ne csak a Vb és a lemondás. Pedig gyakorlatilag kitehetnénk a vótmá-megtelt táblát a diszkoszmezőre is.

Amellett, hogy a gyakorlati edzőkeresés lényegében a Chelsea életének emblematikus pillanatai közé avanzsált az évek során, és a lassan újradolgozandó címerünkbe bizonyosan helye kell, hogy legyen a dicstelenül távozó edző szobrának, miközben a klub nickje pedig a pensioners-ről „changers”-re változik, senki nem vált még közülünk ennek a folyamatnak a megszállottjává, s talán a legtöbben (legalábbis remélem) szívesen látnánk már némi állandóságot a Chelsea életében. Nem szimpla passzióból, hanem valójában azért, mert ahogy a kifakadásokat és kommenthalmokat olvasom itthon és idegenben, az átlagszurkoló kicsit megfáradt ebben a folytonos újrázásban, mára már az is, aki eddig az eredmények miatt ki tudott állni mellette, az is. Főleg, mivel a folyamat egy öngerjesztő mélybe húzó spirál. Persze maga Sarri nem csak azért lehet elsőszámú célpont, mert jobb edző nem jönne ide, hanem valójában azért, mert nincs más. Az edzői piac némileg fura, tolódásos generációváltás küszöbén toporog, ahol a nagy öregek már túlléptek, a feltörekvő fiatalok pedig még a küszöb előtt hasalnak, arra várva, hogy felemelkedhessenek az átlépés céljából. Sarri ennek a kettősségnek önmagában is a megtestesítője, kora ellenére szerteágazó tapasztalathiányával, így legalább azt elmondhatjuk majd, hogy próbáltunk a metszetből halászni.

Sarri maga talán képvisel némi iránymutatást abba az irányba, ami nagyjából egy kilencvenes évekbeli balatonboglári láncdohányos avantgárd művész minden tulajdonságát egyesíti magában, de ami lényegesebb, abba is, amit elvileg-talán látni szeretnénk a jövőben, legalábbis próbáljuk meg ráfogni, mert más úgysincs a kezünkben. Az átigazolási témákat célzó hírek úgyis erre épülnek, főleg Sarrihoz v a most képviselt taktikájához köthető játékosokkal hoztak szóba bennünket, ezért is lehet alapja akármelyiknek, viszont cserébe ugyanezért is kétséges bármelyik. Leírni persze le lehet bármit következmények nélkül, no meg, ugye, le is kell, hiszen máshogy meg nehéz tartalommal megtölteni a szájtokat. Egy önbizalomhiányos varázsló sem hozna össze zagyvább dolgokat amúgy, mint amit velünk kapcsolatban megtesz a média ezen találékony része, de ezzel együtt kell élni. Ha nem kattolgatnánk le ezeket az oldalakat, nem lenne létjogosultsága, így meg viszont van.

Persze nehéz szakírói, tartalmas elemzést adni egy olyan szituációról, ahol a források megbízhatósága Neymar szimpátiájával vetekszik. Így viszont szabad a homályos és szürke terep, minden egyes magára valamit is adó oldal igyekszik egy feltörekvő terrorszervezet hatékonyságával lerohanni ezt a ködöt, és kiírni belőle, ami a kezébe akad. A lényeg végülis az eredmény, az eredmény pedig az, ha az olvasottak beszédtémát szolgáltatnak. Más kérdés, hogy a kétnaponta ugyanazon pletyka elolvasása már arra sem jó. Azt pedig már a gengszterváltás előtt, ’88-ban megénekelte a Fix együttes frontembere, Nyemcsók ’Csoki’ János, aki amúgy arra tett kísérletet, hogy a Deep Purple Ian Gillanjét átmentse a 80-as évekbe, válltöméses kosztümben, konkrétan nővé rúzsozva. Egy üzleti ügyben melléjük szárnyashajózó német üzletember két sör után simán konzumhölgynek nézte volna, de hát ami a rendszerváltás környékén nem történt meg egy sétahajón, az nem is létezett. Csoki megmondta a kifejezetten értelmiségellenes kifakadásában, hogy „Nem szeretem a ködösítést, a lényeg nélkül a körítést, óh nem!”. Ezért persze még nem kell megválasztani szócsövünknek elégedetlenségünkben, a Fix azért többnyire a magyar rocktörténet szégyenfoltjaként vonult be a köztudatba. És nem azért, mert a nyolcvanas években a zenekarok képtelenek voltak maguknak értelmes nevet találni, aminek ékes példája a Fix is, pedig ha csak kicsit ásunk, találunk Fáraót, Piramist, Szfinxt, Oziriszt, és persze Karthágó együttest, az ember azt gondolhatná, hogy mindegyik az ELTE Ókortörténeti Tanszékéről szakadt ki. Bár, ha már belekevertem az egészbe a Fáraót, nekik ’86-ban volt egy olyan daluk, hogy “Elég!”, hát akkor mégiscsak tegyük ide ezt is, mégha a szám eszmei mondanivalója már más húrokat penget, nem politizálunk itten kérem, de Németh Szilárd tuti ezen a dalon nőtt fel, és ez ültette el benne a NER kulturális újraelosztásának ideológiai alapjait.

A helyzet viszont az, hogy ezek a megélhetési írók ugyanúgy a felszínt vakargatják, mint mi magunk, talán egy hajszálfingnyival mélyebbre látnak. Viszont, ahogyan a nagyközönség számára is elérhető és használt internet az egész „internet” nagyjából 4%-át teszi ki, ugyanúgy a megjelenő pletykák is kb ennyire fedik le a háttérben, illetve hát nem a háttérben, csak nem a nagynyilvánosság előtt zajló történéseket. Miközben a Vb egyik helyszínén, vagy attól nagyon távol egy kellemes pohár rizlingfröccs árnyékában ügynökök és klubképviselők beszélgetnek sorsokat döntögetve, „mi” (szurkolók) vagyunk ebben a helyzetben az alkalmatlan ember, az alkalmatlan helyen, az alkalmatlan időben. Tegyük nyugodtan magunkévá a hitvallást: olyan ez, mint a bográcsgulyás – a jóra várni kell. Ez a mai állapot a jövő májusi bajnoki címünk ünneplésekor már csak fingfelhő lesz a Chelsea eseményhorizontján, s mi egymás vállára borulva hanyag eleganciával intünk csupán a nosztalgiaesten, hogy ja igen, kérem, hát ilyen is volt. Ez volt az igazán fineszes Chelsea-trükk, amely elhitette, hogy nincs holnapunk, és már talán tegnapunk sem, aztán 8 hónap múlva meg csak ámulunk és tapsolunk, mire vége a mutatványnak.

Addig is elő a kőbányaival feleim, és élvezzük a talán most már az érdektelenségből előlépő maradék néhány értékelhető vb-meccset, múlassuk az időt, és próbáljunk meg türelemmel vegyes higgadtsággal kevesebb sót reszelni a sebbe, mint amennyit muszáj.