A nyár, amikor minden megváltozhat

Újat nem fogok tudni mondani. Azt az időszakot éljük, amikor mindenki annyira ki van éhezve minden kis értékesnek tűnő információmorzsára, hogy mire a poszt végére érek, már lehet, hogy a fele nem lesz aktuális. Nagybani – nem piac – összefoglalás, kicsit tágabb képpel, tágabb fókusszal. Emberek, Zenzo visszatért!

Nem a Chelsea az, amit idén nyáron, bár gyakorlatilag idén, elkerülnek a nagy sztorik. Aláfestőzenének akár bekapcsolhatnánk az izraeli rádió netstationt, bár a war-room hangulathoz lehet jobban illene az iráni adó lassan. A lényeg, hogy felkapjuk a pilótaszemüveget, majd belekamikázézzunk a Chelsea-t körülvevő fingfelhőbe.

Az Abramovics-éra lassanként egy szurkolói generáció felnövését öleli fel, így akik már ott voltak az elején, tudják, hogy a klub újkori történetének tulajdonképpeni folyamatos, szerves része volt az érzelmi hullámvasút, viszont a fentek és lentek egyrészt az utóbbi pár évre fentebbek és lentebbek lettek, az amplitúdók viszont nem csak nőttek, de sűrűsödtek is. Nehéz elmenni amellett, hogy ez a nyár lehet az, amikor még az optimistábbak is pesszimista vonásokkal ruházódnak fel, az eleve világvégehirdetők meg büszkén dobolhatnak mellkasukon, hogy ők megmondták, megmondták már akkor, amikor még nem is lehetett megmondani, úgyhogy tessék most már igazat adni nekik végre, hiszen már igaz-e, hogy kijár. Sasszem elvtárs üdvözletét küldi.

Amikor – már eddig ezerszer – feltettük magunknak a kérdést, hogy vajon meddig lehet sikeres és tartható a Chelsea azon fajta törekvése, hogy sokkal inkább váljon Real Madriddá, mint tradicionális angol klubbá, valahogy sosem vártunk rá választ, viszont így 2018 derekára megérkezett maga a válasz – eddig. A folyamatos és instant sikerhajhászás érdekében a bárkitől bármikor megválás eljutott arra a pontra, amikor szenvedéssé vált az újak rekvirálása, a kicentizett és deadline-ra futó üzletek, a szenzációk helyett a B és C tervek megvalósítása. Ami már csak azért is furcsa, mert négy éve, a brazil vb évében még teljesen már érzelmekkel mentünk neki a nyárnak.

A Chelsea Football Club, bármit is állítsanak a riválisai, sosem volt múlt, szurkoló és identitás nélküli konstrukció. Az időszámításában viszont baszomnagy mérföldkő, mikor a csődközeli állapotában megjelent a glóriamentes megmentő, Roman, és játékszerévé tette a Stamford Bridge-et és népét. Megjelenése a valósággal kevert álomvilágot hozta el, azonban ezzel együtt egy sor olyan változást is, ami alapjaiban rengette meg nem csak a klubot magát, viszont az akkori futballpiacot is. Ezen nagy rengés egyik következménye, hogy az Abra-éra 15 éve alatt a Chelsea nem tudott, és nem akart identitást felépíteni. Nem tudott, mert senkinek sem hagyott rá elég időt – én nem is akart, mert nem akarta ezzel korlátozni magát a következő váltásra. Sőt, igazából mondhatjuk, hogy a Chelsea identitása gyakorlatilag maga Abramovics lett. Mára azonban ez az identitáshiány, vagy az identitás helyetti személyi kultusz visszacsapott: a Chelsea-nek nincs igazán jövőképe, ami pedig szerves akadálya az iránykövetésnek – elvégre nincs irány, ilyetén pedig egyre komolyabb akadályokba ütközik a részben vagy egészben maga keltette lyukak betömködésében. Ennek részben okozói, részben katalizátorai azok a folyamatok, helyzetek és események, amik jelenleg körüllengik szeretett klubunkat, talán egy picit nagyobb akadály elé állítva, mint amekkorát jelenleg meg tudunk ugrani.

A baj korántsem akkora persze, mint amekkorának mi szurkolók látni véljük, nekem legalábbis ez meggyőződésem. Nem süllyedt akkorát azért a Chelsea mindezek ellenére, mint a nagy magyar fodball, vagy ’93-ban a Marseille.

De nézzük végig, mik az előttünk tornyosuló, jövőnket erőteljesen befolyásoló és meghatározó események:

Először is, a talán legégetőbb, hogy az edzőkérdés megoldatlan – pedig nagyjából fél éve nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a váltás szükséges és elkerülhetetlen. Én magam nagyon csípem Contét, és nagyon szurkoltam neki, hogy fordítsa visszájára a dolgokat, de ehelyett csak még mélyebbre ásta magát, számomra már jó ideje nem volt kérdés, hogy ennek a közösségnek reszeltek, mert ez már korántsem egy kellemes szimbiózis. Júniusra fordulva a Chelsea viszont továbbra is azon dzsúdózik, hogy képes legyen leakasztani egy edzőt, holott ez egy olyan kérdés, aminek már régóta megoldottnak kellene lennie. Persze lehet, hogy ezzel is csak a közepes fogást akarja eladni a board a szurkolók felé, elvégre már sikerült elérni azt az állapotot, hogy lassan bárkit elfogadna az egyszeri szurkoló, akár Löw Zsoltot is, aki éppen ma jelentette be, hogy kizártnak tartja, hogy ő váltsa Zidane-t, vagy egy speeddel felpörgetett Don Juant is simán bevenne, csak legyen már valaki – így nem ér senkit túlzottan nagy sokként, hogy a kalapból végül ismét az ikonikus ogre, Awram ‘jóhaver Grant kerül elő. Persze messzire kell nézni a szellemi horizonton, hogy ezt el lehessen adni érdemi megoldásként, mert még a helyi Kanizsa drukkerkocsma szellemi színvonala is megüti azt a szintet, ahol ki lehet ötölni ilyen zsenialitásokat, mindazonáltal a végcél reméljük, nem ez, csak max ez lesz belőle.

Aztán itt van nekünk ezzel szoros összefüggésben, hogy a keret két talán legnagyobb értéke, selyemrambó és csatakanca szerződésének kérdése továbbra is megoldatlan, a villámléptű örökifjú potenciális aranylabdavárományos mellett a birodalmi madárijesztő Tibó ráadásul égetőbb, mert őt vagy most eladjuk, vagy jövőre bebukjuk. Halkan mormoljunk el egy imát, vagy ami tetszik, Jean-Marc Bosmannak, és az EU akkori bíróságának, akik anno az azóta szabállyá minősülő perben futballtörténelmet írtak a perdöntéssel, a játékosok és ügynökeik világába pedig példátlan zsarolási eszközt adva ezzel. Mind tudjuk, hogy Courtois lelépése nem vetekedhet Figo Barcából Realba igazolásával, de azért, amit a kampósorrú leművelt a Chelsea-vel, hát azért kevesen lesznek büszkék reá, s zárják a szívükbe, ettől de, de, inkább küldenénk el sztrádát aszfaltozni kánikulában, mint sem. Igazából még ezzel a dologgal sem lennénk nagyon vészesen mélyen, ha, és akkor ugrunk a következő pontra.

Ha lenne BL-indulás. De nincs BL. EL csapatként kellene megújítani a keretet. Ami megint azt mondom, hogy önmagában nem hordozna túl sok kérdőjelet magában, HA, és nem lenne következő pont.

De van, méghozzá maga Abramovics személye, kincses ládikója, a klub hozzáállása – no meg egyáltalán az orosz helyzete. A Chelsea évek óta folyamatosan, és egyre inkább kíván függetlenedni Abra vagyonától, saját lábra állni, gazdasági vonatkozásban önállósodni, a tulajdonost tulajdonosként megtartani, nem pedig mecénásként. Abra véleményét erről (sem) ismerjük, a médiát ügyesen és hatékonyan kerülő Roman bizalmasain kívül nem tudom, hányan ismerhetik. Mindenesetre az Abra-pénzek kiszállásával EL-csapatként baromi nehéz dolgunk van/lesz, hiszen a BL hiánya mindössze (remélhetőleg) egy szezonra szól, ami pedig nem nagy cucc, ha a világ pénzét elköltheted a piacon.

Persze elvileg nem költhetnéd, hiszen van nekünk itt egy FFP, és hol van már a ’90-es évek eleje, mikor még a Vatikán emelt szót az olyan eszméletlen futballigazolások ellen, mint amit 92-ben Berlusconi hajtott végre – a később rendkívül pórul járt Lentiniért 13,5M fontnak megfelelő lírát fizetett a Milan a Torónak, amivel akkor a legdrágább játékossá avanzsált, s bár a vatikáni L’Osservatore Romanónak csak annyira volt sportrovata, mint csöcsös nője a címlapján, a szentatya szócsöve a kétkezi melósok megalázásaként, a „munka világának” meggyalázásaként ítélte el „Gigi” Lentini átigazolását, amelyet torinói tüntetések kísértek, és felháborodások világszerte.

Abrát jelenleg viszont még Angliából is kiűzették, aki a pénzecskéjével együtt Izraelben keresett menedéket, azon egyszerű oknál fogva, hogy relatív egyszerűen szerzett állampolgárságot ott, cserébe izraeliként már vízum nélkül utazhat ki s be Angliába – mégha ezzel csak a helyzet fele van megoldva, üzletelni ugyanis továbbra sem tud.

Ennek az új felállásnak és a világpiaci helyzetnek köszönhetően (ami rövid időn belül gyakorlatilag duplájára emelte a költségeket), úgy döntött, hogy a stadionépítési terveit felfüggeszti. Amiről, a tőle szokott szűkszavúsággal a .com-on egy kétsorossal tájékoztatta a közönséget. Hogy ez is egy rövid távú döntés, vagy, mint a végkiáltók mondják, egyenes út a klub eladásához, nem tudni. Azóta már magyarázzák is a bizonyítványt, csak hát eső után köpönyeg..

Nohát itt tartunk. A helyzet szürrealitását fokozza a rendelkezésre álló kevés idő vb általi továbbrövidülése. Ha és amennyiben lennének a boardnak kész tervei, hiszem, hogy gyorsan és hatékonyan oldhatnánk meg az egészet, majdhogynem pár tollvonással, ellenben jelenleg szinte nyilvánvaló, hogy nemhogy kész terveink nincsenek, de még talán konkrét ötleteink sem, de legalábbis nem több, mint amennyi egy Mr Busta szövegben található Hamlet-monológ.

Abra helyzetével nem tudunk mit kezdeni, egyelőre letette a követ a Chelsea mellett, és kénytelenek is vagyunk eltekinteni attól a valós eshetőségtől, hogy eladja a klubot. A stadionépítés az ő projektje volt, ezt a klub jelen állapotában – pláne a megduplázódott költségek mellett – képtelen lenne kivitelezni.

Amivel foglalkozni kell, méghozzá gyorsan, az egy futballigazgató és egy edző kinevezése. Nem lenne nagy hátrány, ha nem időszakos megoldást keresnénk, ráadásul a kettőt nem egymástól függetlenül. Ezek után játékosokat szerezni is sokkal gyorsabb és egyszerűbb lesz, elvégre csak a Chelsea-ért magáért jelenleg kevesen állnának szóba velünk – egy edzővel, célokkal és konkrétabb jövőképpel viszont már közelebb kerülnénk ehhez.

A világbajnokság viszont, amellett, hogy a rendelkezésre álló időnket erőteljesen csökkenti, a legtöbb egyéb vonatkozásban szinte csak segítheti terveinket és törekvéseinket. Ha már kérdéses a két (három) belgánk sorsa, és hát azért jöttek már hírek itt, hogy a PSG nem volt rest betolni egy nemszar ajánlatot Kanté-ért, ezen Vb-résztvevő játékosok egy jó tornával csak felfelé tornászhatják a kérők számát, így az árukat, már akár Bats is, de Kürtő pláne, Hazard ára pedig egyenesen kilőhet a sztratoszférába, főképp, ha a belgák végre valami komoly tornát tudnak futni. Ugyanitt megemlíthetőek brazil és egyéb nevek szintúgy, míg a nem résztvevők (Morata, DL, Fabregas, Alonso, Bakayoko) pedig teljes értékű felkészülést végezhetnek, és pihenten kerülnek ki az új szezonra. Arról nem is beszélve, hogy a vb Oroszországban lesz, ami rontani már talán kevéssé ronthat Abra vs Anglia helyzetén, javítani viszont akár javíthat is. A sport mindig közvetítő szerepet játszott a politikában, és hosszútávon többnyire jótékony hatással volt a helyzetre. A labdarúgás népszerűsége révén pedig még a sportok közt is kiemelkedik, nemzetközisége, közege kifejezetten képessé teszi erre.

Itt persze számolni kell azzal is, hogy a vége az lesz a love storynak, hogy Roman túlad a Chelsea-n. A klub jelenértéke számítások alapján nagyjából 1,2 milliárd font, aki leszurkol érte ennyit, annak bizonyára komoly céljai lennének velünk. A Chelsea jövője épül, vele vagy nélküle. Minden jóérzésű Chelsea szurkoló örökélet+1 napra hálás lesz Abramovicsnak azért, amit a Chelsea-ért tett, ettől függetlenül lehet, hogy itt a közös tündérmese vége.

Az, hogy ez az esetleges értékesítés mekkora átalakulást hozhat magával, megjósolhatatlan, minden esetre nagyot, hiszen a board jelenleg Abra bizalmasaival és embereivel van tele. A stadion viszont maradna, a Cobham is, a játékosok is, a staff is, a szponzori szerződésekkel együtt. Hitelbe viszont nem aggódunk, ezzel ráérünk foglalkozni majd idővel, mégha mondom, maga a tény valósága Damoklész kardjaként itt is függ a fejünk felett. Kicsit olyan önsegítő könyvesen hangzik, de ettől még igaz, hogy nem csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy mit hoz majd a jövő, hanem azt is, hogyan szeretnénk alakítani a jövőnket. No nem mi, mi ezt a kérdést naponta hatszázszor feltesszük magunknak és egymásnak is. Hanem ott, fent. Egyelőre a Chelsea jövőképe csupa ígéret és csupa fenyegetés. Olyan jelenbe csöppentünk bele, ahol és amikor semmi másban sem lehetünk biztosak, csak abban, hogy hatalmas változások vannak készülőben. A sajtó percről percre kolletkíve fest fel rémisztőnél rémisztőbb képeket a Chelsea-ről, jó lenne, ideje lenne végre kiállni valakinek, és azt mondani, miiiind bekaphatjátok, itt vagyunk, csináljuk, és jó lesz.