A nagy tél és a Chelsea – egy épülő csapat története a ’60-as évekből

„1962 – Boxing Day. Az első hópelyheket erősen fúvó, csípős szél kapta fel, a pályán lévő fagyás pedig olyan volt, mintha éles kövekkel szórták volna fel a gyepet. A zord körülmények ellenére a Chelsea-nek Lutonban volt jelenése, a mérkőzés pedig megkezdődött.”

A csapat edzője, Tommy Docherty nagyszerű sorozat építésébe fogott bele. Valamivel több, mint egy éve lépett elő a Chelsea játékos-edzőjévé, miután elődje, az 1954-55-ös szezonban bajnoki címet ünneplő Ted Drake távozni kényszerült Londonból. Augusztustól szeptember végéig Drake csak két mérkőzésen tudta behúzni a győztesnek ekkor járó kétpontot, a Blackpoolban elszenvedett 4-0-os vereség után pedig nem volt maradása. Docherty kapta a megbízást, hogy élmezőnyben tartsa a Chelsea-t, viszont az idény végéig neki jutó 31 mérkőzésből csak hetet tudtak a Kékek megnyerni, és ligautolsóként a másodosztályba estek vissza.

A második divízióban viszont elkapta a fonalat a Chelsea. Egészen október közepéig csak négy mérkőzést bukott el, mindet idegenben. Hazai pályán egyetlen döntetlen csúszott be a Swansea ellenében, a Huddersfieldtől kapott pofont pedig karácsonyig 10 mérkőzésen 9 győzelem és 1 döntetlen követte. Docherty a nehezebb időszakok után fiatalok köré kellett, hogy építse csapatát, ezzel pedig lehetőséget adott olyan játékosoknak, mint a gepárd sebességével pályát felszántó Barry Bridges, a boxon belül igazi ragadozónak számító Bobby Tambling, vagy a többek között reflexei miatt legendássá váló kapus, Peter „The Cat” Bonetti.

A kellemetlen körülmények ellenére a Chelsea 2-0-os győzelemmel tudta le az ünnepeket, tovább növelve veretlenségi sorozatát. Habár a meccsnek vége lett, a hóesés csak nem akart abba maradni, hiába jósolták azt az előrejelzések, hogy pár óra után esőbe fordul az időjárás. Két nap masszív havazás következett, London pedig teljesen lebénult. Meglehet, nem volt teljesen fehér a karácsony, de ennyi havat még Angliában is ritkán láttak ezidőtájt. A novemberben kezdődő havazások és a decemberben lehulló sűrű köd egyvelege szokatlanul zavaros helyzetet generált.

Hogy mit is jelent igazán a pea soup fog akár egy futballpályán is, azt Sam Bartram Charlton-legenda sokat emlegetett története jól prezentálja. 1937 Boxing Day-én pont a Stamford Bridge-n vívták azt az ominózus összecsapást, ahol a sűrű köd miatt le kellett fújni a mérkőzést, ám a kapus Bartam mindebből csak annyit vett észre, hogy senki nem közelíti meg a kapuját már hosszú percek óta. Önéletrajzi visszaemlékezése alapján végül egy pályát ellenőrző rendőr talált rá 15 perc után, és informálta, hogy a mérkőzésnek régen vége.

Az 1963-as angliai nagy tél nem csak Londont bénította le, de a profi futballt is. Hónapos csúszások jöttek a ligában és az FA-kupában is egyaránt. Januárban és februárban mindössze 4 mérkőzést játszott a Chelsea (2 bajnoki valamint 2 FA-kupa-fellépés továbbjutással), és egy máltai edzőtáborozással próbált rákészülni a visszatérésre. A megszakítás nagyon rosszul érintette Docherty fiatal, tapasztalatlan keretét, és rögtön beleszaladtak két vereségbe a walesi Swansea-Cardiff kombó ellen idegenben úgy, hogy a góllövés sem jött össze, ráadásul a Huddersfield a csapat hazai veretlenségét is elvette. A februári visszatérést követő hét meccsből csak egy Charlton elleni kupameccset sikerült abszolválni, ám tíz nap múlva a Manchester United onnan is kiütötte a Chelsea-t. Úgy tűnt, az első helyen telelő Docherty-csapat minden szerencséje és önbizalma elúszott.

Hasonlóan inkonzisztens tavaszt produkált a Chelsea, és mire eljött a május, felvetődött, hogy csak akkor tarthatják életben a feljutással kapcsolatos reményeiket, ha sikerül legyőzniük a Sir Stanley Matthews nevével fémjelzett Stoke Cityt. Matthewst a Sportújságírók Szövetsége 1963-ban az év játékosának választotta, Tony Waddington Stoke-ja pedig a gyenge kezdés után annyira összekapta magát, hogy a szezon utolsó periódusára már a másodosztály megnyerése is ott voltak a fő esélyesek között. Ennek ellenére három mérkőzést vesztettek zsinórban azelőtt, hogy a Bridge-re érkeztek volna, így számukra is létfontosságú volt a győzelem.

Nem kevesebb, mint 66,000 néző vándorolt ki aznap a Stamford Bridge-re, hogy láthassák a másodosztály két aspiránsának a rangadóját. Ameddig Docherty Chelsea-je a már említett tapasztalatot kereső fiatalokra épült, addig a Stoke ez idő tájt a legidősebb gárdával büszkélkedhetett a ligában. A 48 éves Stanley Matthews mellett olyan játékosok alkották Waddington csapatát, mint a 32 éves támadó Jimmy McIlroy, a nála egy évvel idősebb védő, Eddie Stuart, és a félévet még Eddie-re is ráverő csatár, Jackie Mudie. A Chelsea-ben egészen 1980-ig futballozó, karakteres védő Ronnie Harris (akit az útókor keménysége miatt leginkább Chopperként ismer – ebben az időszakban kapta becenevét) ekkor még csak 17 volt, és ő kapta a feladatot, hogy fogja Matthewst. A mérkőzés egy szakaszán le is ütközte a korosodó legendát, aki minden eleganciája ellenére szitkozódva küldte el Harrist.

Chopper vs. George Best

A mérkőzést végül Jimmy McIlroy gólja döntötte el, a Chelsea vereséget szenvedett, és bár a bajnoki végleg elúszni látszott, a feljutást érő második hely bebiztosítására még két mérkőzés lehetőséget adott. A Sunderland személyében a feljutásért küzdő legnagyobb rivális és aktuális éllovas következett. Leghíresebb játékosuk a ex-válogatott támadó és későbbi legendás menedzser Brian Clough volt, aki pont ebben az idényben szerezte a karrierje végét jelentő térdsérülést a Bury elleni Boying Day mérkőzésen, ahol (mint emlékezhetünk) különösen kegyetlen időjárással kellett megküzdeniük a játékosoknak. Az 1961-62-es idényben Alan Brown egyletének már el kellett viselnie azt a csalódást, hogy mindössze egy ponttal maradtak le a feljutástól a Leyton Orient mögött, ezt pedig nem akarták megismételni.

A forduló előtt a ligát a Sunderland vezette 52 ponttal, 1 valamint 4 egységnyi előnnyel a Stoke és a Chelsea előtt, azonban Docherty-éknek még 2 mérkőzésük volt arra, hogy hátrányukat ledolgozzák. A Sunderlandnek egy pont bőségesen elég lett volna a londoniakkal szemben, azonban balszerencséjükre a kapusuk, Tommy Harmer orbitálisan nagyot hibázott Bobby Tambling szögleténél, és becsorgott alatta a labda. Bár 2010-es évek emblematikus „menekülőember” Sunderlandje valahogy jó ideig képes volt összehozni a bravúrt, hogy a permanens edzőváltásokkal is kiharcolják a bennmaradást, a ’60-as években két éven belül kétszer is nüanszokon múlott, hogy feljussanak.

A Chelsea-ben ekkor felszabadult az addig lappangó önbizalom, és utolsó mérkőzésükön az idényben 7-0-ra verték a Portsmouth-t, ezzel nem csak pontokban fogták be a Sunderlandet, de gólátlagban is felülmúlták őket. Bobby Tambling négy góljával járult hozzá a mészárláshoz, összességében 35 találattal pedig a liga gólkirálya lett. Az ő és Terry Venables vezetésével Docherty Chelsea-je 57,000 ember előtt harcolta ki a feljutást, és az ezzel járó 100,000 fontot.

A visszatérés szezonjában a Chelsea vállalható formát nyújtva 5. helyen zárt az első osztályban. Az Arsenalt oda-vissza verték a Kékek, ám az idény mérkőzése mégis az FA-kupában esett meg. A sorozat harmadik fordulójában a Chelsea a Spurs-szel vívott újrajátszást, miután a White Hart Lane-en Bert Murray találatával kiharcolták a döntetlent. Ekkor már bőven a Spurs játékosa volt a Chelsea korábbi zsenije (és ezen idény gólkirálya), Jimmy Greaves, aki az egy szezonnal azelőtti kieséskor igazolt az AC Milanba, ám Nereo Rocco visszazárós focijában nem találta meg a helyét, és fél év után kapva kapott az alkalmon, hogy visszatérhessen Londonba – igaz, immáron az északi városrészbe.

Habár ekkortájt ritkák voltak a jegyvásárláskor történő zavargások (a kupadöntő és az angol-skót rangadó képezett csak kivételt), ez a mérkőzés megmozgatta London népét, és kisebb fejetlenség alakult ki a pénztár előtt. Több mint 70,000 néző előtt futott ki a gyepre a két gárda – megjegyzendő, úgy tűnt, fejben csak a „Docherty’s Diamonds” volt jelen. Terry Venables annak ellenére, hogy tizenegyest vétett, remekül játszott, Bert Murray pedig a visszavágón is betalált. A fantasztikus hangulatú mérkőzést (mondani sem kell) Bobby Tambling döntötte el. Nem beszélhetünk menetelésről, hiszen a Huddersfield a következő körben kiejtette a Chelsea-t (Eddie Boot Hudds-ja egyébként minden alkalommal felülmúlta Docherty csapatát, amikor Docherty először nyert a Terrierek ellen 1966-ban, már Tom Johnston edzette őket), azonban ez az összecsapás az évtized egyik meghatározó futballeseményévé emelkedett.

A kupagyőzelemre sem kellett idényeket várni, 1965-ben Chelsea-Leicester kétfordulós döntőt rendeztek a ligakupában. A sorozatot 5 évvel azelőtt alapították, és ekkoriban még egy évről évre népszerűbbé és értékesebbé váló viadalnak számított. A Leicester hálóját ekkor az egy évvel később (többek között Jimmy Greaves és Peter Bonetti társaságában) világbajnokká váló Gordon Banks védte, csapata pedig címvédőnek számított a sorozatban, miután az előző évi kiírásban Tony Waddington Stoke City-jét legyőzték (Sir Stanley Matthews ekkor még egy évig aktív játékosnak számított, de visszatérő sérülései miatt már nem számoltak vele komolyabban – McIlroy viszont mindkét mérkőzésen kezdett). Matt Gillies Leicestere a ’60-as évek elejének egyik kupacsapata volt, 5 év alatt négy döntőt hoztak (kettőt a ligakupában és FA-kupában egyaránt), és ebből egyszer diadalmaskodni is tudtak. Venables tizenegyese most is érkezett, természetesen Tambling találata után. Bár a Leicester mindkétszer egyenlített, az utolsó tíz percben McCreadie fineszes gólt lőve beállította a végeredményt. A visszavágón mind Banks, mind Bonetti kapuja érintetlen maradt, a Chelsea pedig 10 év után az első trófeáját emelhette a magasba.

Docherty a kupagyőzelmet és dobogót követő szezonban nemzetközi terepre is kivezethette a Kékeket. Ekkora már a fiatal Peter Osgood is egyre inkább a kezdő részévé vált, és a negyeddöntő második mérkőzésén továbbjutást érő találatot szerzett az 1860 München ellen. Az „Osgood Is Good” című dalocska már jóval azelőtt elterjedt a szurkolók körében, és azon az éjszakán is teli torokból bíztatták a 18 éves csatárt. A döntőért a Barcelona várta a londoniakat. Az odavágón a 70,000 kilátogató katalán óriási hangulatot csinált, Docherty „gyémántjai” pedig gyengén szerepelve 2-0-os vereséget szenvedtek. A visszavágón legalább ennyit kellett nyújtani a Chelsea-nek ahhoz, hogy elérjék az újrajátszást, ez pedig viszonylag komikus körülmények között sikerült is. A 71. percben Gallego, a későbbi EB-győztes spanyol csapat tagja tolta a saját kapujába a labdát, majd ezt követően Miguel Reina (Fiával, Pepével együtt így neki is jutott mérkőzés a Chelsea ellen) ismételte meg ugyanezt a hibát. Chopper Harris még jelentkezett volna egy döntő góllal, de azt les címén érvénytelenítették. Érmefeldobás után a Camp Nouban került sor az újrajátszásra, a Chelsea pedig ismét szétesett, és 5 gólt kapva búcsúzott a sorozattól.

Docherty alatt következő szezonban még FA-kupa-döntőbe jutott a Chelsea (a Greaves mellett ekkor már Venablest is a soraiban tudó Spurs 2-1-re győzedelmeskedett), ám a bajnokságban már csak a 9.helyre voltak elegek. „The Doc” már csak az év októberéig maradt a Chelsea padján. Egy hatmeccses nyeretlenségi sorozat után (melynek során a csapat a ligakupából is kiesett) lemondott posztjáról, majdnem pontosan hat évvel azután, hogy Drake romokban heverő csapaták átvette. Docherty érdemei elvitathatatlanok lettek abban, hogy tapasztalatlan játékos-edzőként előlépve felemelte a Chelsea-t a megzuhanásból, és egy új, fiatal magot alkotott meg. Egy olyan magot, mely utódja, Dave Sexton irányításával 4 évvel később a Real Madridot felülmúlva KEK-et nyert, elhódítva ezzel a csapat első nemzetközi trófeáját.

(A poszt megírásához elsősorban Greg Tesser Chelsea FC in the Swinging 60s – Football’s First Rock ‘n’ Roll Club című könyvének a harmadik fejezete biztosított forrást, továbbá a http://roker-roar.com/ és a TheChels.info biztosított kiegészítést )