Blog bejegyzés

A középpálya-puzzle

Lassan két hónapja nem láthattuk pályára lépni kedvenceinket és ezt az ingerszegény időszakot csak tovább nehezíti, hogy jóformán semmit sem tudunk a folytatásról. A jelenlegi bizonytalan helyzetben sok szempontból felesleges a jövőt firtatni, így gondoltam csapatunk azon részét veszem górcső alá, ami a legstabilabb pontnak tűnik mind a jelenben, mind a következő szezonra nézve.

Szurkolóként – na meg persze egyébként is – példátlan problémával szembesültünk az elmúlt hetekben, hónapokban. Azok, akik még mindig nem fanyalodtak rá a fehérorosz liga rangadóira, többnyire az archívumok böngészésével olthatják a labdarúgás iránt érzett szomjukat, ami azért egy idő után elég egysíkúvá tud válni. Normális esetben az uborkaszezon másról sem szól, mint a találgatásokról és a pletykák izgatott olvasgatásáról, ám most nem csak mi, jó eséllyel a klubvezetők is csak a sötetben tapogatóznak a folytatást illetően. Nem elég, hogy nem tudjuk, mikor folytatódik a szezon – már ha folytadódik egyáltalán -, de a következő átigazolási időszak(ok) is tele van(nak) kérdőjelekkel, mivel nem sejthetjük, hogy melyik csapat milyen anyagi helyzetben fog kivánszorogni a vírus teremtette szituációból. Épp ezért amikor a jövő ideális kezdő tizenegyén agyaltam, elsősorban az a csapatrész okozta a legnagyobb fejtörést, ahol valószínűleg a legkevesebb mozgás várható – a középpálya.

Érdekfeszítő szezon áll eddig mögöttünk. Lampardnak sok akadály között kellett egyensúlyoznia, és bár ezt kevesen hittük volna az idény elején, az igazi kihívást végül nem a transfer ban, hanem a számolatlanul sok sérülés menedzselése jelentette. Jogos lehet a kérdés, hogy ebben pontosan mekkora az edzői stáb felelőssége, ám ettől függetlenül tény, hogy mind a hátsó alakzat, mind a pálya centruma folyamatos kísérletezés tárgyává vált a rengeteg hiányzó miatt. Hiába játszottunk le 42 tétmeccset Frank irányítása alatt, legfeljebb csak találgathatunk, melyik lehet a legerősebb összeállításunk.

Lampardnak van min gondolkodnia a szünet alatt is

A középpálya összeállítása különösen nehéz dió lesz, ha egyszer végre mindenki egészséges – márpedig, kopogjuk le, de úgy tűnik, hogy a kényszerszünet után újra ez lesz a helyzet Kanté és Loftus-Cheek visszatérésével. Így jelenleg heten pályáznak kettő vagy három helyre, ami amellett, hogy komoly versenyhelyzetet teremt, nehéz választás elé állítja Lampardékat.

A dilemma abból ered, hogy van három teljesen különböző karakterű, anyagilag is kiemelt befektetésnek tekinthető középpályásunk, akik bár megférnek egyszerre a pályán, semmiképp sem hozzák ki a legjobbat egymásból. Erényeiket mindenki ismeri: Kovacic labdacipelő skilljei teljesen új dimenziót adtak idén a támadásépítéseinknek; Jorginho a folyamatos labdajáratás központi eleme; Kanté pedig a fáradhatatlan box-to-box kp, aki a szerepkörrel járó védekező feladatokat jó eséllyel mindenkinél alaposabban hajtja végre.

Hármójuk idei teljesítményét látva szerintem univerzális lehet az egyetértés, hogy a horvát játéka elengedhetetlen – messze a keret leginkább presszing-rezisztens játékosa, emellé pedig talán a legkreatívabb is, ráadásul az említett úriemberek közül vele a legkönnyebb sakkozni taktikai szempontból. Bár védekezésbeli (főként a helyezkedését illető) hiányosságai vitathatatlanok, két- és háromfős középpályán is ugyanolyan megbízhatóan tudja teljesíteni feladatait.

Az igazi „konfliktust” Kanté és Jorginho okozza. Az olasz hiába olvassa jól a játékot – talán még jobban is, mint amennyire el szokás ismerni –, egyszerűen hiányzik belőle az a fajta atletikusság, amivel lefedhetné a területet, amit egy double pivotban játszó játékosnak uralnia kéne, ezt pedig a ligacsúcsnak számító 10 sárga lapja is tökéletesen szemlélteti. Erre a 4-3-3 jelent(het)i a megoldást, ám ilyenkor Kanté (szintén sokszor alulértékelt) offenzív képességei domborodnak ki jobban, ami nem mindig válik a csapat javára – hogy miért, arra később visszatérünk.

Idén egyértelműen a horvát a középpálya motorja

Nézzük, mivel próbálkozott Lampard: ugyan a ’Pool elleni Szuperkupa-meccsen már ízelítőt kaptunk abból, hogy a legkeményebb találkozókat megerősített középpályával képzeli el, a bajnokságban (ahogy az előszezon jelentős részében is) eleinte 4-2-3-1-gyel próbálkoztunk. Miután azonban se a Manchester United, sem pedig a Leicester ellen nem működött a középpályás védekezésünk, Frank változtatott, és közel két hónapig csak 4-3-3-as, illetve 3-4-3-as játékrendszerben álltunk fel. Bár decemberben volt egy rövidebb szakasz, amikor visszatértünk a 4-2-3-1-hez – nem véletlenül, ebben az időszakban számíthattunk legtöbbször Kanté szolgálataira –, a trend nem változott, a nehezebb mérkőzéseken szinte kivétel nélkül megmaradtunk az előbbi két, nagyobb stabilitást nyújtó formáció valamelyikénél.

Összességében a szezon 42 tétmeccséből 20-at játszottunk 4-3-3-ban (10 győzelem 5 döntetlen 5 vereség), 13 alkalommal használtuk a 4-2-3-1-et (6 GY, 3 D, 4 V), 9-szer pedig háromvédős felállást választottunk (5 GY, 1 D, 3 V).

Annak, hogy Lampard az idény előrehaladtával látványosan nem bízott meg a 4-2-3-1-ben, triviális oka van, mégpedig, hogy Kanté nélkül egyáltalán nem működik. A felállást alkalmazva a franciával 1,6-os xG-t és 0,95-ös xGA-t átlagoltunk, és míg támadásban elbírjuk hetesünk hiányát (nélküle 1,55-ös xG), csapatszintű védekezésünk teljesen széthullik és több mint másfél gólra elegendő lehetőséget engedélyezünk az ellenfeleknek (1,57 xGA).

Ezzel szemben a számok alapján úgy tűnik, hogy 4-3-3-ban megtaláltuk a számításainkat. Háromfős középpályával számottevően jobbak a mutatóink a helyzetek kialakítását és azok megakadályozását illetően is (meccsenként 2,18 xG és 0.8 xGA), az igazi meglepetést pedig akkor tartogatják a statisztikák, ha megnézzük, miként muzsikáltunk különböző összetételekkel. Ismételten Kantét kell a középpontba helyezni, hiszen nem elég, hogy hiányában több, jobb minőségű lehetőséget alakítunk ki az ellenfél kapuja előtt (2,03 xG amikor játszott, szemben a 2,28-cal, amit nélküle átlagoltunk), döbbenetes módon a védelmünk is sokkal jobban működik N’Golo nélkül – ránézésre, legalábbis. Amikor N’Golo szerepelt a középpálya jobb oldalán, mérkőzésenként 1,03 xG-t engedtünk az ellenfélnek, amikor viszont nem játszott, ez a szám 0,65-re csökkent, sőt, a kilenc ilyen találkozó egyikén se tudott 1,0 fölé menni aktuális riválisunk.

Nincs könnyű éve a kis franciának, de tényleg jobbak lennénk a legnagyobb sztárunk nélkül?

Bár azt mindenképp fontos leszögezni, hogy ezeket a számokat nagyon kicsi minta alapján kaptuk meg, adja magát a kérdés: miért nem találjuk a helyét a klub legjobban fizetett játékosának?

A probléma abban gyökerezik, hogy ha a „Sarri-középpályával” állunk fel, egyszerűen nincs elég gólveszély a csapatban se minőségre, sem pedig mennyiségre. Az világos, hogy a tárgyalt hármasból senki nem a kapu előtt érzi otthon magát, de szélsőink közül is egyedül a kegyvesztetté vált Pedrót lehetne a kifejezetten gólveszélyes játékosok közé sorolni, igaz, egy időben Pulisic is bíztató jeleket mutatott e téren. Így az esetek túlnyomó többségében egyedül Tammy-re hárult a gólszerzés feladata, míg a támadó triót legfeljebb valamelyik szélső hátvéd támogatja. Felállt védelem ellen úgy próbálunk enyhíteni az így kialakult létszámhátrányon, hogy Kanté sokszor fellép a középpályás- és védővonal közé, viszont ez szükségszerűen azt is jelenti, hogy eladott labda esetén nincs esélye megakasztani a kontrát – mivel Kovacic és Jorginho erre alkalmatlan, gyakorlatilag kiiktatjuk a csapat legnagyobb erősségét.

A jelenség jól tetten érhető volt a Mestallában játszott, kulcsfontosságú BL-mérkőzésünkön is. Az első félidőben szinte minden veszélyes támadásunkat a pálya jobb oldalán vezettünk, nagyban köszönhetően Kanténak, aki hol a félterületbe fellépve, hol egészen az oldalvonalig kimozogva segített túltölteni a Valencia védelmének bal oldalát, így viszont a középpálya teljesen védtelen maradt a hazai ellentámadásokkal szemben.

Miután Jorginho eladja a labdát, a spanyolok második szándékból, mindenféle ellenállás nélkül vezetnek akciót a pálya közepén, amelynek végén 100%-os ziccert hibáznak.

Hasonló szituációból kaptunk gólt az Etihadban is: Jorginho rizikós felpasszát leste Fernandinho, amit követően pillanatok alatt a tizenhatosunk előterében találták magukat Guardioláék.

A közelmúlt sikeres klubcsapatainak közös vonása, hogy a támadóharmadban általában öt játékossal próbálják feltörni az ellenfél védelmét. A pontos recept persze mindenhol eltér: a pontrekorder City szélsői az oldalvonalnál helyezkedve széthúzták a pályát, középen pedig a két támadó „nyolcas” jelentett folyamatos gólveszélyt; a ’Pool szűkebben helyezkedő támadóit a két szélsőhátvéd támogatja (ehhez részben hasonlított a Conte-féle bajnokcsapatunk is); míg mondjuk a mai Bayernben a megállás nélkül fel-le száguldó balhátvéddel egészül ki az első négyes.

Véleményem szerint a szezon egyik legmagabiztosabb teljesítményét a Crystal Palace elleni hazai mérkőzésen nyújtottuk, amikor – részben kényszerből – egy, a bajorok által is alkalmazotthoz hasonló 4-2-3-1-es felállásban simáztuk le a vendégeket. A kulcs Reece James játékában rejlett, aki ezen a bajnokin szerepelt először a kezdőben, és akinek szélső védőink között egyedülálló kvalitásai az egész csapat szerkezetére kihatással voltak. A fiatal angol labdabiztossága, cselezőkészsége és életveszélyes beadásai azt eredményezték, hogy állandó veszélyforrásként megbízhatóan tudta járatni és tartani a játékszert a mezőny jobb oldalán, Willian pedig kicsit beljebb lépve, szabadabban mozoghatott a vonalak között, elfoglalva azt a pozíciót, ahová más meccseken sokszor Kanté volt kénytelen felmozogni (meg kell jegyezni, sokszor láttunk hasonlót a másik oldalon is, ám Emerson alakításai minden tekintetben nagy minőségbeli visszaesést jelentenek). Mindez párosult Kovacic játékával, aki labdacipeléseivel sokszor magára húzta a vendégek valamelyik középpályását, így területet teremtve az amúgy rendkívül kompakt Palace védelmében. Ilyen megmozdulásból született vezető gólunk is.

A horvátra kiléptek a Palace középpályásai, így a mögöttük nyíló résben meg tudta találni Williant, aki aztán egyből kihagyhatatlan helyzetbe hozza Tammy-t

Az említettek pedig a horvát mellett Kantéból is a legjobbat hozzák ki – hála a széleken kialakított létszámfölénynek, világbajnokunk végig a labda mögött tudott helyezkedni, így valóban be tudta tölteni a védelem előtti biztosíték szerepét, amire háromfős középpályán gyakran nem képes.

Gyengébb hazai mérlegünket elsősorban annak köszönhetjük, hogy (eredménytelenül) túlvállaljuk magunkat a beálló védelmek ellen, akik később egy kontrából megbüntetnek – erre a helyzetre ideális receptnek tűnik a Palace ellen is alkalmazott 4-2-3-1.

De akkor milyen szerepet érdemes Jorginhónak szánni? A brazil-olasz legnagyobb szerencséje, hogy a jelenlegi keretben egyedül Gilmour az, aki otthonosan mozog „hatosként” a 4-3-3-ban, ami jelenleg a legbiztosabb választásnak tűnik a rangadókra amikor inkább a stabilitás az első, illetve a letámadást magas szinten művelő csapatok ellen, hiszen ahogy decemberben az Emiratesben is láttuk, nagy nyomás esetén ráfér középhátvédeinkre a tehermentesítés.

És ha már szóba került az Arsenal elleni győzelem, igazából elég azt a 90 percet újranézni, hogy mindent tudjunk arról, mit nyújt, vagy épp nem nyújt csk-helyettesünk: korai beállásával a kezdeti kétségbeesett vagdalkozást higgadt, kulturált labdakihozatalok váltották fel és pillanatok alatt magunkhoz tudtuk ragadni az irányítást. Ugyanakkor ne feledjük, egyedül Craig Pawsonnak köszönhette, hogy a hajrában még pályán maradhatott, miután 40 perc alatt is bőven rászolgált a kiállításra ütemkéséseivel és ostoba szabálytalanságaival. Hiába elvitathatatlan kvalitásai, hiányosságai pozíciójában luxussá teszik szerepeltetését – ennek ellenére minden bizonnyal kulcsszerep hárul rá a következő szezonban is.

Vezér vagy hibapont?

Hosszabb távon persze kérdéses, hogy – legyen szó akárkiről a hármasból – meg akarunk-e tartani egy olyan nagy értékű játékost, akinek nincs fix helye és szerepköre a csapatban. Hogy ki lesz az (már ha lesz egyáltalán valaki), akitől előbb-utóbb megválunk, a keretben tátongó más lyukak miatt valószínűleg csak a jövő zenéje – annyi biztos, nem lesz egyszerű döntés.

További kitartást mindenkinek, vigyázzatok egymásra és magatokra, ezekben a nehéz időkben is KTBFFH!

/statisztikák forrása: fbref.com/

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com