A csapat

Nehéz lesz most higgadtan bármit írnom, de hát valakinek mégis csak meg kell tennie a lehetetlen összefoglalását, ráadásul nem tudunk elég sok karaktert kilőni az internet végtelen egére, hogy ne olvasná minden szurkoló édes szájízzel az utolsó betűig.

Beérni látszik minden, amit valaha elképzeltünk Mourinho-val, vagy ha a nagyságát szemléltetni akarnám MOURINHO-val, sőt! Lassan az is teljesül, amiről még álmodni sem mertem volna a szezon elején. Az álmait gyepre varázsoló mester a szerelmének beteljesülése felé olyan öles léptekkel halad, ami nem csupán ellenállhatatlanná teszi őt, de szemernyi kétséget sem hagy afelől, ami itt készül, azt jobban fogjuk emlegetni, mint a méltán belénk vésődött első regnálását. Csapat épül(t) itt fel kérem szépen, a mi csapatunk. De szép ebbe csak belegondolni is…

Kezdjük azzal, hogy szerkesztőtársaim véleményével némileg egyetértve elmondhatom, hogy valóban inkább itt nyerjünk, egy bajnokesélyes, és bitang-erős City, mint a WHU jelentéktelensége ellen, ugyanakkor ez után a meccs után egészen más hangsúly kapott Mou nyilatkozata a West Ham meccs után. Ő ugyanis talán már akkor is sejtette, azzal a három ponttal és a fejben körvonalazódó Citeh veréssel olyasmit tettünk volna le az asztalra, amire hirtelen mindenki felkapta volna a fejét. A panaszról pedig ennyit, szót sem érdemel többet, mert nincs az a keserű íz, ami most feledtethetné velünk a tegnapi eredményt.

A kezdő felállításáról sokat gondolkodtunk mi itt a háttérben, valahogy mindenki sejtette, hogy az egyéni hibátlan teljesítményeken kívül a legfontosbb az lesz, hogy melyik sakkbábukat teszi fel a mester a gyepre. Volt, aki meglepődött, volt aki elégedetten horkant fel, és volt, aki rögtön bírált, mikor a kezdőt megláttuk, én a magam részéről úgy voltam vele, majd a meccs végén elmarasztalom apánkat, ha okom lesz rá. Nem lett, és az előzetesen megállapítottaknak megfelelően nem csupán azért, mert majd’ mindenki a maximumán teljesített, hanem azért is, mert egy ilyen ellenfél ellen Jose-nak volt esze olyasmit játszatni a srácokkal, ami talán az egyetlen esélyünk volt.

Mert vessünk már egy pillantást a statisztikákra, bitang-erős csapat ellen léptünk pályára. Hagyjuk a szikárrá és mulccsá rágott adatokat, de pár dolog biztosan megállapítható: nyernek, rúgnak gólt (sokat), és otthon mindezt a négyzetre emelik. És persze lehet rágódni azon, hogy hogy elfogyott ellenünk a 300+ milliós keret (a sérülések okán), de felesleges, mert még így is egy kész csapat játszott egy épülő ellen. Elég csak Matic kezdését és végig szereplését tekinteni, vagy a még mindig ferde szemmel nézet Luiz középpályásságát, netán Azpilicueta balhátvédi szereplését (na jó, talán utóbbi már nem olyan idegen tőlünk). Vagy nézhetjük azt, hogy hány különböző formációban, játszottak már a játékosok hányféle poszton, ez a csapat minden, csak nem kész. Ellenünkben viszont a hiányosan is félelmetesen erős Polgárok, egy pályája csúcsán levő Toure-val, Silva-val, és olyan lehengerlő játékkal, amivel csúcsokat döngetnek.

Előzetesen attól féltem a legjobban, amit akár sejteni is lehetett, West Ham-i taktikával

fekszünk rá a 0-0-ra, ami legkevesebb életveszélyes próbálkozás. Féltem a csúnya, rombolásra épülő játéktól, ahol az ellenfél kapujának közelébe akkor kerülünk, mikor Hart véletlenül a saját alapvonala felé rúgja ki a lasztit, és szöglethez jutunk. Mourinho azonban felismerte, ezen a mérkőzésen a középpálya uralásával, precíz és megbonthatatlan védekezéssel, valamint meglepetésre a kontrákon kívül felépített támadásokkal kell operálni, amiben maradéktalanul (Ramirest kivéve) partnerek is voltak a fiúk. Teret engedtünk az ellenfélnek, nem igyekeztünk folyton birtokolni a labdát (kevesebb, mint 35%), de meddővé tettük a támadásaik javát. Hogy nekik nem volt szerencséjük a kapu előtt, az egy dolog. Ezt csak akkor bánnám, ha nekünk egy kapura lövés akad be, míg nekik 20 kimarad. Csakhogy a 25 manchesteri próbálkozásra jutott 18 vendég, ráadásul míg ők csupán háromszor, addig mi éppen a duplája: hatszor találtunk célt, igaz, kissé kezd bosszantóvá válni a srácok kapufa-utálata, lassan csak kiiktatják.

A csapatunk legjobbjai statisztikai adatok alapján, és sorrendben az alábbiak voltak:

Eden Hazard (MOTM): ez a srác sok meccs óta a legjobbunk, egyszerűen félelmetes, amit művel. Első mérkőzésein nálunk még nem nagyon értettem, mi lesz belőle, de amit tegnap láttunk tőle, az megint igazolta, óriási potenciál van benne. Egyszerűen ragad hozzá a labda, lehetetlen szerelni, veszélyes mindenhonnan, elmegy bárhol, és néha tényleg azt érzem, szinte a többiek nem tudják vele tartani a lépést, olyan villámgyorsan gondolkodik (lásd a beadásairól lemaradó társak, vagy a visszatett laszti, amire senki nem érkezik). Bárki lép innentől ellenünk pályára, kösse fel a gatyát, ez a srác hatalmas lesz!

Nemanja Matic: méltatom már idekerülése óta a fiúcskát, de merevedésem lesz, ha belegondolok, mekkora falatot fogtunk vele. Egy ilyen ellenfél ellen kezdőbe tenni, és végig pályán hagyni, minimum bátorság, tekintve, hogy mióta van itt, és mennyit játszott, de rám cáfolt alaposan. A betyárját, nagyon rám cáfolt. Kiváló VKP, okos, és ha mást nem is mondok, de aki Toure-tól elveszi a lasztit, annak aranyba a lábát. A távoli bombájánál meg azt éreztem, lesz még, mikor ő fogja a szezon gólját csapni! Le a kalappal.

Gary Cahill: önkívületben játszott, talán neki tényleg ez volt a szezon meccse. Ellenállhatatlan védekezése mellé még veszélyeztetett is az ellenfél kapujánál. Idekerülése óta folyamatosan javul, atomstabil, és amit Terry képvisel a puszta jelenlétével, azt Cahill a megmozdulásaival teszi. Bravo!

Branislav Ivanovic: a szerb tank kinőtte magát a világ legjobb jobbhátvédévé, és tette mindezt úgy, hogy valaha volt hiányosságairól már csak eltévedt legendák suttognak. Hiba nélküli védekezése, és a zord, megingathatatlan külseje mellé társuló higgadtsága önmagában is a nagyok közé emelné, de amikor tizenhétről, kapásból, ballal eldönt egy rangadót, akkor üvöltve ordítom, hogy ráér az a csatárkérdés. Imádom minden porcikáját, csak így tovább!

David Luiz: bármilyen hihetetlen, de kezdi érezni a VKP szerepet. Mou tudhat valamit, ha ezt a posztot nem kényszerből erőltette rá, hanem tudatosan, mert tegnap a legkevésbé sem voltam vele elégedetlen. A hirtelen ritmusváltásból megiramodó labdaszerzéseinél azt sem tudtam, hogy folyjak el, olyan gyönyörű volt, bár a szabadrúgásain még lehet csiszolni. Nem tudom, mekkora szerep jut neki majd a felépült Chelsea-ben, de az átmenet időszakában kezd elévülhetetlen érdemeket szerezni.

Végül kiemelném még a cseh óriást, aki a kaput eltaláló (nem egyszerű) lövéseknél bizonyította újfent, hogy komoly szerepet vállal ő minden megszenvedett pontunkért. Az egyetlen szálka a szememben talán Ramires maradt, aki mintha nem találná a helyét, és a kimaradt ziccer miatt rendkívül bosszús lennék, ha… De szerencsére nincs ha, nyertünk, még pedig elvitathatatlanul, és megérdemelten. Izgalmas végjáték vár ránk a bajnokságban, és a City ízelítőt kapott abból, hogy sem a PL-ben, sem a kupában nem lesz sima a menetelés, ha mi nézünk velük farkasszemet.

Nem tudom elégszer ismételni:

Bravó fiúk, bravó Mourinho, bravó csapat!