Blog bejegyzés

A Conte-éra – 1. rész: Egy októberben kezdődő szezon története

2017. május 12: egy semmiből jött idény kicsúcsosodása. Antonio Conte az olaszországi diadalai után a Premier League-ben is aranyig menetel a West Brom mattolásával. Zsinórban háromszor választják a hónap menedzserének első mesterként, majd idény végén már a szezon edzőjeként készülhet a következő évadra, aligha vitathatóan.




2018. július 13: hosszú huzavona után, egy elmondhatatlanul viharos, a kupadiadal ellenére is csalódást keltő idényt követően Conte és a Chelsea útja elválnak. A két fél felelőssége a szezon végkimenetelét tekintve nem elvitatható, ezzel együtt nem is vezethető le egyetlen faktorra a hanyatlás. Pusztán egy év telt el, mégis olyan fokú fordulatot vettek a dolgok, hogy a szétváláson túl más lehetőség közel elképzelhetetlen.

A Conte-éra ezen rövid időszaka alatt is felhalmozott önmagában annyi örömöt, feszültséget, ellentétet és vitát, mely fokozatosan, lépcsőzetesen vezetett el előbb a bajnoki címig, majd az azt követő süllyedésbe, végül a mélypontot jelentő 2018-as év első hónapjaiba.

A 2015-16-os szezonban tapasztalt összeomlás nem csak negatív rekordokat eredményezett (a címvédőként lehozott teljesítményt és az Abramovics átvétele utáni Chelsea-t is figyelembe véve), de José Mourinho abszolút végét is jelentette a Chelsea edzőjeként. Hangzatos volt a portugál menedzser utolsó post-match interjúja, melyben kifejtette: úgy érzi, elárulták a munkáját. Ekkor egy ponttal tartotta magát a csapat a kiesőzóna előtt, és a hónapok óta tartó zuhanás után a vezetőség számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a keret és Mourinho többé nem képes konstruktívan összedolgozni, teljes a széttartás.

José menesztését követően egy régi megbízott, Guus Hiddink kezébe került a gyeplő az ünnepi menet közepén. Bár Hiddink cirka hét évvel korábban eredményesen tudta menteni a Scolari-egylet idényét, az elvárások vele szemben a legminimálisabbra csökkentek abban a helyzetben. A téli ablak is ennek fényében telt, a „legminimálabb” kiadásokkal (Miazga és Pato – aki bár csak kölcsönbe jött, a kondiját ismerve a sérült támadók helyére már ötletként is bukó volt a javából). Egy ismételt FA-kupa-menetelésben bízott (bízhatott) leginkább a közönség, illetve abban, hogy az utolsó hónapok mérkőzései nem a teljes jelentéktelenségben fogják egymást követni.

Az Everton mindezt keresztülhúzta, így a szezon egyetlen fénypontja a totálisan színtelen 15 mérkőzésen át tartó (a ligában ekkor a leghosszabb) veretlenségi széria lett – köszönhetően leginkább Diego Costa (és valamelyest Fabregas) formajavulásának. Hasonlóan eseménytelen mérkőzésen ért véget az éved (1-1 a már bajnok Leicester ellen), mely előtt már teljesen biztos volt jóval, hogy a nemzetközi szereplés jogát nem sikerül kiharcolni. Egy képességeiben kiemelkedő, de mentálisan kíméletlenül leharcolt keret hagyta el a pályát.

A Chelsea igyekezett a lehető leghamarabb kijelölni az utódot, így már áprilisban pont került az ügy végére. A végre megkötöttség nélküli munkára vágyó Antonio Conte hároméves szerződést írt alá 2016 tavaszán. Ugyan Conte ekkor még a olasz válogatottat edzette az EB-re, azt már pontosan tudta, hogy az ottani munkakörülmények mellett (az elnökön kívül a támogatás teljes hiányát jelölte meg indokként) nem hajlandó még egy torna erejéig maradni.

Conte kötődése a 3-5-2/4-2-4-es felállás iránt már ekkor is széleskörben ismert volt, a Chelsea-re pedig az a feladat várt, hogy a Mourinho által az évek alatt szabványosan kifaragott 4-2-3-1-re felhúzott keretet Conte-kompatibilissé tegye. Talán nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy ez egészen máig nem sikerült, minden törekvés ellenére sem.  Bár Conte papíron nem a klasszikus menedzseri pozíció betöltésére szerződött és a többség egyfajta „Pozzo-modellt” várt, az olasz a legkevésbé sem maradt távol a transzferektől, mondhatni elődjéhez hasonlóan aktív részese maradt a nyaraknak. Habár a transfer team tudta nélkül egyedül nem volt meg a joga az átigazolások lefixálásához, az előre kiszemelt játékosokat illetően (amint az árban a csapatok megegyeztek) Antonio is kivette a maga részét a tárgyalásokból, jobb esetben a véglegesítésekből is.

2016 nyara nem kevésbé volt zavaros és problémás, mint a rákövetkező átigazolási periódusok. Conte kinevezése után pár nappal a Chelsea felvette a kapcsolatot Walter Sabatinivel, a Roma akkori sportigazgatójával két játékosuk, Antonio Rüdiger és Radja Nainggolan kapcsán. A kékeknek mindenáron kellett egy versatile focista a középpályára, illetve Zouma hosszútávú kiesése és Terry formahanyatlása nyomán a védelem megerősítése, feltöltése sem várathatott magára. A Roma ekkortájt még nyitott volt legalább egy értékesebb sztárjuk eladására az FFP megkötései végett, azonban holtpontot holtpont követett, és időközben a Miralem Pjanic-Juve házasság már megköttetett. Az olasz együttes innentől vonakodott megválni Nainggolantól, ráadásul Rüdiger leigazolása is meghiúsult, miután a német védő keresztszalag szakadást szenvedett a válogatott edzőtáborában.

A csatártárs beszerzése szintén rázósra sikerült. Az akkor kölcsönét itt töltő Radamel Falcao és Pato is teljesen felejthető (már ha volt mit elfelejteni) idényt hozott, utóbbi még májusban is roppant távol állt attól a fizikai állapottól, hogy egy teljes mérkőzést letoljon Angliában.  Mellettük Rémy, az előző szezon viszonylag megbízható cseréje is igen komoly sérüléshullámba esett, ez pedig végleg ellehetetlenítette a helyzetét Londonban. A stabil tavaszt produkáló Diego Costán kívül tehát nem maradt ép támadó a csapatban.

A Juventusnál már hasonló szerepkörben megforduló és bíztató teljesítményt nyújtó Alvaro Morata ekkor még nem Diego Costa pótlásaként került a klub látóterébe, hanem kvázi társként. A Real Madrid a visszavásárlási záradékával élve 30 millió euróért vette át volt ifijét, a Chelsea pedig megközelítőleg 50-ért el is mozdította volna anyaklubjától, azonban ez jócskán kevésnek bizonyult (A Real már ekkoriban is egy megközelítőleg 67 milliós üzletben gondolkodott). Mivel a keret átalakítása még sehol nem állt, a londoniak nem engedhették meg maguknak, hogy ahhoz hasonló összeget tegyenek le Moratáért, amennyit egy évvel később már szinte egy az egyben képesek voltak finanszírozni a Costa árából származó fedezettel.

Ekkortájt robbant be az EB-n éppen gólt szerző belga csatár, Michy Batshuayi neve, akivel a Crystal Palace már szinte mindenben megegyezett, és készek voltak érte letenni 38 millió fontot. A Chelsea közbeszólt, összehozva ezzel a Conte-éra első nagyobb volumenű igazolását. Ha hinni lehet az ezzel kapcsolatos elméleteknek, Batshuayi Conte akarata ellenére érkezett, és a twitterhuszár támadó több mint méltatlan mellőzése egyfajta protestálás volt a board felé. Akár van némi igazságalapja mindennek, akár nincs, a következő másfél évben lejátszott 588 perc a bajnokságban legkevésbé sem nevezhető ideális játékidőnek. Erre Rémy is bő 250 percet ráhúzott kizárólag a 2014-15-ös idényben, ahol Diego Costa mellett még Didier Drogba is Mourinho rendelkezésére állt.

A középpályánkkal kapcsolatban már valamivel simábban mentek a dolgok. Ugyan Nainggolanról le kellett mondania a csapatnak, cserébe július közepén egy megközelítőleg 38 milliós vételárral megköttetett a Conte-éra talán legjobb igazolása. N’Golo Kanté ekkortájt már slágernév volt a futball világában, a bajnok Leicester egyik legértékesebb tagja és egyben motorja. Egy tökéletes transzfer volt, posztján egy világklasszis játékossal. Bár Kanté jóval defenzívebb játékosnak számított ekkor, és Conte többet is bízott rá elől, mint Ranieri, az apró francia sikerrel vette a kihívásokat, és vált a későbbi bajnokcsapat megkerülhetetlen alapemberévé.

Az átigazolási időszak utolsó heteiben, szinte a komplett augusztusban a Chelsea mondhatni kizárólag a védelem megerősítésére koncentrált. Miután júliusban a támadószekciót és a középpályát is sikerült bővíteni, a hátsósor továbbra is ugyanúgy érintetlenül állt, ahogy Hiddink meghagyta. A sérülések és a kiöregedő, formahanyatlásban szenvedő focisták hatásosan jelezték, hogy Mourinho-korszakban felépített Iva-Terry-Cahill/Zouma-Azpi tengelynek 2 masszív és egy feledhető év után ebben a formációban teljesen leáldozott.

Röpködtek a hírek a lehetséges opciókról: Manolas, de Vrij vagy éppen Garay is a végsőkig hangoztatott pletykák között szerepeltek, azonban úgy nézett ki, a Chelsea és Conte már letette a voksát a Napoli szenegáli védője, Kalidou Koulibaly mellett. A Chelsea még augusztus elején kezdett el tárgyalni De Laurentiis-ékkel, akik a kezdeti, nagyjából 40 milliós ajánlatot villámgyorsan le is söpörték az asztalról. Két hét elteltével a tárgyalások még sehol nem tartottak, a Chelsea pedig már a 60 milliót feszegette (később De Laurentiis maga egy 58 milliós ajánlatot ismert el Koulibaly-ért), azonban az olasz sajtó rövidesen addig ment, hogy a Nápoly 80 millió alatt hallani sem akar semmilyen bargainról. Akárhogy is, a szenegálival hasonlóan jártak Contéék, mint előtte Moratával: még a kért összegben sem sikerült megegyezni, nemhogy a játékossal tárgyalásba fogni.

A Premier League már régen elkezdődött, a Chelsea védelme pedig egészen a deadline day-ig nem látszott rendeződni. Noha a szélre a sajtó favoritja sokáig a szintén Napoli berkeibe tartozó Hysaj volt, a baloldalra egy kimondottan okos transzfer keretein belül Marcos Alonso érkezett. A szárnyvédőként és fullbackként is bevethető spanyolnak megvolt a maga biztosabbnak mondható tapasztalata az angol élvonalban, és amellett, hogy tökéletesen illeszkedett Conte elképzeléseibe, az érte fizetett összeg is racionálisra sikerült (alig több, mint 20 millió euró).  Ezzel párhuzamosan azonban nem csak Koulibaly-ról sikerült lemaradnia a Chelsea-nek, de a Romagnolira tett ajánlatot is élből utasították el Milánóban. Bár a Milan ekkortájt csak a kékektől érkező „jelentős ajánlatot” erősítette meg, valószínűleg egy 34 millió fontos bid elvetése után állt el a csapat az olasz védő leszerződtetésétől.

Mindeközben augusztus végéhez közeledve a Jardim vezette Monaco 3-1-re gyalulta le a PSG-t. A mérkőzésen David Luiz gyötrelmesen gyengén szerepelt, ostoba szabálytalankodásával még egy teljesen elkerülhető tizenegyest is összehozott Fabinhónak. Ugyan már eleve a levegőben lógott a pletyka, hogy Emery a legkevésbé sem ragaszkodik a brazilhoz, miután már a 62. percben első csereként lekapta a pályáról, felerősödtek a Luiz távozásáról szóló hírek. A Chelsea valóban élénk érdeklődőként lépett elő, és előbb a PSG-vel, majd DL ügynökével, Kia Joorabchiannal is villámgyorsan lefixálták a részleteket, Luiz pedig a zárás előtt nem sokkal hivatalosan is visszatért Londonba.

Nem túlzás talán azt mondani, hogy Luiz volt az előmenetele a Conte-érában többször tapasztalt, utolsó perces pánikigazolásoknak. Noha Dáviddal nagyot húzott a klub, és abszolút jól illeszkedett Conte későbbi 3-4-3-as védőtengelyének közepére, a túlnyomó többség finoman szólva is szkeptikusan állt a törekvéshez, hogy a Chelsea újjáalakuló védelmét Luizzal a kezdőben kíséreljük meg felépíteni. A brazil gyakori megingásai és hullámzó teljesítménye végett már egyszer kijátszotta magát az alapcsapatból Mourinho visszatérése után nem sokkal, az érte kapott megközelítőleg 50 millió pedig olyan haszon volt, ami már szinte lehúzásnak minősült a franciákkal szemben. Megvolt a búcsú, visszavásárlásra pedig senki nem számított, főleg nem úgy, hogy posztján a klub legdrágább igazolásaként tér majd vissza. Részben emiatt, részben leginkább az utolsó hónap sikertelenségei végett, de egy bőven csalódást keltő ablakként maradt meg a szurkolókban 2016 nyara.

Az Európa-bajnokság lezárta után 6 nappal Ausztriában kezdhette meg felmérni Conte a rendelkezésre álló keret lehetőségeit. A tornán résztvevők közül egyedül az új érkező Batshuayi lépett pályára, alapembereink többségét nélkülöznünk kellett az osztrák túrán – igaz, akik jelenvoltak, meg is kapták a játékidő jelentős részét az itt megejtett három mérkőzésen. Noha Conte próbálgatta az általa preferált 4-2-4-et, az ötletet villámgyorsan elvetette, és az ICC-n már bevetésre került az első jelentősebbnek nevezhető próbálkozás annak az irányába, hogy Conte filozófiája és a keret képességei összhangba kerüljenek. A Liverpool elleni barátságos mérkőzésen felkerült a pályára a később egészen októberig használt 4-1-4-1-es formáció, igaz, ekkor még Maticcsal holdingként, előtte Fabregas-szal a középpályán.

Ez persze távolról sem volt még végleges elköteleződés, Conte igyekezett minden szóba jöhető négyvédős szisztémának lehetőséget adni a fennmaradó időben. Lévén ekkortájt még nem is állt rendelkezésre kellő számú, a Chelsea szintjén bevethető középhátvéd (várva a Koulibaly-transzferre), illetve wingerek terén is több mint szerényen állt a csapat, a háromvédős rendszer lényegében kerülendő alternatíva volt. A cél a középút megtalálásában leledzett, ez pedig talán a vártnál is nehezebben ment.

Végül a már említett 4-1-4-1 mellett tette voksát az olasz mester, a védelemben komolyabb változtatás nélkül, a back four előtt Kantéval, előtte a Matics-Oscar kettőssel, a két szélen pedig Hazard és Willian kezdett Conte ligabéli debütálásán. Habár eleinte úgy nézett ki, a választott koncepció akár működhet is, az hamar letisztázódott, hogy a labdabirtoklást felvállaló/komolyabb presszinget mutatni képes csapatok ellen mit sem ér Conte négyvédős systemje. Már az akkori Watford is játszi könnyedséggel képes volt szétszakítani a komplett csapatot, majd a Swansea és a Liverpool ellen mutatott kilengés után az Arsenal elleni első félidő pecsételte meg a négyvédős próbák sorozatát (eltekintve néhány rotált kupamérkőzéstől, a jövőben ez vált kerülendő alternatívává).

Miután kevesebb, mint 30 perc leforgása alatt tekert hármat az Arsenal Sanchez, Walcott és Özil közbenjárásával, ismét kijött, hogy ha az ellenfél dominanciára törekszik, akkor a középpálya és a védelem is csak nagyon esetlegesen képes bírni a nyomást, a labdakihozatalok nehézkesen mennek, Fabregas pedig ebben a felállásban csak olaj a tűzre, hiszen az amúgy is könnyen beszakadó keretben az ő védekezési deficitje kijavíthatatlan lyukat képez. Conte ezt felismerte, így a második félidőre már Alonso vette át spanyol társa helyét, a Chelsea pedig 3-4-3-ban futott ki a második félidőre. Bár ez lényegesen már nem befolyásolta a mérkőzés kimenetelét, és a csapat egészen a 8. helyig zuhant vissza, az ezt követő időszakban és annak utóhatásában a felállás döntő jelentőségűnek bizonyult.

Októberre átfordulva, a Hull City elleni összecsapás alkalmával tette fel először a pályára Conte a későbbi bajnokcsapatot: Courtois – Azpilicueta, Luiz, Cahill – Moses, Matics, Kanté, Alonso – Willian, Hazard – Costa. Úgy tűnt ebben a felállásban minden játékosunk alkalmas arra, hogy képességeihez mérten a legtöbbet kiadja magából, már-már maradéktalanul betöltve szerepkörének kívánalmait. Azt, hogy Luiz labdafelhozatalban illetve a középpályán való játékban képes jeleskedni, már évekkel ezelőtt, Benítez alatt is prezentálta, amikor is a spanyol mester a Monterrey elleni klubvilágbajnokin Mikel mellé tolta fel a brazil védőt. A szélen bevetett Moses-Alonso kettős erőnléte esszenciális fontosságú volt: mind a támadások supportjában, mind az esetleges visszaállások alkalmával a szélzárásban vállaltak oroszlánrészt a menetelés során. A győzelmiszéria során Willian és Pedro folyamatosan rotálták egymást, a rangadókon többnyire a spanyolt játszatva Hazard mellett (a szezon második felében kettejük párosa alkotta rendszerint a kezdőt).

Conte roppant ritkán bontotta meg az alapfelállást, leginkább két poszton bízott meg igazán a csereemberében. A már említett Willian-Pedro duón túl a másik ilyen poszt Maticsé volt, akit Fabregas váltott rendszeresen, lévén a szerb bár több alkalommal képes volt minőségi módon ellátni a többfunkciós szerepkörét, hosszabb távon már erősen hullámzott. Gyakran meglátszott, hogy habár dm-ként a liga egyik kiemelkedő játékosa, feljebb tolva, ezzel a maga komfortzónájából kikapva már nem képes a maga intenzitásával közreműködni sem elől, sem hátul. A spanyol ugyan a visszazárás esetén elővett 5-4-1-re való átállásokban sokkal kevésbé volt effektív (részben emiatt is maradt csak backup Matics mögött), a Stoke, WBA, ’boro és Swansea-féle csapatokkal szemben előszeretettel adta meg neki Conte a lehetőséget.

A keretből nem meglepő módon többen is 3000 pályán töltött perc fölé jutottak a bajnokságban (többek között Hazard, Costa és Kanté, de a védőhármasból is egyedül Luiz maradt el egy félidővel a határ átlépésétől). A 3-4-3-ra való átállástól a bajnokság megnyerését jelentő WBA-mérkőzésig Moses 2, Alonso pusztán 1 összecsapáson nem kezdett, utóbbi ráadásul egyet kivéve minden mérkőzését végig tolta, amin pályára lépett.
A legkevésbé sem volt jelentéktelen tényező tehát, hogy egészen márciusig az alapcsapat nagyobb rotálásokkal mellőzhette a hétközi egyéb sorozatokat.

Az októbertől kezdődő kimagasló széria ismeretes: a Chelsea házon belüli rekordját megdöntve 13 PL-mérkőzést húzott be zsinórban, ebből 10 fellépésen érintetlen hálóval. Az abszolút tetőpont a United 4-0-s lemosása mellett az Everton felett aratott 5-0-s diadal lett, utóbbi mérkőzéssel harcolva ki a tabella tetejét, melyet onnantól egyszer sem engedett ki a kezeiből Conte teamje. Decemberre nem csak a csapat teljesítményét látva örülhettek a szurkolók, de a még februárban keresztszalag szakadást elszenvedő Kurt Zoumát is ismét a keretben láthatták. A francia védő állapotából fakadóan sok lehetőséget nem kapott Conte bajnokcsapatában, mindössze három mérkőzésen kezdett később. Egészségével kapcsolatban bíztató, hogy a rákövetkező szezonban a Stoke City kölcsönjátékosaként már egy teljes idényt képes volt végig játszani komolyabb kihagyás nélkül.

Ahogy haladtunk előre, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy hiába a lengébb menetrend, hosszabb távon az ugyan kreatívan összetákolt 3-4-3 gyengeségei egyre erősebben körvonalazódnak. Nem csak a vészposztokra beillesztett játékosok formája kezdett hanyatlani, de az ellenfelek edzői is egyre több hézagot használtak ki sikeresen. Az első csapat, amelyik lemeccselte az éppen menetelő Chelsea-t, Pochettino Tottenhamje volt, véget vetve ezzel a kékek sorozatának. Dele Alli ráállítása a Moses és Azpilicueta közötti általánosan üres térre effektív döntésnek bizonyult, párosítva a Chelsea támadóharmadába viszonylag szabadon feljövő Eriksen asszisztálásával (a Spurs-nek pusztán két komolyabb helyzete volt a mérkőzésen, de ezeket hibátlanul értékesítették). Elől a középre törő Hazard-ékat teljesen ellehetetlenítette részint a Dembele-Wanyama tengely, részint a Vertonghen-Alderweireld-Dier hármas. Habár a két mester következő ligabéli találkozóján Conte későbbi 3-5-2-je már képes volt a maga túltelített középpályájával győzedelmeskedni londoni riválisán, akkor és ott érdemi ellenállás nélkül úszott el a rekordbeállítási kísérlet.

Nem csak a pályán látszott megtörni a csapat szilárdsága, de házon belül is megjelent a későbbi Costa-saga előszele. A brazil-spanyol csatár és Conte között a Costáért beérkezett kínai csúcsajánlat eredményezett viszályt. Costa állítólagosan az ajánlat beérkezte után három napig nem edzett, majd miután a stáb több tagjával vitába bonyolódott, Conte lépett közbe, melegebb éghajlatra küldve a brazilt. Noha a hivatalos indok Costa kimaradására a Leicester ellen hátsérülés volt, Conte az ominózus júniusi eset után nem sokkal úgy nyilatkozott, hogy Diego sorsa már januárban egyértelműen eldőlt. Costa formája az eset után rohamosan hanyatlani kezdett. Az addig klasszis teljesítményt nyújtó csatárnál megesett, hogy hónaposra nyúlt a gólínsége, hogy mérkőzésekig a kaput sem találta el, a rangadókon pedig rendszerint alig adott életjelet magáról.

Bár a januári ablak lehetőséget adott rá, hogy Alonso mögé is ép csereembert szerződtessen a Chelsea, Nathan Aké visszahívásán túl nem mozgolódott sokat a csapat.  A fiatal holland játékos már a Watfordban is bíztató szezont hozott balhátvédként, a Bournemouth csapatában pedig Eddie Howe egyre több lehetőséget biztosított neki cb-poszton. Valószínűleg eleinte tényleg Alonso alternatívájának szánta az olasz mester, ám azon a poszton csupán egy alkalommal, a Brentford ellen kapott esélyt (mindent egybevetve biztatóan teljesítve), ezenkívül szórványosan kapott lehetőséget középhátvédként. Ez utóbbit Aké is erősen nehezményezte, és nyáron egy vaskosabb összeg fejében visszatért Howe egyletébe.

A Chelsea szezonjának második fele már kevésbé impozánsra sikerült, sokkal inkább szólva az egyéni villanásokról, Hazard-ék klasszis módon kivitelezett egy-egy helyzetéről a szürkébb, akadozó, egyre több hibát felvonultató csapatjáték mellett.  A felmerülő akadályok és gyengélkedések ellenére a csapat továbbra is szállította a hol kiizzadott, hol könnyebben lerendezett győzelmeket, és bár a 11 mérkőzésen át tartó clean sheet-mentes sorozat enyhén zavaró volt, különösebb blamával a hazai Palace-vereségen túl nem kellett a Chelsea-nek szembesülnie. Ahogy májusba léptünk, már nem csak az idő dolgozott a londoni kékek alá, hiszen a Spurs elhullása az Olimpiai Stadionban aránylag meg is pecsételte a szezon kimenetelét. Conte gárdájának innentől nem kellett mást tennie, mint az ekkor már tét nélkül vegetáló WBA-t legalább egy góllal felülmúlni a következő fordulóban.

Így is lett. A szinte egész évben parkolópályán tartott Batshuayi csereként beállva akasztotta be a mindent hivatalossá tévő gólt. A Chelsea 2015 után ismét a Premier League győzteseként ünnepelhette önmagát a The Hawthorns gyepén, Conte pedig a Juventus-nál elért első aranyérme óta zsinórban negyedik alkalommal is aranyéremig vezette aktuális klubcsapatát. A Chelsea nem csak a házon belüli rekordját döntötte meg a 13 mérkőzésig nyúló győzelmi széria alkalmával, de első PL-csapatként hozta össze az egy idényen belüli 30 győzelmet. N’Golo Kanté több platformon is az szezon játékosa lett, Courtois tudhatta magáénak a legtöbb elért clean sheetet, az idény csapatába négy játékos is bekerült, Conte pedig zsinórban három „hónap menedzsere”-cím után az évad menedzserének járó elismerést is a magáénak tudhatta. Teljes joggal.

Egyedüli hiányérzetet talán csak az FA-kupa döntőjében elszenvedett vereség okozhatott. A Chelsea a fináléig vezető úton több riválisát is kiütötte (a szezon egyik csúcsát jelentő 4-2-es diadalon pont Pochettinóékat kiverve jutott döntőbe), Conte pedig a PL-serleg+kupa kombóval hasonló nyitányt produkálhatott volna első idényében a csapattal, mint Carlo Ancelotti 7 évvel azelőtt. Az előjelek pozitívak voltak a finoman szólva is feledhető idényt produkáló Arsenal ellen, azonban két ellentétes félidő után Moses teljesen meggondolatlan pirosa és az azt követő ágyús-gól lényegében mindent eldöntött.

Noha Conte ismételten hoppon maradt egy kupadöntőben, és a duplázás sem sikerült a Chelsea csapatának, a szurkolók jelentős része teljes mértékben elégedett volt az idénnyel. A szezon előtt a többség már azt is pozitívan nyugtázta volna, ha a csapatuk visszatér a top4-be az előző évi félresiklás után, ehhez képest a Chelsea teljes mértékben felülmúlta az elvárásokat.

Joggal bizakodhatott tehát mindenki abban, hogy Conte és a Chelsea végre rátalált egy járható közös ösvényre, melyből mindkét fél a legtöbbet profitálhatja, és a hátrahagyott időszak nehézségeit betudhatják kezdeti szárnypróbálgatásoknak. Azonban ahogy a Chelsea levonult a pályáról utolsó szezonbéli mérkőzésén, és szépen lassan átléptünk a júniusba, mondhatni a félévvel és egy évvel azelőtt abbahagyott problémák pont ott folytatódtak, ahol annak idején abbamaradtak.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com