Blog bejegyzés

A Chelsea-drukkerek hét arca

A Chelsea drukkereire ugyanúgy igaz, mint bármely más klub szimpatizánsaira: bár csapatunk iránti szenvedélyünk összeköt minket, sok mindenben mégis különbözünk. Ha pedig közelebbről és alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet, látjuk azt is, hogy még rajongásunk mikéntje is differenciált. Görbe tükrös természetrajz következik rólunk alább.

 

 

 

 

Az Optimista

Mindig és mindenkiben a jót látja. Jövőképe mindig pozitív. Minden meccshez a harcos és/vagy közönségszórakoztató győzelem reményével áll, döntetlent legfeljebb idegenbeli rangadón jósol, de azt is csak akkor, ha az ellenfél különösen jó formában van. Szerinte egy Bournemouth elleni 0:3-ban is megvannak a biztató jelek és az sem tragédia, hogy lemaradtunk a BL-ről. Az utolsó utáni pillanatig bízott Scolariban és Villas-Boasban. Szent meggyőződése, hogy Falcaoban és Patoban is megvolt a potenciál, hogy kíméletlen gólgyárosok legyenek, csak több jó passz és egy kis idő kellett volna nekik. Természetesen Bakayoko lepasszolásával sem fog soha megbékélni.

A Pesszimista

Az Optimistával ellentétben ő az örök elégedetlen, aki soha nem remél semmi jót. Trófeák megszerzését az utolsó pillanatig kizártnak tartja, csak a díjátadóra enged fel kissé. Egy újonc ellen is úgy hangol, hogy jó, ha megússzuk három alatt. Bajnoki menetrendünk sosem elég ideális és a kupákban is bárkit kapunk, csak fanyalog. Bármiben képes meglátni a rosszat:  ha bajnokok leszünk, attól csak jóllakottá válunk majd; ha Hazard mesteri játékkal a csapat vezére és a meccs embere, akkor csak el akarja magát adni Madridba; ha továbbmegyünk a kupában, akkor csak szétforgácsolódunk és két szék közül a padlóra esünk.

 A Babonás

Mindennapjait és a szurkolását is görcsösen hiedelmeihez igazítja. Soha nem fogad arra, hogy győzünk, de inkább sehogy, ha a Chelsea-ről van szó. Meccset csak az elnyűtt és kihízott Torres-es mezében néz, mert 2012-ben az hozott szerencsét. Ugyanez érvényes a boxer alsójára, a zoknijára és a sáljára is. Csak félidőben megy ki sörért, mert egyszer kiment csak úgy és az idő alatt gólt kaptunk. Biztos a kimenetelben, ha fehér mezben játszunk, ha miénk a forduló zárómeccse és persze akkor is, ha Atkinson fúj. Szentül hiszi, hogy ha eleget szidalmaz valakit, akkor az megtáltosodik és győztes gólt szerez. Súlyosabb esetek a számmisztikát is beveszi a képletbe: ebből lesz az elátkozott kilences mez és a „Szülinapomon mindig nyerünk”.

A jóból sosem elég

A Megszállott

Mindene a Chelsea. Évi egy mez alap, de persze nincs hiány címeres sálban, sapkában, pénztárcában, poszterben, bögrében, törülközőben, locsolókannában, biciklipumpában és kontaktlencsetartóban sem. Olyan nincs, hogy ő nem látja a meccset, legyen akármilyen lefutott vagy tét nélküli, sőt, az is kizárt, hogy ne várja meg a hármas sípszót. Bizony, míg a legtöbbünk háromgólos hátrányban katatón állapotban bámulja a plafont vagy dühödten lövi ki a streamet húsz perccel a vége előtt, addig ő hősiesen kitart. Természetesen az is alapvetés, hogy a felkészülési meccseket is megtekinti, hiába kell hozzá hajnali háromra ébresztőt állítani. A Chelsea-t anyatigrisként védi, bármilyen vitába beleáll és szenvedélyesen érvel, legyen szó egy szerencsével behúzott meccsről, Diego Costa alattomos taposásáról, esetleg Abramovics kétes eredetű milliárdjairól. Ne ingereljük Övrebö nevének kiejtésével!

A Szélsőséges

Vereség vagy kiesés esetén negatív érzelmei mindent eluralnak: csapkod, dühöng, mindenkit gyűlöl. Ilyenkor képtelenség vele érdemben társalogni, hiszen a kommentmezőben banolásig rángatja a pofonfát, minden józan vagy objektív véleményt negligál, zrikálódó arsenalos és unitedes cimboráit habzó szájjal sértegeti, fenyegeti, illetve törli a Facebookról. Bezzeg, ha győzünk! Egyből előtör belőle a büszke kékvérű, zeng a Blue Is The Colour, a ‘Vae victis’ szellemében pedig gátlástalanul oltja az ellenfelet.

A Plasztik

Kétarcúságában hasonlít a Szélsőségeshez, ám ez egy jóval szelídebb és esetenként sunnyogósabb kiadás. Jellemzője, hogy baj esetén meghátrál, kifalsul, kedvét szegi. Amíg és amikor megy a csapatnak, büszke zászlóvivő, rendszeres meccsnéző, aktív kommentelő. Ha viszont jön a lejtmenet, elveszti lelkesedését: hirtelen minden fontosabb lesz (meló, család, vizsgák, biciklitúra, lakásfestés, olasz bajnokság [!]), egyre szórványosabban ül le a tévé elé, max az összefoglalót nézi meg másnap, nem követi az átigazolási híreket és a közösségi életből is eltünedezik. Aztán persze ha ismét megy a csapatnak, újra előkerül és fogadkozik, hogy „Once a Blue always a Blue”.

A Fifázós

Ha 300 millió font alatt költünk egy ablakban, számára komoly csalódás. Az, hogy az Alisson-Varane-Eriksen-Modric-Mahrez-Ronaldo-Messi-Aubameyang nyolcasfogat nincs még Kékben, nem más, mint a menedzsment teljes csődje.  Vesztes meccsek után sosem marad 3-4 játékosnál több, akiket Chelsea-szintnek tart. Mércéje szerint nem csak hogy mindenki pótolható, de szinte mindenkit pótolni is kéne – vagy legalábbis mögé rakni egy minimum olyan erős konkurenst. Elég egy helyezkedési hiba Azpilicuetától, egy eladott labda Kantétól vagy két mihaszna meccs Williantől, s ha rajta múlna, már repülnének is.

Benned hány szurkoló lakozik ezek közül? Valld be bátran! Továbbra is Blue Is The Colour!

 

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com